Sátántangó (1985)
Világvégi, elhagyott telep, nyomor és periféria, sárba tapadt és ködben úszó tájak, ezek az író első regényének díszletei. A Sátántangó központi elemei a messiásvárás és a hiábavalóság, a sztori egy lassú,
elhúzódó apokalipszis valahol az Alföld déli csücskén,
egy olyan helyen, amit már a gonosz is elhagyni készül. A Tarr Béla legendás filmfeldolgozása által is híressé vált regény története pedig olyan mondatokban elevenedik meg, melyeknek nem látszik a vége, s melyek melankóliája bevezeti az olvasót is az említett, sáros helybentopogásba: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…”
Az ellenállás melankóliája (1989)
A megfoghatatlan és irracionális gonosz ebben a regényben is középpontba kerül, egy fagyba dermedt kisvárosban baljós események követik egymást, egy vándorcirkusz, egy hatalmas, kitömött bálna és egy különleges, gnóm férfi is az események részeseivé válnak. Az erőszakba torkolló pusztulástörténetet két szereplő szemszögéből látjuk, az egyik, egy zeneiskola-igazgató intellektuálisan igyekszik szembenézni a kilátástalansággal és a romlással, a másik,
a félbolond postás pedig együgyű, naiv perspektívájából értelmezi az egyre aggasztóbb történéseket.
Az iszonyatosan erős és nyomasztó atmoszférát itt is az utánozhatatlan Krasznahorkai-mondatok teremtik meg: „…a gaz ég, akár valami kérlelhetetlen tükör, mely mindig ugyanazt mutatja, egykedvűen verte vissza az alulról áramló vigasztalan szomorúságot, s a napról napra komorabb szürkületben – még épp azelőtt, hogy végleg kifordultak volna a talajból – lombjaikat vesztett gesztenyefák hajladoztak a metsző szélben…”
Háború és háború (1999)
Egy vidéki levéltáros egy különleges kézirat rabjává válik,és elhatározza, hogy az egész világgal megismerteti a szöveget. Az írás megszállottjaként elhagyja otthonát, hogy New Yorkba menjen, ahol reményei szerint megfejtheti majd, mi lehetett a célja a szöveg ismeretlen szerzőjének. Korin György alakjában Krasznahorkai ismét egy kissé zavart, az átlagostól jócskán eltérő hőst teremt, aki összefüggéstelennek ható, mégis rendkívül szuggesztív monológjával kíséri az olvasó utazását. Az alaptörténetbe a kézirat története ékelődik, melyben négy férfi szerepel, akik hol Krétán, hol Kölnben bukkannak fel, és a pusztítás, a rombolás elől menekülnek.
A regény az őrület és a tisztánlátás közötti sáv hihetetlen törékenységét szemlélteti,
miközben a műalkotások világban betöltött szerepéről is beszél, egy olyan figurán keresztül, akit lehetetlen elfelejteni.
Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003)
A világ legegyszerűbb és legtökéletesebb kertjét keresi már több száz éve Genji herceg unokája, de nem találja. Így érkezik meg Kiotó mellé egy kolostorba, aminek a kereséséről ugyanúgy ír, mint az udvarokról, szentélyekről és kertekről, amiket végigjárt. Krasznahorkainak ez az elbeszélése akkoriban radikálisan másként szólalt meg, mint a korábbi szövegei (Az urgai fogoly a keleti kultúra megismerhetetlenségéről beszél, ez már szorosabban kapcsolódik ide), ezért a közönséget is jobban megosztotta.
Természet, hagyomány, kultúra, elbeszélhetőség,
a transzcendens és a megismerhetőség is a témái ennek az elbeszélésnek, ami egyetlen nap alatt játszódik, mégis szétfeszíti az időkereteket.
Seiobo járt odalent (2008)
A 2008-as Seiobo Krasznahorkai második novelláskötete az 1986-os Kegyelmi viszonyok után, ám gondolati előzménye az 1992-es Az urgai fogoly című regényben is fellelhető. A kötet Krasznahorkai pálya- és szemléletbeli fordulatához köthető, ahogy arra a két Dante-mottó is utal. Jelentősen hosszabb mondatokkal van itt dolgunk, az oszthatatlan egység, az idő és tér kapcsolata, valamint a tradicionalitás játékterében. A Seiobo járt odalent leginkább a művészetről szól, alkotó, alkotás és befogadó is a történetek középpontjába kerül. A Fibonacci-számsor alapján egymásba alakítható szövegek gondolatisága a régmúlt tradícióknak tart mai tükröt, megismétlésük és megismerhetetlenségük kettőssége megdöbbenti az olvasót. A múlt és jelen közti időutazások legtöbbször a kiábrándultság fásult tapasztalatát adják, ám
az álmodozók törékeny reménye nagyot villan a gőg visszapillantó tükrében.
A Seiobo hosszú elbeszélései olyan szépséget keresnek és találnak meg, mely ugyan érdek nélküli, de nem biztos, hogy könnyen észrevehető. Elmélkedő, tanító, ám lényegében kiábrándult írásokat olvashatunk a mértékletesség lélegzetszerű ritmikájával, melyben egy tanítómester lélegez ki, hogy aztán helyette tanítványai szívják tüdejükbe a jövőt.
Báró Wenckheim hazatér (2016)
1985-ben a Sátántangóban megismerhettük a Wenckheim-kastélyt, a meg nem nevezett Gyulán, 2016-ban a szerencsejátékos, playboyszerű báró Wenckheim Béla Argentínából Bécsen át vonattal hazatér az általa elhagyott helyszínre, hogy utoljára láthassa szülőhelyét és egy Mari nevű nőt. Amíg a báró a városba tart, addig a Tanár úr abból kifelé, a Csipkebokorba. Az 500 oldalas regény egyfajta visszatérés is volt Krasznahorkai számára, megkapta érte az Aegon Művészeti Díjat, valamint az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, de felkerült az évtized könyveit összegyűjő listánkra is. „Összetett, nagyszerű, ráadásul szórakoztató regényt írt Krasznahorkai László, aki
kivételesen érzékeli szereplői motivációit, nagyravágyásukban rejlő kicsinyességüket vagy a magyar társadalom jelenlegi állapotát.
Nyelvezete, stílusa elemelt, mégis minden szereplőjét igyekszik megérteni, nem akar moralizálni döntéseikről vagy karakterjegyeikről. Régóta olvasok Krasznahorkait, örömteli ez a »hazatérése«” – írtuk kritikánkban. A regényhez kapcsolódva Krasznahorkai Breier Ádám filmrendezővel visszatért Gyulára, dokumentumfilm is készült róla, amiben az író rég nem látott helyszíneket keres fel, és közben az is kiderül, hogy miképpen kapcsolódik össze, rakódik egymásra művészete és valós élete.
Herscht 07769 (2022)
A főhős angyali lény, naiv és ártatlan, a világ romlottságától valamiképpen elhatárolódó szereplő, aki a Sátántangó Estikéjével vagy Az ellenállás Valuska Jánosával rokon, és ahogy a többi regényben, itt is a világ mérhetetlen gonoszságának esik áldozatául, még akkor is, ha éppen ő válik megszállott gyilkológéppé, és alakítja mészárszékké a német kisvárost, ahol él. A főhős az elejétől fogva a konstans pusztulásban létezik, és hiába hadakozik ellene, legfeljebb csak Bach zenéje jelent ideig-óráig enyhülést. Az egyetlen hosszúmondatból felépülő regény Florian Herscht különös történetét meséli el, miközben farkasok, neonácik, kvantumfizikai és zeneelméleti gondolatfutamok is beleépülnek a szövegbe.
„A remény hiba”
– állítja a mottó, mely mintha azt is jelezné, hogy eltérő közege és háttere ellenére ez a regény is felsorakozik a pálya kezdetének nagy, a kilátástalanságot és reménytelenséget feketén árasztó szövegeihez.
