Fotó: Valuska Gábor
A Sátántangó írója január 5-én lett 60 éves, s ebből az alkalomból a Petőfi Irodalmi Múzeum Krasznahorkai László a helyét keresi címmel csendes-ülős estet szervezett neki. Az író a program végéig a közönség soraiban bújt meg, s élénken figyelte a kerekasztal-beszélgetésen részt vevő, az „életművét ismerő és értő” kritikusokat. A vendégek a magyar irodalomtudomány képviselői: Margócsy István, Angyalosi Gergely, Selyem Zsuzsa, Keresztury Tibor és Szörényi László voltak. A moderátori feladatokat Kepes András látta el.
„Addig beszélgessetek, amíg nem jön a Szörényi Laci!” - mondta Kepes a program elején a meghívottaknak, előrevetítve egy nem várt, ám annál üdítőbb jelenséget. Az említett úr számára fenntartott szék ekkor még üresen tátongott, leendő gazdája ugyanis Szekszárdon vett részt egy Mészöly Miklós-emléknapon, s emiatt körülbelül 15 perces késéssel érkezett meg, kissé bizarra színezve a nagyon komolynak és ünnepélyesnek ígérkező tudósklubot.
Kapcsolódó cikkeink:
Már nélküle is picit zötyögősen indult az este. Kepes András az elején leszögezte, hogy ő nem szeretett volna eljönni, kifejezetten az ünnepelt hívta, mert egyszer régen egy közös beszélgetésükön az író kivételesen jól érezte magát. Elmondta, hogy érdekes kérdés Krasznahorkai helyét keresgélni, de ő sokat nem tud hozzátenni a problémához, és akadályozni sem szeretné a beszélgetést a jelenlétével. Ezt követően az est folyamán nagyjából tízszer tette fel azt a kérdést, hogy az ünnepeltet a jelenlevő tudósok vajon hol helyeznék el a magyar irodalom, vagy akár a világirodalom palettáján, illetve hogy mennyire „tragikus” szerző Krasznahorkai László. Sokszor olyan halkan beszélt, hogy mondanivalóját még a diktafonom sem tudta rögzíteni, ráadásul egyszer a mobilja is felcsörömpölt. Szemlátomást nehezebben találta a helyét, mint maga Krasznahorkai ezen a bágyadt, téli időnek csúfolt, nyálkás kora estén.
Az est legemlékezetesebb jelensége Szörényi László, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója volt, ezt az állításunkat két példán igyekszünk bizonyítani:
1., az elején Szendrey Júliát idézve a közvéleményt hülyék gyülekezetének titulálta, és közölte, hogy a kritika, bár jó szándékkal, de ezeket a hülyéket irányítja
2., egy hosszú monológban Krasznahorkai írásművészetét Jókaiéhoz hasonlította, aztán Jókai sosemvolt utazásairól, tájérzékéről mesélt hosszan. Egyedül Radnóti Sándor vette a fáradságot, hogy reagáljon Szörényi mondandójára: kifejtette, hogy Krasznahorkaitól távolabb eső írót keresve sem lehetne találni Jókai személyében.
Azért nemcsak Szörényi furcsa megnyilvánulásairól szólt az este, sőt, a vége felé már nemigen beszélt, csak lelkesen bólogatott és szélesen mosolygott a beszélgetőpartnerek hozzászólásain. Abban minden jelenlevő megegyezett, hogy Krasznahorkai helye a legeslegnagyobbak között van, és nemcsak a magyar irodalmi térképen áll biztos lábakon, de az egyetemes irodalom szerves része is. A Sátántangót megjelenésekor egyöntetű hozsannázás fogadta, a későbbi művek (például a távol-keleti témájú regények) elismertsége kisebb volt itthon, méltatlanul. Az író egészen sajátos, egyedi irányt alakított ki, melyet Margócsy István misztikus katasztrofizmusnak nevezett el, Selyem Zsuzsa a hurrápesszimista, Kepes András pedig a „sültrealista” jelzővel illetett.
Radnóti Sándor többször visszatért ahhoz az aggodalmához, hogy Krasznahorkai vajon nem fog-e elveszni a miszticizmus csalóka erdejében, és hosszasan fejtegette a Krasznahorkai-művekben megjelenő tragikum-háromságot: a szociális, az egzisztenciális, és a kulturális tragikumot. Margócsy Istvántól azt is megtudtuk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években Balassa Péter elkészített egy, az új magyar próza irányát megjósoló tanulmányt, melyben Krasznahorkainak még egyáltalán nem jutott hely.
A vendégek sokat vitatkoztak az író tragikumán és humorán. Margócsy szerint a Sátántangó még kifejezetten ironikus szerkezetű volt, később jelent meg a művekben „a humorral átszőtt misztikus egység”. Angyalosi Gergely inkább grotesznek látja Krasznahorkai nyelvét, Selyem Zsuzsa több vegytisztán komikus példát hozott a Háború és háború című regényből. Keresztury Tibor szerint is a nagyszabású és a humoros megközelítés különös házasságából született a hamisítatlan Krasznahorkai-életmű.
Keresztury arról is beszélt, hogy Krasznahorkai művei mindig emlékeztetnek minket valamilyen homályos szépségre, tökélyre, ami valahol létezik, és aminek a kutatásáról nem mondhat le az emberiség. Ugyanakkor az ouvre mindig ennek a rejtett értéknek a hiányáról szól. Ez a folyamatos keresés az életmű lényege a kisprózától a nagyregényig, a novelláktól a beszédekig. Ő az író közelebbi rokonának látja Beckettet vagy Bernhardtot, mint akármelyik magyar szerzőt, Angyalosi Gergely pedig kifejtette, hogy számára sosem okozott gondot, hogy Krasznahorkait egyedi jelenségnek tekintse, akit nem szükséges másokkal összehasonlítanunk.
A hosszú mondatok használatán, az életmű egységes atmoszféráján is sokat vitatkoztak a jelenlevők. Eltérőek voltak a vélemények abban, hogy sokféle beszédmód és perspektíva jelenik-e meg a regényekben, vagy van egy mindentudó, mindent irányító elbeszélő. A szocigrafikus réteg eltűnése a későbbi művekből, a konkrétság és az absztrakció keveredése mint a Krasznahorkai-ouvre kvintesszenciája határoztatott meg, és a résztvevők röviden elmélkedtek a német és az amerikai könyvpiacon elért sikerekről is.
A beszélgetés végén Kepes András boldog születésnapot kívánt az ünnepeltnek, és megjegyezte, hogy a bajok ott kezdődnek, ha valaki végleg megtalálja a saját helyét. Krasznahorkai szerencsére megnyugtatta, mert egy nagyon is konkrét játékban mutatta meg, hogyan keresi az egyelőre nem létező helyet - felállított néhány nézőt, és kipróbálta a széküket. Az ideálisat persze nem találta meg. Mielőtt mély háláját fejezte volna ki tudós barátainak, és megrendülten ölelgette volna őket, szemlesütve annyit mondott: „Azt nem állíthatom, hogy nem vagyok a szavak embere.” A bejelentés nyomán felcsattanó nevetés volt talán az első és utolsó az estén, ami igazán szívből jött.
Szerző: Hegedűs Barbara
