2025. október 9-én Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda a Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjat „meggyőző és látnok erejű életművéért, amely az apokaliptikus borzalmak közepette is képes megmutatni a művészet erejét”. Ezzel ő lett a második magyar író a Nobel történetében, aki megkapja az elismerést, korábban Kertész Imre nyerte el a díjat 2002-ben. Az eddigi irodalmi Nobel-díjasok között van egyebek mellett Abdulrazak Gurnah, Annie Ernaux, Jon Fosse és a tavalyi nyertes, Han Kang is.
Krasznahorkai László épp Frankfurtban volt a bejelentés idején. A Svéd Nemzeti Rádiónak a hírre úgy reagált:
„Nagyon boldog vagyok. Nyugodt és ideges egyszerre. Tudja, ez életem első napja, amikor Nobel-díjat nyertem”.
Azt is megemlítette, hogy sosem készült írónak, és valójában egész életében csak egy könyvet akart írni; de az nem lett tökéletes, így jött a következő. A magyar íróktól és politikusoktól sorra érkeztek a gratulációk, erről itt írtunk.
A Sátántangó és Tarr Béla
Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán, apja ügyvédként, anyja társadalombiztosítási-ügyintézőként dolgozott. Gyerekként a gyulai általános iskolában, majd az Erkel Ferenc Gimnáziumban tanult, ezt követően Szegeden és Budapesten hallgatott két évig jogot, végül az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát 1983-ban.
Az első írása 1977-ben jelent meg a Mozgó Világ folyóiratban Tebenned hittem címmel.
1985-ben megjelent a debütáló regénye, a Sátántangó szinte azonnal siker lett. Az idén negyvenéves kultikus regény egy világvégi, elhagyatott telepet és annak lakóit mutatja be. Központi elemei a Krasznahorkai életművét később is meghatározó messiásvárás és hiábavalóság, valamint a lassú, hétköznapi arccal bíró apokalipszis.
Az író elmondása szerint éjjeliőrként dolgozott, amikor eszébe jutott a történet alapötlete. „Jött a hír, hogy egy ember érkezik hajnalban, aki a malacokat ivartalanítja majd. A férfinak valamiért nagyon rossz híre volt a gazdaságban dolgozók között, de valójában senki sem tudta, hogy miért. Amikor megérkezett, legurított egy pálinkát, és nekilátott. Az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, úgy végezte a munkáját. […] Őt hívták Irimiásnak” – nyilatkozta korábban a The Guardiannek.
A regényből 1994-ben Tarr Béla készített filmet – talán nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar filmtörténet egyik legfontosabb alkotása lett. Susan Sontag amerikai író például így fogalmazott a figyelemre méltó vállalkozásról: „ellenállhatatlan és elbűvölő a hét óra minden egyes perce. Szívesen megnézném évente egyszer a hátralevő életemben”.
Egy határmenti kisvárosból New Yorkig
Krasznahorkai a gyerekkorát a román határ melletti Viharsarok tájegységen töltötte, ami számos regényében feltűnik: például a Sátántangóban, Az ellenállás melankóliájában vagy a Háború és háborúban. „Gyula az a város, melyet Krasznahorkai László egyetlen regényében sem nevez meg, mely sok szempontból mégis az alfa és az omega, az origo, a legfontosabb képek és metaforák gyűjtőhelye” – írtuk a szerző 70. születésnapját ünneplő cikkben, amiben a város ikonikus részeit gyűjtöttük össze.
„Gyermekkoromban, Gyulán a vasútállomásra jártunk ki – ez volt a legnagyobb távolság, amit akkor a városból megtettünk – és a két sínpár egyikének közepén állva néztük a végtelenbe futó párhuzamosokat. Arra gondoltunk, hogy a végén ott van Budapest” – mesélte 2017-ben az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon.
1987-ben viszont elhagyta Magyarországot, először Nyugat-Berlinbe költözött, majd a keleti blokk összeomlása után rendszeresen változtatta lakhelyét, beutazta a világot Kiotótól New Yorkig.
Mindig hagytam, hogy a véletlen döntsön helyettem”
– mondta a fent idézett beszélgetésben.
- Sátántangó (1985)
- Az ellenállás melankóliája (1989)
- Háború és Háború (1999)
- Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2012)
- Seiobo járt odalent (2008)
- Báró Wenckheim hazatér (2016)
- Herscht 07769 (2022)
- Zsömle odavan (2024)
A folyamatos utazás, vágyakozás és elengedés aztán a regényeibe is beépült, a város és vidék párhuzama állandó témakör lett a műveiben. Ehhez a legjobb példa talán a Báró Wenckheim hazatér című regénye, amiben a sikeres Wenckheim Béla Argentínából Bécsen át vonattal hazatér szülőfalujába, és szembesül azzal, hogy mit is hagyott maga mögött. Az Aegon Művészeti-díjjal és az amerikai Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett regény egyben Krasznahorkai saját hazatérésének története is a saját szülőfalujába. Erről dokumentumfilm is készült Breier Ádám rendezésében.
„Az apokalipszis mestere”
Krasznahorkai művei az elsötétedő világ természetéről, az egyre jobban érvényüket vesztő törvényekről és az őrjítő hiányról szólnak. A regényeiben feltűnő világokat általában az apokalipszis közeli állapot jellemzi, amelyben a pusztulást előrelátó messiások sokszor a világ banális és erőszakos természete miatt nem képesek érvényesülni. Ezekben a történetekben ugyanúgy helye van a misztikumnak és a realitásnak, de a humornak, a groteszknek és a szürrealizmusnak is. A tragédia mindig hármas felosztásban jelenik meg, szociális, egzisztenciális és kulturális tapasztalatban, ahogyan azt Margócsy István kifejtette a szerző 60. születésnapja alkalmából egy kerekasztal-beszélgetésen.
Életműve folyamatos, végtelenül szelíd, mégis a végsőkig kitartó, elszánt provokáció”
– olvasható Keresztury Tibor méltatásában a szerzőről.
Szövegeit áthatja a keresés metafizikai vagy szó szerinti megjelenítése. Minden történetben ott rejlik valamifajta egész, amit az emberiség elfelejtett, elhagyott vagy még meg sem talált, viszont szüntelenül törekszik felé. A motívumai is ehhez igazodnak: az elérhetetlen távolságok és az irrelevánsnak tűnő közelségek váltják egymást, világvégi falvakban, eldugott településeken járunk, ahol minden lépés, tett vagy szó kozmikus hatással ér fel. A lassan gördülő cselekmények misztikus világokat nyitnak meg a valóság látszólag egyszerű mindennapjaiból. Ez a folytonosság egy tudatosan épített életmű sajátja:
Én nem akartam többet, mint egyetlen komoly könyvet megírni, s azzal kész, vége. Sőt, még kevesebbet is akartam, mert én, ha jól emlékszem, csupán egyetlen mondatot akartam.
(…) ezért mindig újrakezdtem, tovább csináltam, s mikor elfáradtam, befejeződtek, mint egy könyv” – nyilatkozta korábban Nem kérdez, nem válaszol című interjúkötet bemutatóján.
Saját olvasmányélményeink alapján kiválasztottuk azokat a könyveket, melyeket a terjedelmes életmű jelentős darabjainak gondolunk, és néhány mondatban megpróbáltuk összefoglalni, miért nem érdemes kihagyni őket.
Tovább olvasokMűvészetére jellemző továbbá a saját prózatechnika, amely általában hosszú, akár több oldalon vagy egy egész regényen át tartó mondatokból áll, ezzel is szemléltetve a keresés és utazás motívumát. A témákon, helyszíneken, jellegzetes szereplőkön és a nyelvi bravúrokon túl ez a technika varázsol sajátos, meditatív, melankolikus hangulatot a regényeinek. Ehhez egyfajta filozófia is társul, amit korábban egy interjúban így foglalt össze az író:
„Azt mondhatom, hogy két szó összeillesztésén dolgozom mostanában, az »igen«-nek és a »nem«-nek egy felbonthatatlan, szerves kombinációján. A magyar nyelvnek rendkívül gazdag homálya van, valahová ebbe a térbe képzelem.”
Krasznahorkai Lászlót a pályája során számos külföldi író is méltatta: Susan Sontag például „az apokalipszis mesterének” nevezte, Winfried Georg Sebald pedig úgy fogalmazott, hogy „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja”.
Hazai és külföldi elismerésekben sosem volt hiány, újabb és újabb díjakat nyert el a könyveivel, olykor a fordításért, máskor egyszerűen csak a kötetek kiválósága miatt. Legutóbb például a Herscht 07769 című regényének fordítását jelölték egy angol díjra, korábban pedig már egy svéd díjat be is zsebelt.
„Nem a mesében hiszek, hanem a mágiában”
Krasznahorkai műveiben a valóság és az irodalom elválaszthatatlan összekapcsolódik. Legyen szó a náci mozgalomba belekeveredő, kvantumfizikai problémával foglalkozó, Angela Merkel kancellár asszonynak leveleket írogató német kisemberről; a Kyoto délkeleti negyedébe megérkező Genji herceg unokájáról; a sárban törtető és hajnalig a kocsmában dajdajozó parasztokról vagy a magát Árpád-házi leszármazottnak tartó nyugdíjas villanyszerelőről, Kada Józsi bácsiról.
Ezek a szürreális, groteszk vagy humoros alakok mind a mindennapjainkból származnak.
A valóság itt nem kiindulópont, hanem az emberi lét alapvető kérdéseinek kibogozhatatlan hálója, amit különböző történeteken keresztül tár az olvasói elé Krasznahorkai.
Történeteiben olyan égető témákat érint, mint a mélyszegénység, a társadalmi osztályok közötti határok, a politikai szélsőségek felerősödése, a híresztelésekkel megvezetett emberek, a terrorizmus, az állandó háború vagy akár az alkotás csodája. Nem (csak) szórakoztatni vagy tanítani akar, hanem szembesíteni is: „Nem a mesében hiszek, hanem a mágiában” – mondta korábban egy interjúban.
Írói motivációja pedig látszólag abból építkezik, hogy pontosan látja, milyen állapotban van az emberiség:
„A kor, amelyben élek, az ember bukásáról, az ember ostobaságáról, s az ostobaság keltette irdatlan veszélyekről, végül a metafizikai remények kihunytáról szól.
(…) Egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg és élteti. Mi már régóta nem vagyunk képesek e szépség beállítására, sőt, élvezetére sem.”
Krasznahorkai pedig újra és újra csodálatosan szép könyveket ír erről, tanúként áll az emberiség katasztrófája felett.
- József Attila-díj (1987)
- Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (2002)
- Kossuth-díj (2004)
- Prima Primissima-díj (2012)
- Nemzetközi Man Booker-díj (2015)
- Nemzeti Könyvdíj Amerikában (2019)
- Osztrák állami díj az európai irodalomért (2021)
- Libri irodalmi díj (2022)
- Irodalmi Nobel-díj (2025)
Nyitókép: A szerző Facebook-oldala
