Visky András a Kitelepítésben (mely nálunk a megjelenésekor az év könyve lett, 2023-ban pedig a Margó-díjat is elnyerte) megírta családja történetét, azt az időszakot, amikor református lelkész édesapját letartóztatták, édesanyját és hét gyermekét (köztük őt, a legkisebbet is) kitelepítették a Duna-delta egyik lágerébe. A szakmai és közönségsikert is arató könyv egy kisgyermek nézőpontjából mutatta meg az apa nélkül maradt család kálváriáját, a Szentírás és az anya szeretetének mindent legyőző erejét. Az új regény (olvass bele itt) most az első könyvben hiányként megjelenő apa történetét meséli el: 1958-as letartóztatását, a férfi és a bethánista mozgalom tagjainak börtönéveit, majd szabadulását is – így egyfajta kiegészítése, párregénye a korábbinak, miközben formájában, hangvételében, stílusában és szerkezetében is szakít vele.
Azon kívül, hogy a korábbi személyes történet helyett ez alkalommal inkább egy közösség történetét meséli, maga az elbeszélés nyelve is megváltozott: az új regényben például van központozás, a gyerek helyett egy felnőtt elbeszélő hangját halljuk, és a mondatok ritmusa, szerkezete is megváltozik (a könyvbemutatóról itt írtunk). Az elbeszélésmód költőisége megmarad, ugyanakkor egyfajta bibliai ünnepélyesség, pátosz lengi át, melyre néhol különös rétegként rakódik az irónia.
Börtöntabló – új forma és szerkezet
Míg korábban az anya és a gyerekek története állt a középpontban, és egy viszonylag jól követhető, nem túl ágasbogas történetszál szolgált alapul, addig az Illegalisták szerkezete jóval bonyolultabb. Eleve nagyobb időtávlatot fog át (az 1930-as évektől nagyjából az 1960-as évek közepéig), és több helyszínen is játszódik. Többek között Nagyvárad, Kolozsvár, Párizs, Arad utcáira vezetnek a történetei, és persze a szamosújvári börtönbe, ami alfája és omegája a regénybeli tereknek, olyan helyszín, mely a regény szerkezetét is alapvetően meghatározza.
Az elszigeteltség és a jogfosztottság, a testi és a lelki szenvedés helye, de egyben a belső szabadságé is: „Ne féltsen senkit, jóember – kopogtam vissza – az igazi szabadsághoz a börtönön keresztül vezet az út.”
A bezártság helye paradox módon válik a szabadság helyévé, és Visky András könyvében kiemelt szerephez jut, hiszen az író édesapjával, a regényben Szentéletű Ferencnek nevezett hőssel együtt raboskodók történeteiből állít össze egyfajta tablót. Az apával egy időben büntetésüket töltők sorstörténeteit veszi sorra és illeszti egymás mellé, egyfajta párhuzamos történetekként. Politikai foglyok sok szempontból különböző, mégis ugyanabba az irányba mutató történetei érnek így össze, és láthatóvá válik közöttük a rengeteg párhuzam, de a szükségszerű különbségek is.
A rendszer ellenségeinek mikrotörténetei
A korábbi családtörténet helyett itt mikrotörténeteket kapunk, méghozzá elsősorban a kommunizmus ellenségeinek, a politikai foglyoknak a históriáiból.
A cím is erre utal, az illegalisták azok a törvényen kívüli személyek, akiket a korszak veszélyesnek és államellenesnek gondolt, ezért börtönbüntetésre ítélt.
A történelmi háttér mellett ezekből a személyes sorsokból különböző emberi karakterek is kirajzolódnak, megismerjük a rabokat, megtudjuk, milyen emberek voltak azok, akikről összefoglalóan, egy seregszemleszerű kis jelenetben így ír az elbeszélő: „Szentéletű Ferenc, Jánoska pap, Nicu Har, Karczagi tanár, Alex Petri, a két Püspök, Kisboda, Váncsa lélekfényképész, Anti, az északi vidékek tanítója, Richárd rabbi. Jöttek a megtévedt vasgárdisták, jött DD, jöttek a szerzetesek és a megroppant illegalisták (…) Beállt a sorba Falábú Bánffy, Fekete, Barna tiszteletes és Imre unitárius prédikátor, akit később szentté avattak.”
A rendszer ellenségei egy egészen heterogén közösséget alkotnak, sokan vannak és sokfélék, az elbeszélő pedig kinek hosszabb, kinek rövidebb szerepet szán a már említett börtöntablón. Visky valós személyek történeteit meséli (bár a neveket legtöbbször megváltoztatja), a regény megírását valószínűleg alapos kutatómunka, titkosszolgálati dokumentumok tanulmányozása előzte meg, így a történetek szövevényéből feltárul a múlt, a romániai kommunizmus sötét időszaka.
De a történelmi réteg csak a regény egyik dimenziója, az Illegalisták ugyanis sokkal többet akar, mint bemutatni egy korszakot.
Nem (csak) történelmi regény
A történelem mellett nem kevés teológiai, bölcseleti rétege is van, de beszél magáról az emberi létezésről és sok egyéb mellett a szerelemről, a barátságról, a hitről, a családról, a vérségi kötelékekről, a törvényről, a bátorságról, és mindenekelőtt a szabadságról. Arról, hogy „amikor nincs kiút, az egyetlen út befelé vezet”.
Mindezek mellett magára az írás aktusára is sok utalás történik, az egyik kiemelt szereplő, Dr. Szép Lázár az, aki vállalkozik a történetek megfogalmazására és gyakran reflektál arra, hogy mit is jelent, és hogyan lehetséges írni. Egyik reflexiójában egészen odáig jut, hogy a hitelesség nem is annyira a tényeken, mint inkább a jól eltalált hangnemen múlik. De a regény dőlttel szedett prológusa is egyfajta ars poetica, mely az írás lehetőségeit firtatja, az igazság lejegyezhetőségének kérdését járja körül.
Pátosz és irónia
Az írásra vonatkozó reflexió mellett nagyon sokféle más kérdéssel is találkozunk a regényben, ezek egy része pedig olyan tömör és aforisztikus, hogy nem győzzük aláhúzogatni az elgondolkodásra késztető mondatokat, bekezdéseket. A nyelvben egyfajta pátosz és ünnepélyesség uralkodik (sokszor egészen a bibliai megszólalásmódot idézi) – ez a regény komolyan veszi magát, de nem annyira, hogy ne adjon helyet az iróniának. Ez utóbbival azonban nem bagatellizálja a történéseket, inkább jótékony feszültséget teremt, és egyben azt is megmutatja, a túléléshez, sok egyéb mellett egy kis humor is szükségeltetik.
Nagyon sok humoros, ironikus hangvételű részt találunk, mint például ez itt: „A nagyüzemi lekvárban csonthéjak, kavicsok és ipari szemetek lapultak, a börtönökbe az alját küldték. Aki nagyböjtben vasszöget talált a fejadagjában, Krisztus személyre szóló üzenetének tekintette, áhítatosan mutatta fel a zárka népének, mintha a hitünk szent titkát tartaná a kezében.”
Test és lélek szenvedése
Már a prológust követő első fejezetből sem hiányzik az irónia, noha ez a rész egy jól ismert bibliai történetet dolgoz fel: Lázár történetének parafrázisa. Bethániában járunk, abban a városban, ahol a Biblia tanúsága szerint feltámad egy ember – ezzel az elbeszélő egyrészt a bethánista mozgalom eredettörténetét magyarázza, másrészt egy olyan helyet mutat, mely a börtönnel állítható párhuzamba, hiszen mindkét hely – legalábbis átvitt értelemben – a feltámadás helye.
De Visky András regénye még véletlenül sem szépíti a börtönt, köntörfalazás nélkül megmutatja annak brutalitását: a gyakori veréseket, a kínzásokat, az állandó rajtaütéseket, az őrök kegyetlenségeit, a megfélemlítést.
Nagyon erős képekben villannak fel ezek a borzalmak, úgy, hogy közben a regény nem dagonyázik ebben, nem erre hegyezi ki a börtönévek lényegét.
Nem hallgatja el a szenvedést, és sokat beszél a test hányattatásairól, fájdalmairól, de talán még ennél is többet a lélek szenvedéseiről, miközben a mindennapos túlélésért folytatott küzdelmet mutatja, azt a harcot, melyet a foglyok közösségként vívtak, egymást segítve a túlélésben, a reménytelenségből való kikapaszkodásban.
Agyonhasznált, kiüresedett fogalmaink újragondolása
A könyvben Lázár története mellett több példázatszerű szövegbetét is olvasható, van közöttük a Bibliából, a hétköznapi életből vagy a görög mitológiából vett, tanító célzatú történet is. A tanítás és tanulás, a világ megfigyelése és tanulságok levonása az emberről, a teremtésről, az Örökkévalóról ugyanis szintén egy nagyon fontos rétege a könyvnek. A kontempláció, a világ történéseinek értelmezése az ember alapvető szükséglete, még a börtönben is, vagy talán ott a leginkább.
„A gondolkodás gyávaságánál aligha létezik nagyobb bűn” – írja az elbeszélő, és ennek szellemében bátor ez a könyv is, mely nem a napjainkból ismerős, sok szempontból elinflált kereszténységet mutatja be. Helyette egy olyan hitet állít a középpontba, mely valóban bátor, együttérző, és melyet az álszentség helyett a szelídség ereje és a másokról való gondoskodás, a másokért élt élet határoz meg, s nem nélkülözi a kritikát, akár önmaga folyamatos felülbírálatát sem. A szamosújvári közös börtönzárka két legfontosabb alakja Szentéletű Ferenc és Richárd rabbi, akik nemcsak a narratívában kapnak kiemelt helyet, de magatartásukkal valamiféle példaképként is működnek, a fent említettek szellemében élnek és segítenek életben maradni a velük együtt raboskodóknak.
A regény átértelmezi nemcsak a vallásról és a hitről alkotott, hanem az olyan kiüresített fogalmainkat is, mint például a remény, a szabadság, a szeretet, és azt a szabad beszédet működteti, melyben megalkuvásoktól mentesen hisz.
A politikai foglyok a társadalomtól elzárva, a törvényen kívül és a szabadságuktól megfosztva vizsgálják a valódi szabadság és a törvény mibenlétét. Mintha a centrumot valóban csak a perifériáról lehetne látni - a szabadságot például a börtönből: „Hiszen csak a szigorúan őrzött létesítményekben, vasalt ajtók mögött, priccsek és vaságyak rengetegében lehet választ kapni arra, hogy létezik-e az a leheletnyi szabadság, amit senki el nem vehet tőlünk?”
Az Illegalisták nemcsak terjedelmes, hanem rendkívül sűrű regény is, mely amellett, hogy emléket állít a szeretve tisztelt apának, egy történelmi korszakot is rekonstruál, de közben mintha egy olyan szándék is vezérelné, hogy újragondolja és -értelmezze azokat a fogalmainkat, melyeket szinte jelentésnélkülivé koptattunk. Mindeközben emberi történeteket rendel egymás mellé, melyek akár példaként is szolgálhatnak, kapaszkodót is jelenthetnek a mindennapokban. A börtönbe, a bezártság legikonikusabb terébe vezet, ahol éppen a belső szabadság mibenlétét kutatja, éppen ezért felszabadító olvasmány.
Nyitókép forrása: Visky András portréja - Fotó: Valuska Gábor
