Kit érdekel manapság egy költő véleménye a növényekről, ha még tudománnyal sem tudjuk megakadályozni, hogy összeomoljon körülöttünk a természet? Zilahi Anna költő, aki az írás mellett transzmédia-művész is, nem ijed meg az ilyen kérdésektől, sőt: ökofeminista elméletekkel, ember-természet metaforákkal és provokatív kérdésekkel áll a kihívás elé.
A cikk témái:
- Mit jelent Zilahi Anna számára a természet?
- Hogyan határozza meg az érzékelésünket a modern környezet és az oktatás?
- Mit jelent ráébredni arra, hogy a növényeknek saját akaratuk van?
- Meg tudjuk-e változtatni a világot, vagy csak tanúi lehetünk a pusztulásnak?
- Mit jelent az ökofeminista gondolkodás?
- Ma már a művészet nem igazságot, hanem szórakozást jelent.
- Gyengédség vs. rombolás: így szimbolizálja a kocsonyahal a valóságunkat.
- Emberi ego és ökokatasztrófa – avagy rendrakásból katasztrófa.
Tavaly októberben megjelent Gyengédség című kötete egy kísérlet és kiáltvány az ember és környezet közötti diskurzus harmóniájának visszaállítására és a tudományosságra fókuszáló jóembereskedés megszüntetésére (olvass bele!). Mert nem az a baj, hogy civilizált körülmények között élünk, hanem hogy minden tönkremegy körülöttünk, és mindezt fejlődésnek hívjuk.
Tudtam, hogy ha ki akarom mozdítani a komfortzónájából az ember-természet kapcsolatáról gondolkodó költőt, akkor oda kell vinnem, ami a legtermészetellenesebb. Így felkértem Zilahit, hogy látogassunk el a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, hogy jól ki tudjuk beszélni egy interjúban, hol is húzódik a határ az emberi és nem emberi között. Végül a rendrakásnál, a cserepes növényeknél, a fojtogató kapitalizmusnál és a kocsonyahalaknál kötöttünk ki.
Tanulni kell a téli fákat
Zilahi Anna tudatos író (még ha ellenkezőjét állítja is magáról), olyan, akivel órákig lehet beszélni elméleti kérdésekről, úgy, hogy egy percig sem lesz unalmas, és egyszer sem hangzik el a lekezelő „ezt már megírtam” vagy „nem tudom” válasz.
Miközben a rossz idő elől menekülve a pálmaház felé vesszük az irányt, végig azon gondolkodom, hogyan legyek természetes, de mégse tűnjek amatőrnek. Aztán az ágakon ugráló aranykezű tamarinok és a koi pontyokra emlékeztető sárga trópusi halak megteszik a dolgukat – máris a természet szeretetéről beszélgetünk.
Valójában Zilahi nem egy zöld aktivista és nem is fanatikus természetjáró (bár szokott túrázni), sőt gyerekként kifejezetten unalmasnak tartotta a természetet, ami valójában csak „időpazarlásra jó”. De csakúgy, mint sokan mások, ő is abba nőtt fel, hogy a természethez a tanuláson keresztül vezet az út – természetvédelmi parkok, szelektív hulladékgyűjtés, megújuló energia –; ezeket mind hamarabb megismerjük, mint hogy hogyan kell ápolni a párkányon hervadozó monsterát.
„Az volt a 90-es évek elképzelése, hogy tanulni kell és akkor minden rendben lesz az életben.
A felvilágosodás a ráció fogalmát állítja a középpontba, én is ebben nőttem föl, ami lényegében kitakarta számomra annak az értékét, hogy természetközeli nevelést kaptam.”
Ha pedig felütjük a kötetet, rengetegszer találkozunk ezzel a dilemmával, miszerint az emberi megismerés annyira technikai és tudományos lett, hogy az érzékelés tapasztalata mára teljesen elveszett. Pedig ahogy visszaemlékezik, rengeteg kedves gyerekkori emléke van a kerti munkáról, sőt ma is arra vágyik, hogy egy nap saját kertje legyen.
Addig is tovább gyűjti a cserepes növényeket, ami az utóbbi időben egyik hobbijává vált. „A családban mindenkinek van saját kertje, csak nekem nem” – vallja meg Zilahi, és a kérdésemre, hogy mi izgatja ennyire a saját kertben, Piet Oudolfot említi, egy holland kertépítő művészt, aki szerint a kert egy színpad, a kertésznek pedig hosszú távon kell gondolkoznia, hogy egyes növények milyen kapcsolatba kerülnek egymással.
„Amióta növényeim vannak, rengeteg mindent megértettem, látom, ahogy nőnek és alakulnak. Teljesen más logika szerint növekednek, mint ahogy előre képzeltem: beállítom egy helyre és az ellenkező irányba kezd el bokrosodni.
Meg kell érteni, hogy egy növénynek saját tulajdonságai és szükségletei vannak, saját akarata, terjeszkedik, növekszik, míg végül belakja a teret, és szinte arrébb tessékel.”
A felfedezés önmagában is érdekes, hiszen teljesen más paradigmában élünk manapság, és ezt Zilahi is jól tudja. Az ember általában magát és saját nézőpontját helyezi az előtérbe, bele sem gondolva abba, hogy a környezet nem azért viselkedik az emberi akarat ellen, mert az ellenségünk, hanem mert számára ez a természetes.
Nem tudjuk megváltoztatni a világot?
Lassan magunk mögött hagyjuk a fülledt pálmaházat és az alatta található akváriumokhoz térünk be. Miközben a néma halakat bámuljuk, felmerül a kérdés, vajon lehetetlen-e megváltoztatni az emberek gondolkodását.
A Gyengédség, ahogyan a frappánsan egyszerű címe is mutatja, nem lép fel erőltetett igényekkel, sőt a verseket olvasva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a természettel foglalkozó kiadványok (és a biopoétika) java részével ellentétben Zilahi nem átnevelni vagy megrémiszteni akar minket. Csupán felhívni arra a figyelmet, hogy valami nagyon elcsúszott az ember és természet kapcsolatában:
„Nem vagyok jós, és lottózni se szoktam. Az én értelmezésemben jelenleg az történik, hogy a természeti világ elkezdte jelezni, hogy ő nem csupán háttér, ahogy azt az ember gondolja. Itt van, a történések hatással vannak rá, reagál az emberiség drasztikus behatásaira – ilyen reakció például a klímaváltozás.
Az emberi faj iszonyú dominanciára tett szert, geológiai távlatok szerint rövid idő alatt. Ilyenkor azt szoktuk látni, hogy az ökoszisztéma pusztításba kezd, mint például a Covid-járvány idején.”
De vajon mindezért felelősnek kéne éreznünk magunkat? Ha az örökös emberiség jutatta ide a bolygót, akkor abba én, te, Zilahi és mindenki más is beletartozik?
A költő szerint ez nem ilyen egyszerű, hiszen rendszerszintű problémákról beszélünk, ami a kapitalizmus termelési rendszereiből következik – tehát azokat terheli elsősorban a felelősség, akik döntési pozíciókban vannak, tisztában vannak a következményekkel, mégsem tesznek semmit. Mindeközben a halakat nézzük, akik még annyira tehetetlennek tűnnek a zárt, egzotikus barlangokat és korallzátonyokat utánzó akváriumukban, mint mi a kapitalizmusban.
Nyilván egyre melegebb lesz, vízhiány lép fel, megszűnnek majd a kényelmes keretek. Én ezt nem akarom megélni.”
Félreértés ne essék, Zilahi cseppet sem közömbös a környezettel kapcsolatban, sőt. De nem az érdekeli, ahogyan ő fogalmaz, hogy „ujjal mutogassunk egymásra, ki mit vét el a mindennapi életben”, hanem az az abszurditás, ami körbevesz minket és az ebben rejlő költőiség.
Ezzel a gondolattal pedig hamar a 2023-as Titán tengeralattjáró-katasztrófánál vagyunk, vagyis amikor egy csapatnyi ultragazdag egy szerencsétlen, extrém gondatlanságból bekövetkező baleset során életét vesztette, miközben a Titanic roncsához akart leereszkedni turistaként.
Zilahi beavatott, hogy miközben a Polypsisme című ciklusán dolgozott – amelyben a kultúra és a természet egybefolyik víz alatt zongorázó polipok képében –, be akarta építeni a Titán történetét, de úgy érezte, azzal túlságosan is moralizáló lenne. Zilahi egy elegánsabb megközelítést alkalmaz és az ilyen apróbb esetekről inkább a nagyobb képre tereli az olvasó figyelmét.
Ehhez az ökofeminsta gondolkodás kereteit hívja segítségül, amely fontos kiindulópont a számára. Az ökofeminizmus szerint a patriarchális kapitalizmusban a nők és a természet hasonló szerepbe kényszerülnek: láthatatlan háttérként működnek, amelyre a profittermelés épül.
„A nők és a természet is reproduktív munkát végez, ami alatt olyan háttérmunkára gondolok, ami nélkül semmi sem működne: a nők gondoskodnak, érzelmi és háztartási munkát végeznek, fenntartják az élet mindennapi körforgását. A természet pedig ugyanígy folyamatosan megújítja az élet feltételeit: tiszta levegőt, vizet, termékeny talajt, erőforrásokat ad. Ezek nélkül nem lenne sem gazdaság, sem termelés, sem profit.
De a rendszer, amiben élünk, mindezt adottnak veszi, mintha magától értetődne, hogy ez mindig működni fog. A tőke logikája viszont azt diktálja, hogy mindig többet és többet akarjon. És ez az, ami egyszerűen fizikailag fenntarthatatlan.”
Beleszólhatnak a költők a mindennapi élet működésébe?
Ezek után joggal jöhetne a kérdés, hogy mégis miért egy költő mondja meg, mit gondoljunk a világról. Hiszen azt az alulfizetett kutatók, túlfizetett politikusok, kivéreztetett egyetemen oktató szakemberek és az algoritmus által kedvelt influenszerek sokkal jobban tudják. Viccet félretéve sokszor merül fel az, hogy manapság csak a tudósoknak hiszünk, pedig ahogyan Zilahi kötete és ő maga is kiemeli, van olyan, amit csak a költők látnak:
„A jelenlegi világképben a művészet és a tudományosság szembe van állítva egymással. Bizonyos dolgokat nem tekintünk tudásnak. Pedig van társadalmi tudás, metaforikus tudás, érzéki, testi és nyelvi tudás, és így tovább. Akár a hasonlatok, akár a nyelv vagy a képek, amikben gondolkodunk, rengeteg tudást hordoznak, és nem csak a költészetben.
A cél inkább az lenne, hogy a művészeti és tudományos tudás egyszerre érvényesüljön, a kettővel együtt gondolkodjunk a világról.”
Zilahi a versírás mellett ennek megteremtésére tudatosan törekszik is, ehhez remek példa doktori témája, amely a csalánt mint az ember természethez való viszonyának metaforáját vizsgálja, 2024 végén Urtica címen kiállítása is nyílt a Liget Galériában.
Itt a csalán mint a fájdalom vállalása jelent meg, tehát annak az elfogadása, hogy a mindenkori Másikkal való kapcsolatba lépés eredendően diszkomforttal jár – ezt érezzük például a klímaválság kapcsán is a nyári hőhullámok során. A testi tapasztalat vált ebben a munkában a művészet motorjává, akár azt is mondhatnánk, hogy az írás háttérbe szorult.
De másik hasonló példa a Missa Echologica című munkája, amely Szári Laura és az általa vezetett Varsányi SzIrének kórussal közösen készített kórusmű, és a tihanyi visszhang XIX. századi legendáját dolgozza fel, Ofner Gergely operatőri munkájával segítségével. A projekt az ökológiai és klímaválságot tematizáló xtro realm művészcsoport által szervezett ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség című kiállításra készült, amelynek Zilahi is oszlopos tagja.
És miközben a téli hideg elől bujkáló állatokat, a kiürült jegesmedve-kifutót és az átlátszó, de jól kivehető plexiket nézzük, megbeszéljük, hogy mindketten utáljuk az állatkerteket, attól pedig csak még rosszabb az egész, hogy a gyerekkori örömet mindketten érezzük az állatok láttán. A társaságunkból egyedül Gábor, a fotós kap felmentést, aki kisgyerekes apukaként a morális kérdések felett áll.
A rend nem segítség, a gyengédség nem módszer
Pedig mennyivel szebb lenne a világ, ha az olyan költőket is meghallgatnák, akik leginkább egy kocsonyahallal tudnak azonosulni. A kötet legnagyobb bravúrja a Psychrolutes marcidus című ciklus, amely valójában a „mémekből elhíresült kocsonyahalról” szól.
Zilahi költői éleslátással és érzékenységgel (gyengédséggel) mutat rá, hogyan használja ki az emberi kultúra egy egyszerű mélytengeri élőlény kinézetét, ami nem is önmagában csúnya, hanem attól robban szét, hogy az ipari halászok túl gyorsan emelik a felszínre – hiszen nincs hozzászokva a nyomásváltozáshoz. A kötetet olvasva pedig sokszor lehet ilyen élményünk, hogy minden, amit természetesnek veszünk, alapvetően a gyengédség teljes hiánya.
De hogy mi a gyengédség? Mint minden jó költő, úgy Zilahi sem ad erre választ, helyette a romantikus világlátás, a modernség zsákutcája, a felvilágosodás és a rend hiúsága kerül szóba. Utóbbival egyébként mindig is problémája volt, mert sokszor futott bele abba, hogy mások rendetlenségnek látják azt, ami neki teljesen tiszta. De a rend sokkal fontosabb kérdés, mint ahogy elsőre látszik, hiszen a természethez és az élethez való viszonyunkat is meghatározza:
A rend a kontrollról szól, egy emberi koncepció, aminek nincs köze a természethez. Végleg elszakadtunk attól, hogy a rendnek alapvetően belülről kellene jönnie, akárcsak a természetben.
Helyette kívülről ránk oktrojált rendkoncepciókban élünk. Az emberi test és a világ szükségleteivel egyáltalán nem összeegyeztethető rendszerekbe vagyunk kényszerítve.”
És mindeközben a szabadon ugráló majmok között járkálunk, megértem, hogy Zilahi nem akar világmegváltó lenni, belehalni az együttérzésbe vagy úgy tenni, mintha az általa ábrázolt problémák lennének az egyedüliek – nem akar vátesz lenni és pont ettől lesz kiemelkedő. Egy világban, ahol mindenki figyelmet akar és szakértőnek mondja magát, Zilahi képes hátrébb lépni és annyit mondani, hogy csupán egy közvetítő, ugyanazt látja, mint bárki más, csak épp arra a gyengédségre hívja fel a figyelmet, amit már rég mindannyian elfelejtettünk.
Végül pedig, ahogyan a teljesen oda nem illő, rikító színekben pompázó nejlonnövényekhez és -állatokhoz sétálunk vissza – talán ez tetszett a legjobban Zilahinak a délután alatt –, azt is megtudom, hogy a gyengédség nem módszer, ahogyan a kötet állítja, hiszen irónia: „a gyengédség sosem lehet módszeres”.
Hiszen a módszer kontrollt jelent, ami a természettel szemben valójában nem fenntartható, sőt ökokatasztrófához vezető zsákutca, míg a gyengédség egy figyelmes, reszponzív, nem domináló viszonyulás. A megoldás valahol mégis ott volt végig az állatkertben:
Valójában nem vagyunk annyira különbözőek az állatoktól, mint ahogy azt a világ próbálja elhitetni velünk.
Itt vannak ezek a makik, akiket mi nézünk, és most ők a spektákulum. De hát mi is ugyanúgy spektákulum vagyunk, kartoték-adat egy kizsákmányoló rendszerben. És nem az a felismerés, hogy milyen nehéz a makinak a ketrecben, hanem hogy mi is ugyanígy be vagyunk zárva egy rendszerbe”.
