Te biztos vagy benne, hogy nem egy szimulációban élsz? A gondolat, amit legtöbben a Mátrix-filmek miatt ismernek (noha a gyökerei már a 19. századi szolipszizmus eszméjében is megtalálhatóak voltak), ijesztő, de egyre kevésbé van ennek jelentősége. Miközben épül körülöttünk a technofeudalizmus, a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia egyre nagyobb teret nyer, és már mi sem tudunk elszakadni a képernyőinktől, jogosan merül fel a kérdés, hogy kit érdekel, ha ez egy szimuláció. Bódi Péter jövőben játszódó Hexagon című regénye pontosan ezt mutatja be: a valóságnak mindig is csak az ember szabott határt.
De hogy mit jelent a valóság? Ha Bódi fordulatos sci-fi regényét nézzük, akkor egy mindenki számára hozzáférhető, reklámokkal ingyenes, de prémium előfizetéssel korlátlanul használható szimuláció egyikét, amely akár lehet a tényleges valóság másolata, egy tetszőleges festő képeiből felépített fantázia vagy a legvadabb álmaink egyike. De minden bizonnyal az elkövetkezendő jövőnk.
Bódi Péter 2012-ben jelentkezett első, Szétírt falak című regényével, amivel megalkotott egy generációregényt. „ (...) A szerző az elsők között van, akik a következő írónemzedéket képviselhetik a jövőben. Ennek megfelelően: tökéletes képet ad a mai tinédzserekről. Nincs egyértelmű irodalmi elődje hazánkban, talán csak Hajnóczy Péter” – írtuk a könyvről a megjelenéskor, amikor interjút is készítettünk vele. Azóta számos regényt írt (Hype, Engedetlenek, Hipster), amikben a fiatalkori útkeresést, a kilátástalanságot, a szerhasználatot és a nehéz sorsokat vizsgálja. Ezúttal viszont egy disztópiával jelentkezett.
Te nem akarnál egy szebb világban élni?
Ha csak az elmúlt 30 évre gondolunk, a technológia hatalmas léptékben haladt előre. Az én relatíve rövid, eddigi 26 évem alatt a nyomógombos telefonoktól eljutottunk a hollywoodi filmminőségű videókat kreáló AI-botokig és a könnyedén használható VR-szemüvegekig, aminek megtapasztalásához elég csak egy közepes minőségű mobiltelefon is. Bódi Péter ezen a gondolaton indulhatott el, amikor nekiállt a Hexagon című regénynek, ugyanis az itt leírt valóság nem tűnik annyira idegennek.
Emberek ezrei ugrálnak ki-be a virtuális terekben, miközben Budapestet egyre jobban felzabálják a nagyvállalatok és a környezetszennyezés.
A regény egy nagyon reális jövőképet rajzol meg, ahol az eszképizmus, az individualizmus és a technológia csúcsra van járatva. A Hexagon világának alapja az Acytrol nevű szemcsepp: használatakor az ember különböző közösségi vagy privát „tripekbe” merülhet virtuálisan, így miközben a teste nyugodtan pihen az otthonában, az elméje (és minden érzéke) egy tengerparton sütkérezik, profi boxolók bőrébe bújva harcol a világbajnoki címért vagy végeláthatatlan orgiákon vesz részt. Hiszen ki ne akarna egy olyan világban élni, ami könnyedén kiszolgálja minden igényünket anélkül, hogy elhagynánk az otthonunkat?
„Nem nehéz elcsábulni. Mióta már az adóhivatalok, a posta, az okmányirodák és részben még a bíróságok is rendelkeznek második világszintes opciókkal, elkerülhetjük a személyes kontaktus minden formáját (…), a különböző egészségügyi szoftverekkel pedig folyamatos orvosi segítségnyújtást is kaphatunk (…).
Ma már milliók járnak a második valóságszinten misékre és zarándoklatokra, de természetesen a különböző szent iratok is megjelennek a szimulációkban, manapság bárki vitatkozhat Jézussal”.
A jól kitalált (vagy megjósolt) technológiai újítás mellett Bódi egy árnyaltan felépített világot mutat meg nekünk. Itt egyszerre vannak digitálisok és analógok, a művészeti kiállításokat egyidőben a valóságban és a virtuális térben is megrendezik, kém- és személyiségszoftverek követik az ember minden lépését, az emberek új kinézetet, személyiséget építenek maguknak, egyesek pedig a brutalista, szmogos Budapestről menekülve egy virtuális, zöldebb és közösségi másolatot építenek a fővárosról a trippjükben.
Disztópia, utópia vagy jövő?
Ha a fentieket nézzük, annyira nem is tűnik olyan disztópiának ez a világ. A Hexagon bravúrja pedig ebben rejlik: annyira benne vagyunk már ebben a virtuális, folyton online jelenlétben, hogy nem is tűnik olyan elszomorítónak vagy szorongatónak ez a világ.
De ha kilépünk a jól nevelt fogyasztó szerepéből és kérdéseket kezdünk el feltenni, akkor akárcsak Bódi főhőse, mi is megtapasztaljuk ennek a rossz oldalát.
A történet középpontjában Malvin áll, egy Acytrol-futár, aki lényegében drogterjesztőként dolgozik illegális, a szimuláció eléréséhez szükséges szemcseppeket terjesztve, akinek mindösszesen egy tartalmas napját ismerhetjük meg a regényből. Mellette feltűnik számos karakter – a kötelező szerelmi szál mellett például profi harcedzők, régi filmekért rajongó cégvezetők, szegény, analóg módon alkotó művészek és kormányközeli emberek, a rendőrségről nem is beszélve.
A Hexagon látszólag egy nyomozásról szól, amelyben Malvin egykori szobatársát indul felkutatni és végül egy egész városon, különböző tripeken, börtönön és rejtélyen keresztül vezet az útja.
De maga a történet valójában másodlagosnak tűnik. A rengeteg karakter inkább csak színesíti a világot, az egyes töltelékjelenetek célja pedig sokszor csak egy-egy sci-fi ötlet felvillantása. Mintha a szerző is tudta volna, hogy a nyomozás csak egy indok, hogy gondolkodásra bírjon minket a jövővel kapcsolatban. És minél jobban belemerülünk a könyvbe (és a tripekbe), annál jobban szembesülünk a kötet legfontosabb kérdésével:
A szabadságnak csak az ember szabhat határt?
Mert az olvasmányos és jól kimunkált zsánerregényekre jellemző történetvezetés mellett a kötet valójában egy nagyon is fontos, több évszázados filozófiai kérdésre keresi a választ: milyen kapcsolat áll fenn ember és valóság között?
A téma pedig – mint más, hasonló sci-fi könyveknél – nem marad fekete-fehér, látjuk az előnyeit és hátrányait, észleljük a különböző emberi sorsokat. Egyszerre merül fel a probléma és annak fonákja is. Ha képesek vagyunk saját világokat létrehozni, akkor mi garantálja, hogy a mi valóságunk nem egy kreálmány? Hogy az idő, a tér és az emberi kapcsolatok, amiket megtapasztalunk, nem csak a saját agyunk (vagy a szimuláció) kivetülése? És ha az élet szimuláció, akkor miért nem hozzuk létre benne az ideális valóságot?
Nem a jövő, hanem a jelen félelmei
Mint minden jó sci-fi (gondolok itt Ray Bradbury vagy Philip K. Dick munkásságára), a Hexagon is a ma problémáinak állít tükröt egy felnagyított, sarkított jövőbeli párhuzamban.
A globális vállalatok térnyerése, a technológia jelenlegi állapota és az individualizmus piacosodása mellett nem rossz jóslat az, amit Bódi elénk állít, hiszen a személyre szabott reklámok, algoritmusok, lejátszási listák után csak idő kérdése a személyre szabott szexuális partner, politikai párt vagy szórakozás (hiszen az AI már most is írhat bárkinek könyvet).
Onnan pedig már csak egy lépés, hogy a testünket egy minden igényt ellátó gépben hagyjuk, amíg mi felfedezzük az emberi képzelet határait a virtuális terekben.
A kötetben olyan problémákkal találkozunk, amik az itt és most Magyarországán is valóságosak. Ilyen például a művészeti szcéna elitizmusa és radikális művészetfelfogása, a technológia okozta elszigetelődés és a magány, a nagyvállalatok kezelhetetlen térnyerése és az állam erőszakossá, korlátozóvá válása, illetve az emberi tapasztalat és lét teljes szétaprózódása az eszképizmus túltengése miatt.
„Szerintem egyértelmű, hol rontottuk el: mikor először jelentek meg olyan technológiák, amik a valóságot hitelesebben ábrázolták a művészet hagyományos eszközeinél (...). Az állami támogatásokból és magámpénzekből fenntartott közeg így nem volt kénytelen követni a társadalmi változásokat, minek következtében elfogadottá vált, ha kisebb vagyonokat költünk olyan tárlatokra, amik úgy néznek ki, mintha művészet volnának, valódi tartalom nélkül.”
Bódi regényét olvasva kevésbé az elborzadás, mint inkább a megbizonyosodás érzése foghat el minket: ha nem is pont ilyen, de nagyon hasonló világ vár ránk a következő évtizedekben, sőt, egyes részeit már most is a bőrünkön tapasztaljuk.
Az pedig csak hab a tortán, hogy miközben releváns problémákkal szembesít és elgondolkodtat a jövőnket illetően, egy izgalmas történetet is tartalmaz a Hexagon, amiért valószínűleg egy nagyobb streamingplatform szívesen fizetne is, hogy megfilmesítse. És milyen szép lenne végre Budapestet is látni egy sci-fi sorozatban, ha már arra úgysem tudjuk a kielégítő választ, hogy mi lesz az emberrel, ha elszabadul a virtuális valóság.
Fotó: Bódi Péter / Facebook
