Józsi bácsi ‒ így szólítják az idős férfit, aki egyben az Árpád-ház leszármazottja, I. Józsefként a magyar trón várományosa. Krasznahorkai László Zsömle odavan című elbeszélése látszólag szatirikusan épít ebből vicces helyzetet:
mi történik, ha az idős bácsit komolyan veszik és királyt csinálnak belőle Orbán Viktor miniszterelnök rendszerében.
Nyilván nonszensz az ötlet, ettől szórakoztató, de erről szólnak az utóbbi évek, a prófétavárásról és királycsinálásról. A regény politikai rendszere nagyon ismerős, valóságos, a meseszerű király-történet ebben a konkrét rendszerben lesz vicces és nyomasztó, mert a felszín alatti mélyebb rétegekben megmutatkoznak a vidéki Magyarország problémái, a hagyományt félhülye ideológiák mentén kifordító elégedetlenkedő karakterek sztorijai és az öregkori elmagányosodás, elmúlás.
A Zsömle viszont nem önmagában áll, olyan, mintha új korszaka lenne az írónak, érzékelhetően eltolódtak a hangsúlyok. Krasznahorkai visszatérő regénye, a Báró Wenckheim hazatér 2016-ban jelent meg. Ezzel nemcsak az elbeszélő tért vissza a Sátántangó meg nem nevezett gyulai helyszínére, de a figyelem is az elhagyott magyar vidékre. A Báró Wenckheim hazatér megnyerte az Aegon-díjat, illetve Breier Ádám rendezésében riportfilm is készült hozzá.
Krasznahorkai újra az apokalipszisok elbeszéléséhez tért vissza, de ez 2016 volt, amikor Donald Trumpot megválasztották az Amerikai Egyesült Államok elnökének, az Egyesült Királyságban arról szavaztak, hogy kilépnek az Európai Unióból, a világunkat nemcsak ellepték a hamis információk, hanem ezeket a mainstreambe emelve alternatív valóságokká is váltak. A 2021-ben megjelent Herscht 07769 című regényről írt szövegemet így kezdtem: „Új világrend épült ki a post-truth korszakban, és nevetgélhetünk a Capitoliumot elfoglaló bikaszarvas QSámánon, de még jobban szeretnénk megérteni, hogyan csúsznak bele emberek a mindenféle racionalitást mellőző összeesküvésekbe, amelyekből világértelmezések nőnek ki. Ezek az emberek látszólag egyedül vannak, de saját magányosságaikkal közösségekbe szerveződnek, mert a figyelemre és a megértésre mindenkinek igénye van”.
Mintha az ott feltett kérdéseimre a Zsömle odavan lenne az egyik lehetséges válasz, mert a 240 oldalas kötet a Báró Wenckheim hazatér és a Herscht 07769 után továbbírja ezt az új világot, amit jól ismerünk: alternatív valóságok, az igazság és vele a valóság teljes érvénytelenítése.
A Zsömléig azt gondoltam, hogy Krasznahorkai a pályájának ebben a szakaszában keresi, hogyan beszélhetne arról, ami a legjobban érdekli, az emberről. Az új regény azt erősítette meg, hogy az ún. valóságunk keresi, hogy elbeszélhetővé váljon, hiszen mit jelent az Árpád-házi wannabe király, ha látjuk a felcsúti stadiont, ha a háborút különleges katonai hadműveletnek nevezzük, ha el lehet foglalni bőrbugyiban, sámánnak öltözve a Capitoliumot? Józsi bácsi története bármelyik újságba bekerülhetne, Szalacsi Sándornak is sikerült, mémmé vált, de azt senki nem kérdezte meg, hogyan hatott az életére. Csak röhögtünk.
Krasznahorkai regénye ezt a hangulatot hozza: ráismersz a magyar valóságra, szórakozol, szégyelled magad, sajnálkozol, de teljesen összekavarodik, hogy mikor Józsi bácsi, mikor saját magad miatt.
A Zsömle odavan Észak-Magyarországon játszódik egy zömében szlovákok lakta faluban, Kada Józsi bácsi innen indulva szeretné teljesíteni álmát, ami egyben uralkodói kötelessége is, hogy átvegye a hatalmat az országban, amit így jellemez: „drága Etelkám, hogy képzelem én azt a Magyarországot, amit a királyság visszaállításával érhetne el ez a sokat szenvedett ország?, s mivel ez csak költői kérdés volt, már folytatta is, hogy először is, a Magyar Királyi Flotta gyalázatos helyzetére tekintettel ezt a kérdést új hajók építésével fogjuk megoldani, ami rengeteg új munkalehetőséggel járna a hajógyárak építésével, a hajók építésével, nem is beszélve a mentőcsónakokról, aztán másodszor, az összes magyarországi vár lezüllesztett és turizmusnak kiárusított szégyenéből azzal szabadulunk meg, hogy ezeket azonnali és valódi rekonstrukciónak vetjük alá, hogy aztán a megfelelő királyi hivataloknak meglegyen a székhelye, és harmadszor, a király, vagyis én, csak és kizárólag a királyi rezidenciában lakhat, azaz a Budai Várban, aztán negyedszer, a pallosjog és a botütés hagyományos büntető formáit vissza kell állítani, és ezzel minden jelenleg hagyományként gyakorolt tevékenységet is, úgymint íjászat, lovaglás, néptánc, harci játékok, énekkarok és a többi, nem mint kulturális tevékenységet, hanem mint állami feladatot kell értelmezni”. Ezt Józsi bácsi mondja a kórházban félig kiütve, de talán az idézet megerősíti, hogy ez a valóságunk, nincs benne semmi szatirikus vagy vicces. A múlthoz és a hagyományokhoz is megtanultunk kreatívan hozzányúlni.
Józsi bácsi a Wehrmacht tisztje volt, történelmi kutatásokat végzett, állítása szerint Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottja, akit Horthy Miklós 1944-ben titokban megkoronázott. A második világháborúban egy repesz tízcentis vágást ejtett a koponyáján, egy kis darab befúródott az agyába, ezt egy kórházi jelenetben tudjuk meg.
Krasznahorkai életművéből következik, hogy Józsi bácsira tekinthetünk hamis prófétaként, aki küldetéstudatával egy másik világ lehetőségét mutatja meg, de ez olvasóként egy pillanatig nem sikerült, pedig éreztem a szándékot. Nem mentem fel Józsi bácsit, tesz ő eleget azért, ahogy alakul a regény, de benne az áldozatot láttam, akinek életével és sorsával visszaélnek a körülötte megjelenő emberek, akik különböző, általában politikai szándékaik mentén igyekeznek belerángatni az idős férfit a hülyeségbe. És mindez Józsi bácsi magánya miatt történhet, mert nincsenek az idősek körül emberek, közösségek, kapcsolatok. Ezért se szatirikus a szöveg számomra, hanem a cinikus politikai gépezet megmutatása. A Herscht 07769-cel szemben a Zsömlében felbukkanó szélsőjobbos karakterek nem erőszakosak és nem félelmetesek, hanem szánnivalók, de még így is börtönbe kerülnek.
A marginalizáltság ma már nem azt jelenti, hogy nem férünk hozzá információkhoz vagy kommunikációs eszközökhöz, vagyis nem saját magányunkban kerülünk a társadalom szélére, hanem közös történeteinkkel, hitünkkel együtt. A Józsi bácsi lakásában megjelenő karakterek néha gátlástalanok, néha naivak, néha számítók, néha apátlanok. A Zsömlét már a közösségi média, mediatizált politika, az alternatív ideológiák és az azokból kinövő identitáspolitikák határozzák meg.
Végig azt éreztem, hogy Krasznahorkai szövege nem szatirikus, vagyis nem az elbeszélés nyelve hozza létre ezt a fura, egyébként szatirikus hangulatot, hanem az Józsi bácsi története és a regény egyébként ismerős valósága közötti feszültségben rejlik: „az elmúlt években, sőt, évtizedekben mindig azt hittük, innen már nincs lejjebb, de az ország az elmúlt egy év alatt, csak az elmúlt egy év alatt, emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját, annyira lecsúszott a béka segge alá, már elnézést, a dolgok már annyira rosszra fordultak, az árak, a szegénység, a rendszer pofátlan cinizmusa, a kliensek lihegése az embernek már a fülébe hallatszik, (…) és az emberek, a hétköznapi emberek, mikor elkezdték rágicsálni magukban, hogy tényleg, mi lenne, ha egy király állna itt az élen, akkor rágicsálták, rágicsálták, és, hogy így fejezze ki magát, kezdett ízleni nekik”. Zsömle odavan vicces-olvasmányos tragikomédiája abból következik, hogy Magyarországon minden korábbi közös érték felszámolásra került, ezért nem is az érdekes, hogy Krasznahorkai szatirikus elbeszélést írt, hanem az, hogy így élünk, a szatíra a hétköznapokba költözött az irodalomból.
„Nem teszek többé a tűzre” ‒ így hangzik a Zsömle odavan első és egyben legrövidebb mondata,
ezt követően a 11 fejezetben fejezetnyi mondatokban hullámzik az elbeszélés, mert Krasznahorkai a szó szoros értelmében elbeszélést ír, gyorsan rááll az olvasó szeme, ritmusa, tempója van a szövegnek, legalább olvasás közben lélegzünk. Józsi bácsi mondja a fenti mondatot, miközben nézi a sparheltben a lángokat, amíg ki nem alszanak.
A történet korai pontján megjelenik egy „nagydarab fiatalember”, akit Krasznahorkai Lászlónak hívnak, aki mindig a hátán hord egy gitárt. Később kiderül, hogy legszívesebben rockoperát írna majd, mint Presser Pici, de mielőtt idáig eljut, hálózatot kell építenie. A regény kétharmadánál Józsi bácsi elmondja a hozzá rendszeresen feljáró „Krasznahorkai gyereknek”, hogy ő többé nem tesz a tűzre, amire a következő válasz hangzik el: „Józsi bácsi, maga nem is fog, én fogok”.
És az író Krasznahorkai tesz is a tűzre, úgy írja tovább az életművet, hogy meghagy sok ismerős elemet, de mást és máshogy beszél el Magyarország reménytelen, kiúttalan történetéből. A Zsömle odavan sokáig szórakoztató olvasmány volt, amíg meg nem értettem, hogy a Krasznahorkai által létrehozott kerettörténet az időskori elmagányosodásról beszél leginkább, és ebben érhető tetten az íróra egyébként jellemző érzékenység: ahogy a tehetetlen, marginalizált, bohócra vett Józsi bácsi és kutyája, Zsömle segítségével megmutatja, hogy milyen kiszolgáltatottak vagyunk. Az elbeszélés nyitómondata sokféle jelentéssel bír, de számunkra talán az a legfontosabb, hogy Józsi bácsi belenyugodott a sorsába. Ahogy mi is, akik ezt az országot napról napra alakítjuk.
