Krasznahorkai nagyszabású elbeszélése már-már fájdalmasan szórakoztató. Amikor az olvasás felénél megkérdezték, milyen, azt mondtam, hogy ilyen szórakoztató művet nem olvastam még az írótól, pedig akkor még nem jelent meg a világjárvány, a farkasok, a sas vagy a bosszú.
Idén január 6-án trumpista tüntetők, azon belül is legvadabb összeesküvés-elméletet identitásuk részeként kezelő QAnon-hívők, akik szerint egy politikusokból álló sátánista és pedofil árnyékhatalom vezeti Amerikát, megszállták a Fehér Házat. Az eseményről készült ikonikus képen egy bölényszarvakat és piros-fehér-kék arcfestést viselő, Jake Angeli nevű férfi üvölt félmeztelenül. Ezt az egészen felfoghatatlan eseményt és főszereplőjét azért említem csak meg, mert pár héttel később, amikor Krasznahorkai László új regényét, a Herscht 07769-et elkezdtem olvasni, a párhuzam nem hagyott nyugodni.
Az 432 oldal hosszú mondattól nem szabad megijedni, egy nagy lélegzetvételnyi elbeszélés, nem műfaji, hanem előadói értelemben, mármint úgy lüktet a szöveg, mint ami tényleg el lett beszélve (érdemes meghallgatni Máté Gábor előadásában, mert ez a szöveg olyan, mintha beszédre íródott volna). Krasznahorkai műfajilag is elbeszélésnek tartja, nem regénynek a művét, az olvasónak ettől nem kell megijednie, mert olyan világteremtés és -pusztítás történik, sok szálon futó cselekménnyel, meghatározó vagy kisebb, mégis erős karakterekkel, hogy ez bizony nagy regény is lehet. A vesszők lélegzetvételnyi szünetek, amelyek ritmust adnak a szövegfolyamnak, ami beránt és nem ereszt, még az se zökkent ki, hogy a káromkodásokból egy-egy betűt elhagynak, mintha lehetne szépíteni a vulgárist,, kimondhatatlanná tenni, vagy mintha ezzel utalna egyfajta utómunkára az elbeszélés lejegyzője. Élettörténetek, kapcsolatok, vágyak és fájdalmak között kanyarognak a mondatok, megismerünk egy Bach-rajongó neonáci vezért, a Bosszt, és egy német település közösségét.
Ennek az 560 oldalas mondatnak az alanya lehetne Florian, de azt érzem, hogy inkább egy közösség az, amelynek saját félelmeivel kell szembenéznie.
A Krasznahorkai-elbeszélés azt leplezi le, hogy az apokalipszis nem tőlünk független, hanem mi hozzuk létre, mert a közösség hozza létre a félelmet, a neonácikat, a felrobbanó Aral-kutat, a migránsokat.
Németország Türingia nevű tartományában vagyunk, ahol újra erősödnek a náci mozgalmak, nincs elég munkahely, borzasztó a helyzet, nincs remény. A helyszín egy Kana nevű hely, ami nem létezik, de ugyanazen a területen az irányítószám alapján tudjuk azonosítani Kahlát, a 6800 fős települést. Innen nem messze, Eisenachban született a 17. században Johann Sebastian Bach.
Herschtnek nincs története, csak jelenléte. Az első élményünk róla, hogy ő ennek a közösségnek egy szeretett, de meg nem értett, kívülálló alakja, aki pont olyan naiv, mintha Forrest Gump és Shrek szerelemgyerekét egy náci nevelné fel: óriási, erős, naiv, együgyű és emiatt ártatlan is, bűntelen.
Egy intézetből került a városba, a Bossz szerzett neki lakást, hetente ad neki pénzt, ami az önálló életre nem elég, de arra pont igen, hogy függőségre alapuló hatalmi helyzetet alakítson ki. Herscht persze nem veszi észre, hogy nem lehet telefonja vagy számítógépe, vagy azt, hogyan viselkednek vele; mentális helyzete nem fogyatékosság, hanem a kívülállóságát erősíti meg. Örül, hogy a Bosszal tarthat graffitiket lemosni, mert gyanúsan egyre több épületen jelennek meg fura graffitik (az egy érdekes kérdés, hogy a graffiti teremt vagy rombol, és hogy a Bossz értékharca a graffitik eltüntetésével hatékony ellenállás-e). Később a Bossz ráveszi Herschtet, hogy járjon el a helyi zenekari próbákra, a tagok képtelenek normálisan eljátszani Bachot, amit ugyan próbál kisajátítani a Bossz, az értelmezést, az előadást és a tradíciót, de pont a kisajátítás miatt nem érti meg a hagyomány lényegét, ami egy folyamatos újraértelmezés. Herscht általában nem érti a körülötte zajló dolgokat, de a legnagyobb baj, hogy az őszintén szeretett és tisztelt atyaalakjának, az újnácivezér Bossznak a tevékenységét sem. És azt sem, hogy Kanában miért nem bírják a Bosszt. Beszédes, hogy nem ismeri fel, valójában ő tölti be a fenyegető verőlegény szerepét, amikor elkíséri a Bosszt.
Lépésről-lépésre sodródik bele Florian az újnácik közösségébe, nem is nagyon érti, miért gyűlnek ott össze, mi is a céljuk, de azt tudja, hogy jó valahova tartozni.
A Bossz félti az országát, a kultúráját és a munkahelyét a migránsoktól, mindent megtesz, hogy megvédje a közös értékeket. Érdekes, hogy hosszú évek óta hallgatjuk itthon, hogyan védjük mi, magyarok nemcsak a saját, hanem az európai értékeket is, örökös háborúban állunk, vészjósló forgatókönyveket képzelünk el, és pont ezzel hozzuk létre saját apokalipszisünket.
Az elbeszélés jelentős részében, ahogy Vladimir és Estragon Godot-ra várnak az országút mentén egy fánál, Herscht egy hasonlóan elhagyott helyen arra vár, hogy Merkel válaszoljon. Az idő telik, de nem múlik, ahogy azt megszoktuk, de a válasz csak nem érkezik meg, ezért jobban megismerhetjük a neonácik működését, azt a teljes kilátástalanságot, amiben élnek. A Herscht 07769 belülről, de távolságtartó iróniával meséli el a neonácik működését, vagy egyszerűen már én vagyok képtelen máshogy olvasni ezeket a történeteket (ld. Capitolium és QSámán).
Krasznahorkai szokás szerint nagy teremtőerővel és empátiával beszéli el egy közösség, most Kana lakosainak életét, egészen nagyszerű karaktereket, történetszálakat és mikrodrámákat ismerhetünk meg, amelyek látszólag nem építik a főszálat, viszont enélkül elbeszélhetetetlen lenne a Herscht által félelemmel várt apokalipszis is.
A kanai közösség bizonytalanságban él, ami köszönhető kulturális, politikai vagy gazdasági helyzetének, amivel együtt jár, hogy Németországban a kelet és nyugat közötti különbségek újratermelődtek. Kana az a település, amiről már nem beszélnek, amiről már lemondtak, amit elfelejtettek. Krasznahorkai világa kicsi és bejárható, mégis az apokalipszisre készülnek az itt lakók, mert egyre több az erőszak, félelmetesek a nácik, és egy ponton farkasok és egy sas is megjelennek, sőt a világjárvány is terjedni kezd.
Az apokalipszis nem a farkasok megjelenésével indul el, hanem azzal, hogy egy közösség életéből eltűnik a remény, mert ez a fajta leszakadás és magára hagyottság a reménytelenséget jelenti.
A történet mottója, hogy “A remény hiba”. A könyvben egy ponton elmagyarázzák, hogy az ősrobbanáskor, egy elmélet szerint, nem azonos számú anyag és antianyag keletkezett, hanem 1 milliárd anyagként 1 milliárd mínusz 1 antianyag, vagyis megjelent a hiba a rendszerben (teremtésben?). “Ez az egy anyagi részecske ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést, mint bőség, mint felesleg, mint többlet, mint hiba” - a hiba ebben az értelmezésben teremtő erő. Herscht azért pánikol be, mert ha egyszer történt egy hiba, akkor újra megtörténhet, miközben az apokalipszis nem a kvantumfizikai magyarázatból következik, hanem egy közösség felbomlásából: a világ az a közösség, amelyben élünk.
A Herscht 07789 egy közösség történetét meséli el, amelyik az apokalipszis felé tart. Florian Herscht nem a leveleivel, hanem jelenlétével tölti be az üzenet szerepét: a felrobbantott Aral-kút megváltoztatja személyiségét, elhagyja a lakását, a természetbe költözik, vademberré válik (ld. Báró Wenckheim hazatér) és vadászni kezd a neonáci csoport tagjaira.
Herschtnek nincs története, csak célja: mindenáron el akarja juttatni az üzenetét, de azt nem ismeri fel, hogy maga az üzenet. Az egyik szereplő szinte kétségbe esve magyarázza, hogy Florian Herscht nem változott meg, pedig óriási utat járt be. Krasznahorkai László elbeszélése, a Herscht 07789 izgalmas olvasmányélmény, ami lassan indul, majd ahogy mélyebbre és mélyebbre ásunk, őrült akciótörténetté válik, ami újra bizonyítja, hogy miközben nagy és sötét víziókat teremt az író, mindig az érdekli, hogy mi történik az emberrel, hogyan teremti meg magának az apokalipszist.
