A Hatodik ujj című regény (itt bele is olvashatsz) pörgős, lendületes cselekményvezetéssel, egy kamasz érzelmi labilitását és sajátos nyelvét is felhasználva mutat egy kis ízelítőt a balkáni hétköznapokból. Ahogy kritikánkban írtuk: „Egy tizenhat éves fiú néhány sorsfordító nap alatt ráébred arra, hogy a világ korántsem egyszerű és kiszámítható: a legtöbb dolog nem fekete és fehér, a bolgár kultúra és normarendszer egészen más, mint a német, és hogy az apa, legyen akármilyen is, meghatározó tényező az ember életében. Mindezen felismerések mellett pedig még a szerelmet is megtalálja.” A kötet szerzőjét a Balkánról, szerelemről és Kelet-Európa társadalmi problémáiról is kérdeztük.
Hatodik ujj című regényében egy tizenéves fiú egy számára teljesen idegen kulturális környezetbe kerül. Paul/Pavel Németországban nő fel, és a cselekmény elején Bulgáriába érkezik, ahonnan szülei származnak. Lehet ezt az alaphelyzetet egyfajta kultúrsokknak nevezni? Van erről személyes tapasztalata?
Bárki élhet át kultúrsokkot, ez elsősorban attól függ, hogy milyen határaink vannak, és mennyire vagyunk kíváncsiak az ismeretlenre. De amikor legyőzzük védekező magatartásunkat, félelmeinket és előítéleteinket, akkor jön el a szabadság és a felismerés, hogy emberként nem is vagyunk annyira különbözőek.
Egy ilyen radikális környezeti változás segíthet-e az embernek jobban megérteni önmagát? Segít tisztázni a dolgokat vagy épp ellenkezőleg: összezavar mindent?
Természetesen ez a radikális változás mindent összezavar. Olyan karaktert akartam létrehozni, aki egy búra alatt él, és ezt a búrát szerettem volna összetörni. A főhős átalakulásának ábrázolása nagyon fontos volt számomra: dinamikus drámai szerkezetet igyekeztem létrehozni – a haragtól és az iróniától indulva, egészen az empátiáig jutva. A személyes tapasztalatom pedig azt súgta, hogy minden változás egy bizonyos válságból indul ki.
A helyszín egy bolgár falu, ahol minden, amit a Balkánról gondolunk, életre kel. Olvasás közben Kusturica filmjei jutottak eszembe. Mit jelent önnek a Balkán kulturális értelemben?
A Balkán a véremben van, és igyekszem ezt a tényt egyszerűen elfogadni – sem büszke nem vagyok rá, sem lehangolt nem vagyok miatta. Az a kis vidéki falu, ahol a regény játszódik, fájdalmasan ismerős számomra; nyaraimat ott töltöttem a nagyszüleim házában, és gyermekkori emlékeimben még mindig varázslatos hely, bár tudom, hogy ez nagyon is szubjektív.
Másrészt manapság a bolgár irodalomban sok olyan regényt látunk, amelyek idealizálják a „nemzeti szellemet”, és ez ironikus reakciót vált ki belőlem.
Íróként lehetőségem volt egy olyan fiú szemével látni az embereket és a helyet, aki nem igazán szereti vagy tartja nagyra a nemzeti gyökereit. Hiszek a dialektikában, a saját, személyes igazságom valahol a valóság kétféle értelmezésének ütközésében rejlik.
Ön szerint Magyarország milyen viszonyban áll a Balkánnal?
Sajnos nem ismerem eléggé a magyar történelmet és kultúrát ahhoz, hogy ezt pontosan meghatározhassam. Véleményem szerint a magyarok inkább a kelet és a nyugat között helyezkednek el, mi, bolgárok pedig inkább a periférián, közelebb a kelethez. Például a cigányok (a regényben is említett téma) önöknél jobban integrálódtak a társadalomba, mint nálunk. A művészetek terén a magyarok inkább konceptuálisak, bizonyos értelemben sötétebbek, mint mi, ami az önök irodalmában, színházában, filmjeiben és építészetében is érződik. De persze ez csak egy laikus és nagyon is személyes vélemény.
A korábban említett kultúrsokk hatását fokozza az a tény, hogy a regény főszereplője, aki serdülőkorú, egyben életkori válságot is átél. A gyermekkori és a felnőttkori élet közötti átmeneti szakaszban van. Mit gondol erről az életkorról? Miért választotta éppen ezt a korosztályt főszereplőjének?
Kétségtelen, hogy a serdülőkor nehéz időszak. Még mindig emlékszem a saját életemnek erre a szakaszára.
A fejem tele volt őrült ötletekkel, a testemben pedig csak úgy kavarogtak a hormonok.
Ez egyszerre vicces és drámai is: kiűznek az Édenkertből (gyermekkorból), de még nem léptél be a felnőttek világába; úgy tűnik, még nincs saját identitásod (csak egy üres lap), és éppen keresed azt. Ez nagyon jó kiindulási pontnak tűnt egy karakter megalkotásához.
A serdülők és tinédzserek ábrázolása igazi kihívás, és a folyamatosan változó nyelvük megidézése sem könnyű feladat. Hogyan sikerült hiteles nyelvet teremtenie a 16 éves főhőse számára?
Ha hitelesnek találja a nyelvet, azt köszönöm, dicséretnek veszem, és természetesen köszönöm a fordítónak is. De ez nem volt kifejezett célom. A karakter viselkedését akartam követni cselekvések formájában, és a maszk mögött megmutatni önmagam. Ami a kutatást és az eszközöket illeti, imádok embereket figyelni. Egyetemi oktatóként fiatalokkal dolgozom, és nagyon érdekelnek is; emellett különböző érzelmi emlékek is eszembe jutottak – például a fiúkkal kapcsolatos furcsa szituációk a saját fiatalkoromból.
Az apa keresése is fontos szerepet játszik a regényben: Pavelnek van egy jóindulatú német nevelőapja és egy furcsa, lecsúszott, de szeretetre méltó biológiai apja. Mit gondol, mi az apa szerepe az ember életben? Mi tesz egy apát jó apává?
Mindannyian azt szeretnénk, ha apáink sikeresek, stabilak, megértőek és nyitottak lennének.
De ez csak egy álom, mert az apák is emberek, és természetesen hibáznak is.
A jó apa szerintem tudja, hogy ő irányít, ugyanakkor elfogadja, hogy a gyermeke független, autonóm személyiség. A tökéletesség eszményénél fontosabb elfogadni azt, hogy a szülő-gyermek kapcsolat egy dinamikus, állandó változásban lévő viszony.
Mivel felmerült a biológiai apák és a nevelőapák kérdése: ön szerint a gének vagy a környezet játszik nagyobb szerepet identitásunk kialakulásában? Pavel inkább nyugat-európai vagy balkáni tinédzser?
Ki tudja? Sok különböző gén keveréke vagyunk, egy nagy kártyapakli mindenféle lappal. Véleményem szerint a környezetünk történéseire adott személyes reakcióink (amelyeket génjeink előre meghatározhatnak) alakítják az identitásunkat. Ezek határozzák meg azt is, hogy egy bizonyos modellt utánozunk-e, vagy lázadunk ellene. Az egyéni választás fontos, még akkor is, ha tudat alatt történik.
A zűrzavar közepette a szerelem is belép a főszereplő életébe. Segíthet a szerelem a válság leküzdésében, vagy csak elmélyíti azt?
Gyakran előfordul, hogy az igaz szerelem rossz időben és rossz helyen érkezik, válságos pillanatokban, amikor sebezhetőek vagyunk. A szerelem nem oldja meg a problémáinkat, új kihívásokat teremt, mégis képes rendkívüli fényben megvilágítani a valóságot.
Könyvében számos társadalmi probléma felmerül, például az alkoholizmus, a szegénység és a rosszul kezelt családi traumák. Mit tart jelenleg Bulgária legsúlyosabb társadalmi problémájának?
A pszichológiai egészség hiánya nagy probléma ma hazánkban. Akár veszélyeztetett emberekről, akár értelmiségiekről vagy politikusokról beszélünk. Úgy érzem, beleragadtunk az áldozat szerepébe, és nem akarjuk gyógyítani a traumáinkat.
Van olyan író vagy irodalmi mű, amely különösen nagy hatással volt a regény megírására, vagy általánosabban az írói hozzáállására?
Büszkén mondhatom, hogy „telhetetlen olvasó” vagyok, ezért lehetetlen kiválasztani azokat a szerzőket, akik az évek során hatással voltak rám. Férjem, Alek Popov (aki nemrég hunyt el) a kortárs bolgár irodalom egyik legnagyobb írója volt.
Kétségtelenül ő is hatással volt rám, nem annyira az írásmódját, mint inkább az életfilozófiáját illetően.
Azonban az írás során megpróbálom elhallgattatni a nagy írók hangját, hogy megtaláljam a sajátomat. Persze a sorok között azért mindig megjelennek bizonyos árnyékok.
A Hatodik ujj az első regénye, miközben elsősorban dramaturgként és forgatókönyvíróként dolgozik. Tervezi folytatni az írást?
Természetesen szeretnék valami újat elkezdeni, mert számomra az írás a személyes traumáim feldolgozásának módja. De míg eljutok odáig, addig be kell fejeznem néhány forgatókönyvírói projektet, amelyeket Alek Popovval együtt kezdtünk el: egy minisorozatot és egy Turáni küldetés című játékfilmet. Emellett a Hatodik ujj filmadaptációján is dolgozom.
