Fotó: Nagy Márton / Margó Irodalmi Fesztivál
Az őszi Margó első napján Valuska László kérdezte az Aegon-díjas Krasznahorkai Lászlót az utazás jelentőségéről és jelentéséről, személyes tapasztalatairól, Kiotóról és New Yorkról, és kiderült az is, hogyan hatott mindez a télen megjelenő és a még készülő új regényére.
Gyermekkoromban, Gyulán a vasútállomásra jártunk ki – ez volt a legnagyobb távolság, amit akkor a városból megtettünk – és a két sínpár egyikének közepén állva néztük a végtelenbe futó párhuzamosokat. Arra gondoltunk, hogy a végén ott van Budapest
– mesélte gyermekkoráról Krasznahorkai. Később persze felszámolódott ez a távolság, egyáltalán, maga a távolság: beutazta a világot Kiotótól – pontosabban, ahogy a magyar helyesírástól eltérően, a japán kiejtéshez közelebbi írásmódot követve maga Krasznahorkai is használja: Kyotótól – New Yorkig. Sosem tervezte útjait: „mindig hagytam, hogy a véletlen döntsön helyettem” – mondta, mely lényegileg meghatározza azt a komplex tapasztalatot, amit Krasznahorkai számára az utazás jelent.
Szökős gyerek voltam.
A szökni vágyás azonban máig alapélményként hat utazás- és hely-tapasztalatára, arról való gondolkodására:
Ahol vagyok, onnan el szeretnék menni – mindig mehetnékem van. El innen.
Budapestről, Kyotóból, New Yorkból. Ez utóbbi két város az elmúlt két évtizedben Krasznahorkaira nemcsak személyesen tett mély benyomást, hanem gondolkodóként, íróként is. Mindkét város másfajta figyelmet, megértést követel:
Kyotóban a konzervatív életszemlélet miatt az ott élők a magasrendű kultúra múzeumát alakították ki.
Kisebb város, mint Budapest, több mint kétezer működő templommal – melyek olyan jelentéssel bírnak, hogy
ha ilyenből egy is volna Európában, megváltozna egész Európa Kyotóba el kell menni, vágyni kell visszamenni, de nem szabad visszatérni. Ez a város elvesztésének egyetlen sajátos feltétele. Mert óhatatlanul ugyanazt várná az ember. De ott élni, abban a magaskultúrában, minderre rádöbbenni, megérteni és ezáltal elveszíteni a várost, nagyon fájdalmas élmény.
New Yorkkal más a helyzet, azt nagyon is könnyű elveszíteni, a városlakók napjában többször is elveszítik. „Különleges szörnyeteg”, a végtelenül ronda – a házak, hidak alatti terek, az utak melletti terek, metróállomások, lépcsők ocsmánysága – keveredik a gyönyörűvel. Magával ragadó, delejes, mágikus erővel bír, miután teljesen kiábrándított magából, mindig tud valami olyasmit mondani, csinálni, amitől mégis visszamész.
A magyarok még Krasznahorkai új regényében is a csodát várják
Harmincegy éve, 1985-ben jelent meg a című regénye mellett. rel az olvasó is visszatér az ismert kisvárosi világba, hogy közben a két időpont közé kifeszítse a magyar rendszerváltás történetét. A két regény helyszíne könnyen azonosítható (Gyula), így a magyar társadalom változásait szinte mesterséges környezetben vizsgálhatjuk, mondjuk egy apokalipszis felé tartó karnevál keretei között, amelyen néha keresztül robognak a goj motorosok.
És Krasznahorkai visszatért – saját bevallása szerint a Báró Wenckheim hazatér megírása után csendre, lassúságra és nyugalomra vágyott, a vidékre, ahol mindenki ismer mindenkit –, de ahogy fogalmazott, hagyta, hogy megint a véletlen döntsön helyette. Lehetőséget kapott arra, hogy a New York Public Libraryben kutasson, és az állítása szerint pusztán tréfából választott Van-e élet a Moby Dick után? kutatási cím tükrében elsősorban Herman Melville-lel és az ő kapcsán Malcolm Lowryval foglalkozott. Később pedig a 2012-ben elhunyt Lebbeus Woods New York-i építész munkáival, amikre szintén a véletlen folytán bukkant rá, és amik olyan erővel hatottak rá, hogy a kutatás lezárásaként megírt előadásán túl is folytatta az írást. Így született a télen megjelenő Manhattan-terv, melyre mint egy regény prológusra tekint, és születik maga a regény is, mely az Apró munka egy palotáért címet viseli.
A felolvasás után, a tapsviharban elhangzott, hogy ez volt Krasznahorkai utolsó fellépése Magyarországon, ezután nem csoda, hogy hirtelen eltűnt a színpadról, mintha feloldódott a tapsban.
Szerző: Szmerka Dániel
