Abdulrazak Gurnah 1948-ban született Zanzibárban, az Egyesült Királyságba a hatvanas évek végén érkezett menekültként. A tanulmányait már ott végezte, jelenleg is ott él; nyugdíjba vonulásáig egyetemi tanár volt a Kenti Egyetemen Canterburyben, az angol és a posztkolonialista irodalom a szakterülete.
Gurnah eddig tíz regényt és számos novellát publikált. Huszonegy évesen, már Angliában kezdett írni, és bár a szuahéli az anyanyelve, a munka-, így az írás nyelve is az angol lett számára. Saját bevallása szerint Zanzibárban szinte egyáltalán nem jutott hozzá szuahéli irodalomhoz, és a korai írásait szigorúan véve nem is tartja irodalomnak. Az arab és perzsa költészet fiatalon nagy hatást tettek rá, ahogy a Korán szúrái is. Az angol nyelvű hagyomány, Shakespeare-től V. S. Naipaulig ugyancsak kihatott írói munkásságára.
Első regénye 1987-ben jelent meg (Memory of Departure). Leghíresebb kötete, az 1994-es Paradise a Booker- és a Whitbread-díj rövidlistáján is szerepelt. A 2001-es By the Sea szintén esélyes volt a Bookerre, valamint a Los Angeles Times Book Awards rövid listájára is felkerült.
A Nobel Bizottság indoklása szerint
kompromisszumok nélkül és mély együttérzéssel mutatja be a kolonializmus hatásait, illetve a menekültek sorsát a kultúrák és a kontinensek közötti szakadékban.
Az indoklás szerint a szereplői a kultúrák és kontinensek közötti űrben találják magukat, amikor egy életet már maguk mögött hagytak, de egy másik élet még felemelkedőben van, ami egy bizonytalan állapot.
Gurnah első három regénye (Memory of Departure, Pilgrims Way, Dottie) a bevándorlás tapasztalatait összegzi más-más perspektívából, míg negyedik kötete (Paradise) a gyarmati Kelet-Afrikában játszódik az első világháború idején. Az Admiring Silence című kötetének egy fiatalember a hőse, aki maga mögött hagyja Zanzibárt, Angliába költözik, ahol megházasodik és tanár lesz belőle. Húsz év elteltével azután hazalátogat, a vizit pedig a saját magával és a házasságával kapcsolatos szemléletére is nagyban kihat.
Legutóbbi könyve, az Afterlives 2020-ban jelent meg. A történet több szereplő életén keresztül meséli el azt az időszakot, amikor Kelet-Afrika a németek gyarmata lett. Egyik főhőse a nyugtalan és ambiciózus Ilyas, akit a német gyamatosító csapatok ellopnak a szüleitől. Évekkel később visszatér a falujába, de már nem találja ott a családját. A másik szereplőt, Hamzát nem ellopják, hanem eladják. Ő háborús traumákkal tér haza szülővárosába, és csak arra vágyik, hogy végre munkát és biztonságot találjon.
Az AFRASO oldalon megjelent interjújából kiderült, hogy Abdulrazak Gurnah magát nem nevezné posztkolonialista vagy világirodalmi írónak:
"Nem hívnám magam valaminek az írójának. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy bárhogy hívnám magam, a nevemet leszámítva."
Ugyanebben az interjúban elmondta, hogy Virginia Woolffal ellentétben, aki már tízévesen tudta, hogy író lesz belőle, ő egy nap egyszerűen csak azon kapta magát, hogy leír dolgokat, majd újabb oldalak jöttek, amelyek ezekre az elképzelésekre épültek, és végül eljött az a pont, amikor feltette magának a kérdést, hogy mi is ez valójában. És ez volt az a pillanat, amikor elvált az, hogy valaki csak leír dolgokat vagy ír. Ráadásul, tette hozzá, ha az ember egyszer elkötelezte magát az írás mellett, akkor már nincs kiút, hiszen megpróbál egyre jobb és jobb lenni, és törekszik arra, hogy találjon magának egy kiadót – a végén pedig író lesz belőle.
Wole Soyinka 1986-os díjazása óta afrikai származású fekete szerző nem nyerte el a Nobel-díjat, írja a Guardian.
1901 óta összesen 113 irodalmi Nobelt osztottak ki, és négyszer megosztva ítélték oda a díjat. Mindösszesen 16 női alkotó vehette át a legrangosabb irodalmi elismerést - legutóbb tavaly az amerikai, de magyar felmenőkkel is rendelkező Louise Glück. Az irodalmi Nobel történetében a legfiatalabb díjazott Rudyard Kipling volt, ő 41 éves volt, amikor 1907-ben neki ítélték, a legidősebb pedig Doris Lessing, aki 88 éves volt, amikor a Svéd Akadémia 2007-ben őt kiáltotta ki győztesnek.
A Nobel-díj esetében nincs nyilvános lista, a svéd akadémia ötven évre titkosítja a jelölteket. Így fordulhatott elő, hogy pár éve derült ki az is, hogy Illyés Gyula neve például 1965-ben és 1966-ban is szerepelt a jelöltek között, valamint az is, hogy 1967-ben Lukács György marxista filozófus is felkerült a Nobel-esélyesek listájára. (Elég szokatlan módon amúgy, a svéd akadémia idén nem tette közzé az ötven évvel ezelőtti listát.)
Mivel nincs nyilvános lista, így marad a tippelgetés, a fogadóirodák szerdán a francia Annie Ernaux-t hozták ki a legsanszosabb Nobel-nyertesnek, de az örök esélyesek listáján van a japán Murakami Haruki (akit eléggé bosszant ez a címke) vagy épp a kenyai Ngũgĩ wa Thiong'o.
