Patti Smith új kötete egyszerre tekinthető a National Book Award-díjas Kölykök előzményének és folytatásának, avagy testvérkönyvének. Az Angyalok kenyere című memoár végigvezet minket a munkásosztálybeli Philadelphiában és Dél-Jersey-ben töltött gyerekkorán, felidézi kamaszéveit, amikor legnagyobb hősei Arthur Rimbaud és Bob Dylan voltak, és amikor elkezdett verseket, majd dalszövegeket írni. Mesél az első lemeze, az 1975-ös Horses megjelenését megelőző időkről, a stúdiózásokról, az úton levés élményéről, a művészi szabadságról. Ír házasságáról „élete szerelmével”, Fred ’Sonic’ Smithszel, akivel két gyerekük született, közös életükről Michiganben és a gyászról férje halála után.
A kiadója szerint az Angyalok kenyere Smith eddigi „legintimebb és legkiemelkedőbb alkotása”.
A szerző az utolsó pillanatban is változtatott a szövegen. Olvass bele!
Patti Smith: Angyalok kenyere
Fordította: Vereckei Andrea
Szökőév volt, amikor Freddel összeházasodtunk. Detroit belvárosában, a Hajósok templomában tettünk fogadalmat egymásnak, ahol megáldották a tengerészeket, mielőtt tengerre szálltak. Az előző éjszakán, február 29-én már majdnem telihold volt, és a közelében két fényes pont ragyogott.
Bolygók, mondta Fred. Azok mi vagyunk, gondoltam.
Reggel elkészítettem a reggelit, és gyorsan felöltöztem. Egy fehér viktoriánus ruhát viseltem, és fehér harisnyát. Soha eszembe sem jutott fehér cipőt venni; fel sem fogtam, hogy ez hiba volt, de még ma is emlékszem, hogy a fekete balerinacipőm zavarta újdonsült anyósomat. Fred elegáns volt, mint mindig, fekete öltöny volt rajta, fehér mandzsettás ing és fekete selyem nyakkendő. Autóval mentünk a templomba, néhány saroknyira volt tőlünk az East Jeffersonon. A Lafayette Coney Island, ahol először találkoztunk, a Renaissance szálloda, ahol először csókolóztunk, a Cadillac hotel, ahol először éltünk együtt, és a lakásunk mindössze pár percre volt egymástól. Akaratos, mégis állhatatos csillagunk öt pontja.
Szerény esküvőnk volt, csak a szüleink vettek részt rajta. Apám az öltönyében és nyugodt viselkedésével csendben uralta a terepet. Fred apja föl-alá járkált.
Anyám láncdohányzott. Fred anyja, aki makulátlan rózsaszín kosztümöt viselt, csupa ideg volt.
A pap, Ingles atya vastag aranyhorgonyt viselt kereszt helyett. Fehér krizantémcsokrom volt. Fred állította össze az orgonamuzsikát: J. S. Bachtól a Jézus nékem drága kincsemet, Charles-Marie Widortól a Toccatát, a Maradj velemet, és mivel tudta, hogy szeretem, az Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel című himnuszt választotta.
A szertartás rövid volt, de ünnepélyes. Letérdeltünk Ingles atya elé, ő pedig megáldott minket. A Szentírásból a Zsidókhoz írt levél 13. fejezetének 16. versét választottuk: „A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” Fölálltunk, és gyűrűt cseréltünk. Az enyém egy egyszerű arany karikagyűrű volt, kicsit nagy is volt rám, ezért Fred rátekert egy fekete húrt. Az övét, amely egy antik arany karikagyűrű volt, és a belsejébe belevésték, hogy FREDERICK, én vettem, titkon reménykedve, még korábban Londonban, a Portobello piacon.
Anyámtól és apámtól egy hatalmas fehér serleget kaptunk ajándékba, úgy festett, mint egy szuvenír Camelotból. Amikor visszementünk a lakásba, felmelegítettem a konzerv kagylólevest, és a serlegből ettük meg. Sietnünk kellett a repülőtérre, és majdnem lekéstük a miami járatot. Volt egy régi teveszőr kabátom, azt vettem fel az esküvői ruhámra. Előreszaladtam, nehogy bezárják a repülőgép ajtaját. Fred nem futott, ő battyogott. A légikisérő rászólt, hogy siessen, de csak komótosan követett a saját tempójában.
A járat zsúfolásig megtelt. Az út közepén szörnyű viharba kerültünk. Villámok csaptak az ablakokba. A turbulencia rettenetes volt, az emberek sikoltoztak. Frednél ott volt a kis üveg konyak, amit apámtól kaptunk, azt kortyolgattuk csendben.
Megfogta a kezem, és azt mondta, ha lezuhanunk, legalább együtt zuhanunk le.
Szerettem, de tudtam, hogy legyőzzük a vihart. A mögöttünk ülő férfi egyfolytában kiabált, hogy meg fogunk halni, a fia sírva fakadt. Felálltam, belekapaszkodtam az ülésbe, odafordultam hozzá, és hangosan közöltem vele, hogy semmi bajunk nem esik, mi épp most házasodtunk össze, és nászúton vagyuk, és ne féljen, mert ez csak a kaland része. Az emberek elhallgattak. Odakint telihold volt, a Szűzben állt, Fred jegyében. Tudtuk, hogy este holdfogyatkozás lesz, ha minden a tervek szerint haladt volna, a tengerpartról néztük volna végig. Valahol alattunk már tetőzött a dagály, és tajtékzott a tenger. Végül le kellett szállnunk Fort Lauderdale-ben tankolni. Csak nagyon kevesen voltunk hajlandóak visszaszállni a gépre. Éjfélkor értünk földet Miamiban, a tervezettnél majdnem hét órával később.
Két kicsi bőröndöt vittünk magunkkal. Fred kibérelt egy kocsit egy éjjel-nappal nyitva tartó autókölcsönzőből, és vaktában nekivágtunk az útnak, nem volt tervünk, és szállást sem foglaltunk. Telihold mellett autókáztunk, és sorra haladtunk el a motelek előtt, de mindegyikben telt ház volt. Hajnali kettő körül járt, amikor megláttam egy kiadó szoba táblát egy nyíllal. Lehajtottunk az országútról egy hosszú földútra, pici irodához vezetett, szemben vele egy egyemeletes motel állt, olyan, mint a Psychóban, fehérre meszelt falakkal, és a bejárat fölé kézzel festették fel a feliratot, hogy Nirvana Motel. Fred felkeltette a tulajt, aki nem örült túlságosan, de talán meggondolta magát, amikor meglátott minket ott ácsorogni a holdfényben a két kicsi bőrönddel, és végignézett a gyűrötten lógó viktoriánus ruhámon. Adott egy kulcsot Frednek, azután kisétáltunk a közeli tengerpartra. Felnéztünk a holdunk, a Jupiter és a Mars által kirajzolt háromszögre. A balerinacipőm teliment homokkal, és megmostam a lábam a tengerben. A szobánk szerény volt, a matrac közel a padlóhoz. Levettem a ruhámat, és eltöltöttük az első éjszakánkat mint férj és feleség.
Talán a bolygók, a hold és a szerelem hatalma védelmezett engem, mert úgy tűnt, a páncélom áthatolhatatlan. Nem érzékeltem a veszélyt, tudtam, hogy nem esik bajunk, éppúgy, ahogyan akkor is tudtam, amikor annak a detroiti autópályának a közepén keringőztünk.
És az érzés, amely a repülőn eltöltött, velem maradt hajnalban is, amikor 140 mérföld per órás sebességgel hajtottunk át a hét mérföld hosszú hídon Florida Keys felé.
Hirtelen defektet kaptunk, de Fred megtartotta a kormányt, pedig irtózatosan hosszan megcsúsztunk, aztán profi módon megpördült, és lefékezett. Kiszállt, megvizsgálta a kereket, csendben örült a reakciómnak. Minden rendben? Igen, feleltem, tudtam, hogy ura vagy a helyzetnek. Fred végigsétált a hídon, talált egy segélyhívót, értesítette az autókölcsönzőt, hogy defektet kaptunk, elmondta, hogy elég szörnyű volt, de nem esett bajunk, viszont szükségünk van egy csereautóra, mert épp nászúton vagyunk. Egy idő után mentegetőzve hoztak egy sportos piros kabriót, egy újabb modellt. Mondd meg az igazat, kérdezte, megijedtél? Nem, feleltem, soha nem tanultam meg vezetni, ezt rád hagyom, de szerintem remek Nascar-versenyző lett volna belőled. Én a te versenyződ vagyok, mondta.
Amikor végül megérkeztünk a Keysre, Frednek az volt az első dolga, hogy elvitt egy ékszerboltba, és vett egy szűkítőt a jegygyűrűmhöz. A fekete húrt, akár egy szent emléket, betette a pénztárcája egyik apró rekeszébe. Meglátogattuk Ernest Hemingway otthonát, és Fred lefényképezett egy napfényes fehér szobában, amint egy antik szülőszék előtt állok, ami, bár akkor még nem sejtettük, előrevetítette a jövőt.
Nyitókép forrása: Wikipédia
