Halász Rita második könyvét nagy várakozás előzte meg mind az olvasóközönség, mind a szakma részéről, ami a 2020-as Mély levegő után nem meglepő. A debütálás ugyanis olyannyira sikeres volt, hogy nemcsak a Margó-díjat nyerte el, hanem a The New York Times és a francia kritikusok is méltatták. Amikor azonban először megláttam az új kötet „provokatív regényt” ígérő fülszövegét, be kell valljam, hogy bár rögtön kíváncsi lettem, némileg szkeptikusan álltam a témához (a kötet végül az év végi toplistánkra is felkerült). Hogyan kerül Jézus felesége egy budapesti gangos bérházba? És tud még egyáltalán izgalmas lenni a bibliai történetek kiforgatása?
Ami a cselekményt illeti, főhősünk, Fruzsina legszívesebben egész nap a kádban ázva várná haza nőcsábász férjét, akinek nyilvánvalóan elköteleződési problémái vannak. A lakásba bezárkózva társaság nélkül igencsak egyhangúan telnének a napjai, de szerencsére nincs egyedül: Mária és József pont ráérnek, amíg a fiuk távol van, hogy szórakoztassák a menyüket néhány régi történettel.
„Azért is tetszett a Betonba hímezve cím, mert benne van a lehetetlenség – mint ahogy a könyvben is, hiszen adott egy 21. századi nő, akinek Jézus a férje. De a lehetetlen mégis lehetséges: a betonon átrepedezik az élet, utat tör magának a zöld, és a regényben a kőbe vésett dogmákon áttör a hétköznapiság” – fogalmazott a szerző, akivel a Magyar Nemzeti Galériában készítettünk interjút, miközben megnéztük többek között a címet ihlető szobrot is a zöld betonhímzéssel.
Hétköznapi emberként látjuk őket
A regény nem feltétlenül adja könnyen magát, és nekem is kellett némi időt töltenem vele, mire kibogozgattam magamnak a „betonhímzés” fonalait. Ha azonban kellő nyitottsággal olvasunk, arra leszünk figyelmesek, hogy mindig újabb és újabb szálak bukkannak fel, amelyek izgalmasan árnyalják a képet.
Hihetetlenül rétegzett, és sokféleképpen értelmezhető regénnyel van dolgunk – de erről később bővebben.
Ugyan az első oldalaktól nyilvánvaló, hogy kik a szereplőink, a Szent Család tagjai nincsenek megnevezve. Ebben áll a könyv egyik legfontosabb tétje: a Bibliából ismert történetek Mária és József – vagyis az anyós és az após – tolmácsolásában hangzanak el, és az emelkedettségből egyszer csak leereszkednek a hétköznapok szintjére.
Ily módon Jézust láthatjuk lázadó kamaszként, aki kissé „túlságosan komolyan vette önmagát”, Máriát elveszett fiatal nőként, aki nem tudja megmagyarázni a terhességét, Józsefet pedig megcsalt férfiként, aki még annak is jobban örült volna, ha megerőszakolják a menyasszonyát, mint hogy valaki más vágyait önként viszonozza.
Ez már blaszfémia?
Nem mondom, hogy nem tudom elfogadni, ha valakinek túlmegy egy határon, amikor a főhős kijelenti, hogy szerelmes abba a „szoknyapecérbe, abba a kisfaszúba, csavargó zsidóba” – vagy amikor Mária közli, hogy „kimondom, Fruzsikám, szőrös a pinám”. Ugyanakkor – bár az én ízlésem szerint is vannak túlkapások – az tagadhatatlan, hogy Halász Rita olyan hangokat teremt ebben a szövegben, amelyek a könyv becsukása után is velünk maradnak.
Az utolsó oldalakhoz érve úgy érezzük, mintha közelről ismernénk a főhőst, aki aztán beszél tovább a fejünkben.
Visszakanyarodva a kérdésre, hogy mennyire provokatív ez a vállalkozás: ha el tudunk szakadni a dogmatikus gondolkodástól, és végzünk egy kis kutatómunkát, nyilvánvalóvá válik, hogy Fruzsina története tulajdonképpen nem sokban különbözik a középkori női szentek életétől.
A Betonba hímezve nagy tudásanyagot mozgat, és a legvadabb részletek sokszor nem a szerző fejéből pattantak ki, hanem írásos bizonyíték van rájuk – például amikor Angéla megissza a vizet, amivel a leprások testét lemosta, hogy találkozhasson Jézussal.
De hogy kerül a Szent Család a 21. századba?
Kár lenne tagadni, hogy a fentiek ellenére bennem mindvégig dolgozott a vágy, hogy valahogy mégis csináljak ebből az egészből a fejemben – egy legalább megközelítőleg – realista történetet, és azt is bevallom, hogy valószínűleg nem tudtam volna így megszeretni ezt a könyvet, ha nem járok sikerrel. Halász Rita azonban távolról sem csak egy modern szentéletrajzot szolgáltat nekünk, hanem egy meglehetősen terhelt gyerekkorral rendelkező és sok traumát hordozó nő sorsát is felrajzolja egyúttal.
Engem azzal vett meg igazán a könyv, amikor az elejtett mozaikdarabkákból elkezdett összeállni Fruzsina múltja.
Ugyanis miközben pörög az „apokrif evangélium” Máriáék előadásában, Fruzsina szólamaiból is egyre több információ derül ki. Van itt minden, amit csak el tudunk képzelni: fiatalkori rák, alkoholista apa öngyilkos hajlamokkal, halva született gyerek, csúnya szakítás. Meglepő, ha ennyi fájdalmas esemény után az ember kicsit megbolondul, és Jézus feleségének képzeli magát? Szerintem nem.
Bolond nő vagy kortárs szent – esetleg mindkettő
Ahogy haladunk előre az olvasással, a „realitás” és a képzelet szintje egyre inkább összecsúszik: a szomszédoknak meggyőződése, hogy Fruzsina egyedül él, de ő egy idő után már nemcsak Máriával és Józseffel osztozik a lakáson, hanem látni kezd egy kisfiút is a fürdőkádban.
Bár róla később kiderül, hogy nem létezik, csupán a főhős vágyait testesíti meg, egyre zavarosabb a képlet.
Ezen a ponton ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az extázist megélő szentekre vagy éppen a különféle bibliai csodatételek átélőire is könnyen mondhatnánk mai fejjel, hogy elment az eszük – és ezzel már meg is érkeztünk a hit kérdéseihez. Miért ne ültethetnénk át a saját korunkba szakrális történeteket? És egyébként is: hol húzzuk meg a normalitás határait ebben az őrült világban?
„A lehetetlen mégis lehetséges”
Halász Rita regényét olvashatjuk tehát sziporkázó szentéletrajz-parafrázisként, de az én értelmezésemben egy kissé talajvesztett nő képzelgéseként is, aki a sztori végére talán mégiscsak megtalálja az utat vissza önmagához.
Persze az is lehet, hogy a megoldás valahol a kettő között van félúton: néha nem árt, ha a hétköznapokban is megpróbálunk hinni a csodákban.
Fotó: Valuska Gábor
