Vannak a szerelmesek történetei arról, milyen volt, mikor először megcsókolhatták egymást. Vannak a szülők történetei arról, milyen volt, mikor először megérinthették a gyermeküket. És vannak az írók történetei arról, milyen volt, mikor először vehették kezükbe első, frissen kinyomtatott könyvüket.
A 10. Margó-díj alkalmából tíz emlékezetes első prózakötetet gyűjtöttünk össze az elmúlt száz év magyar irodalmából. A listában vannak hosszan dédelgetett, váratlanul berobbant és méltatlanul elfeledett könyvek is, az Arcanumnak köszönhetően pedig azt is sikerült kiderítenünk, mit írtak a kritikusok a művek eredeti megjelenésekor.
Szerb Antal: A Pendragon legenda
„Émelyítő giccset írtam, de talán pénzt fogok keresni vele” – újságolja Szerb Antal (barátainak csak „Tóni”) egy 1932-as levelében. – És még ebben a sötét szövegben is felcsillan néhol a tehetség. Mint a többi művemben, amelyekben, ahogy egy barátom mondja, »szar van, korinthoszi szőlővel«. Majd meglátjuk.”
Nos, akár művészi póz, akár őszinte bizonytalanság indította Szerbet a fenti sorok megírására, a szóban forgó „sötét szöveget” a mai napig az egyik legfontosabb műveként tartják számon. Fordulatos cselekményével, briliáns humorával és félreismerhetetlen szerbi intellektusával A Pendragon legenda egyszer és mindenkorra biztosította, hogy Szerb ne „csupán” kritikusként, irodalmárként és fordítóként, hanem szépíróként is bevonulhasson a magyar irodalomtörténetbe.
Ahogy Illés Endre írta a Nyugatban: „Bravúrosabb analíziseket esszékben is ritkán olvashatunk, mint itt: valóság, legenda, hazugság, misztikus és költészet tökéletes elhatárolását. Mennyi szaktudás egy tréfa kedvéért, mennyi olvasottság egy aforizmában, s mennyi megvesztegető szélhámosság ott, ahol az esszéíró néhány pillanatra lehunyja a szemét.
Esszéíró? Teljes fegyverzetű regényíró.”
Kádár Erzsébet: Harminc szőlőskosár
Talán alig akad olvasónk, aki számára Kádár Erzsébet neve ismerősen cseng. Pedig rendkívüli tehetség volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1936-ban első helyen végzett a Nyugat novellapályázatán, ezzel lekörözve Örley Istvánt, sőt, Ottlik Gézát is.
Kádár eredetileg festőnek tanult, majd a Budapesti Hírlapnál helyezkedett el illusztrátorként. 1936-ban jelent meg először novellája a Nyugatban, az azt követő években pedig kritikai munkásságával szerzett elismerést. 1940-ben Baumgarten-díjat kapott, majd négy évvel később megjelent első kötete, a Harminc szőlőskosár.
A kötetet, melynek történeteit átszövik a titkok, a kegyetlenség és a pusztulás, megjelenésekor pozitív kritika fogadta; akkor egy ígéretes írói pálya mérföldkövének tűnt. Kádár azonban nem válhatott nagy íróvá, a Harminc szőlőskosár megjelenése után két évvel tragikus hirtelenséggel elhunyt. A Válasz 1948-ban így írt kötetéről:
„Ezek a novellák majdnem fokozatosan emelkednek a biztos kezdettől az Augusztusig, mely kétségkívül a legérdekesebb és legnagyobb magyar novellák egyike.
S miközben betetőzi Kádár Erzsébet novelláit, egyúttal utat nyit a nagy regény felé. Ezt az utat Kádár Erzsébet nem járhatta végig. […] így is a leggazdagabb, legtökéletesebb elbeszélőink közé tartozik. Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet.”
Földes Jolán: Mária jól érett
Apropó, elfeledett írók – tudtad, hogy van egy női írónk, aki a harmincas években nemzetközi regénypályázatot nyert, később Londonba emigrált, és 1947-ben Marlene Dietrich főszereplésével adaptálták filmre egy könyvét? Nem? Ez esetben hadd mutassuk be Földes Jolánt, a Mária jól érett és A halászó macska uccája szerzőjét.
A Mária jól érett 1932-ben jelent meg, és a Pantheon Irodalmi Intézet Mikszáth Kálmán-díjjal tüntette ki az első könyves szerzőt. „Földes Jolán könyve megérdemli a gyorsan előkelővé vált fémjelzést – írta a Magyar Hírlap a regényről. – Földes Jolán kényes témához nyúlt, tolla azonban mindvégig fegyelmezett maradt.
Fiatal lány és öregedő férfi szerelme. Köztük egy fehér árnyék, a halott anya. Lehelletfinomságú rajza van annak, hogyan foszlik szét az árnyék.”
Egy 1936-os portréban Földes – aki a cikk szerzője szerint egy olyan társaságban is fölényesen győz barkochbában, „amelynek minden tagja bent van valamilyen lexikonban”, – így számolt be első kötetének létrejöttéről: „Számomra akkor nem létezett úgynevezett szépirodalom. […] Tudományos író akartam lenni, szociológus vagy filozófiai író és valóban körülbelül négy év előttig nem is írtam irodalmi dolgot. – Tehát a »Mária jól érett« az első irodalmi munkád? – Igen, bármilyen hihetetlennek hangozzék is. Benyújtottam a Mikszáth Kálmán-díjra és nyertem.”
Ottlik Géza: Hajnali háztetők
A legendásan szöszmötölős Ottlik műveinek sorrendje önmagában megérdemelne egy cikket. Első könyveként az 1957-ben megjelent Hajnali háztetők elbeszéléskötetet tartjuk számon – de! A kötetnek címet adó kisregény első változata már 1944-ben megjelent a Magyar Csillagban, 1949-ben pedig egy Továbbélők című regénnyel kereste fel kiadóját – csak hogy aztán visszakönyörögje tőlük a kéziratot, amely legközelebb tíz év múlva bukkant fel újra, teljesen átdolgozva, ezúttal Iskola a határon címmel. (Igazán érthető hát Vass Norbert megállapítása, miszerint Ottlik minden bizonnyal „két izgalmas leosztás között még mindig a Buda kéziratával szöszmötöl odafönn, a felhők felett”.)
„Ottlik Gézát az emberi életből nem az általános kérdések ragadták meg, inkább a különlegesség vonzza – szól a Kortárs Hajnali háztetők-kritikája. – Ezen belül azonban pontosan ítél. Kényes ízlése fejlett igazságérzetével visszautasít minden emberi alacsonyrendűséget. Ismeri a gesztusok valódi értékét és helyére utasít minden jelenséget.
Látszólagos szenvtelensége csak finom tartózkodás, mögötte az emberi szigor vizsgálódik.
Előkelő idegensége végső fokon így sző kapcsolatot az élet örök dolgaival.”
Persze 1957-et írunk, és nincs mindenki elragadtatva. Példának okáért igazán figyelemre méltó Halasi Andor cikke az Élet és Irodalomban: „Igazában csak a túl bonyodalmas lelki élményekkel rendelkezők, a fonnyadt lelkűek élvezhetik. Az ínyencek. A magyarság fájának a túlérettség állapotában lehulló (dekadens) gyümölcsei, a különcök, az erkölcsi vacuumban mozgó bizarr alakok adtak találkozót egymásnak [Ottlik háború előtti írásaiban].”
Kertész Imre: Sorstalanság
A Sorstalanság keletkezéstörténete és fogadtatása mára már a magyar irodalom legendáriumába tartozik, a tíz évtől, amibe a könyv megírása telt, a Magvető visszautasító levelén át, amely többek között nehezményezte, hogy a cselekmény „nem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé”, egészen Spiró György 1983-as recenziójáig, amely nélkül a regény talán sosem került volna be az irodalmi kánonba.
A Sorstalanság 1975-ös megjelenését ugyan pozitív kritika fogadta, „másfél-két flekknyi terjedelemnél hosszabban nem méltathatták, mert az első könyvével 46 évesen jelentkező szerző nem tartozott semmilyen klikkbe” – magyarázta Spiró egy 2016-os interjúban.
Ács Margit Magyar Nemzetben közölt kritikája járt a legközelebb ahhoz, hogy felismerje a könyvben a remekművet: „Aki pokolról beszél, nem a koncentrációs táborokról beszél. Aki a sebek begyógyulását, új élet kezdését sürgeti, megköveteli a felejtést, az akarva-akaratlan kínos, ostoba véletlenné degradálja milliók sorsát. […] A Sorstalanság az utóbbi évek magyar prózájának azért egyik fontos műve, mert Kertész Imre évtizedeken át meg tudta őrizni regénye utolsó pillanatának tisztánlátását az előítéletekkel, áltatásokkal, sablonokkal szemben” – írta.
Krasznahorkai László: Sátántangó
Krasznahorkai saját elmondása szerint éjjeliőrként dolgozott, mikor megszületett benne kultikus első regényének ötlete. „Jött a hír, hogy egy ember érkezik hajnalban, aki a malacokat ivartalanítja majd. A férfinek valamiért nagyon rossz híre volt a gazdaságban dolgozók között, de valójában senki sem tudta, hogy miért. Amikor a férfi megérkezett, legurított egy pálinkát, és nekilátott. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, úgy végezte a munkáját. […] Őt hívták Irimiásnak” – foglalta össze a történetet az író a Guardiannek.
A jelenet rémálomszerű atmoszférájában fogant regényt, a Sátántangót 1985-ben adták ki, és rögtön „titkos bestsellerré vált” – bár, ami azt illeti, néhány kifejezetten nem titkos, ám lelkes kritika is megjelent róla. A Könyvvilág például Esterházy Péteréhez hasonlította Krasznahorkai első könyves debütálását, hozzátéve: „Regénye az önálló nagykoncepcióval és annak végigvitelével (e kettő nem ugyanaz), lidérces magyar tájával, ismerős »tradicionalitásával«, régi faluvíziókat idéző csapda-koreográfiájával, továbbá mai prózánk belső rokonsági viszonylataitól némileg elkülönülő magányosságával mindenképpen esemény.”
Grecsó Krisztián: Pletykaanyu
Grecsó mindössze 19 éves volt, mikor először jelent meg verse az ÉS-ben, egy évvel később már saját verseskötettel is jelentkezett. Első prózakötete – a 2001-es Pletykaanyu – pedig azon ritka szépirodalmi művek közé tartozik, melyeket a bulvársajtó is nagy érdeklődéssel fogadott.
No nem mintha a Grecsót üldöző stáb a kötet irodalmi érdemét kívánta volna megvitatni – a Pletykaanyu megjelenését övező botrány érdekelte őket: a szerző szülőfalujának felháborodása, a kiutálás, a belengetett perek.
Szerencsére a kötet fogadtatása nem merült ki ennyiben: a Pletykaanyuval Grecsó elnyerte az a legjobb első prózakötetért járó Bródy Sándor-díjat, és ezzel az elismerést, melyet verseskötetei megjelenésekor hiába várt. A Holmi a „pletyka szépirodalmi formába való rögzítéséért” dicsérte a szerzőt, és félrehajítva a megszokott dicséretet, miszerint „megtalálta a hangját”, arról írt, hogy Grecsó „több olyan hangra is rátalált, melyet mind a sajátjának mondhat”, a Kritika pedig a kötet nyelvezetét dicsérte: „Ezekre a novellákra különösen jellemző Grecsó írásainak legnagyobb erénye: az igényes nyelvi megformáltság, a kimunkált, pontos mondatok, az önmagukban is lírai értékű kifejezések. Olyan gyöngyszemek, mint »pikkelyes ész«, »muskotályos szomorúság«, »arany tükrű kakasleves« vagy »a kozma szagú, semmi dolga idő« – hogy a hosszabb költői leírásokat mellőzve csak néhányat említsünk.”
Tóth Krisztina: Vonalkód
Grecsóval ellentétben Tóth Krisztina már elismert költő volt első prózakötete megjelenésekor: a Vonalkódot megelőző verseskötetei között ott található a nagy sikert aratott Porhó is. A Vonalkód – mely 2006-os megjelenése óta többek között angol, bolgár, cseh, finn, lengyel, német és spanyol fordítást is kapott – éppen ezért rengeteg kritikust nyűgözött le a sikeres műfajváltással, a prózai szövegekben is fellelhető lírikus jegyekkel és a „vonal” szó sokrétű használatával.
Bodor Béla így írt a Kritikában a kötetről: „A hangvételében tragikus-groteszk, elkeseredett és reménytelen – örülni csak megsebzettségükben, illetve azon felülemelkedve képes hősök történeteit feldolgozó – szövegciklus egészében mégis van valami időtlenség, összefolyó, ringató lebegés. Ugyanakkor semmi kétségünk sem marad abban a tekintetben, hogy a szerző szívósan és tudatosan halad a maga útján, és ha hit vagy bizalom nincs is benne a világ iránt, soha ki nem hunyó érdeklődés és tapasztalatéhség annál inkább. […] Ezért gondolom, hogy a Vonalkód több, mint az utóbbi évek egyik legjobb novelláskötete.”
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
2014-ben jelent meg Péterfy-Novák Éva első könyve, az Egyasszony, pedig, ahogy azt a szerző Ott Anna podcastjában is elmagyarázta, sosem tervezett írni. Az Egyasszony alapjául szolgáló, azonos című blog eredetileg traumafeldolgozó céllal jött létre: pszichológusa bátorítására Péterfy-Novák itt kezdett bele abba, hogy – mintegy harminc év távlatából – elmesélje azt, „amiről mindenki hallgat”.
„Csak úgy kizuhant belőlem, nem is igazán figyeltem arra, hogy megérti-e az olvasó. Én csak el akartam mondani” – magyarázta.
Amire nem volt felkészülve, az a bejegyzésekre válaszul érkező megjegyzés- és levéláradat: világossá vált, hogy a történetére szükség van, hogy a hangja erőt ad az olvasóinak. A blogból könyv lett, a könyvből színdarab, majd új, átdolgozott kiadás.
„Péterfy-Novák Éva létrehozott egy nagyon takarékos és nagyon okos nyelvet, amely egy-két ügyetlenségtől eltekintve mentes a szentenciáktól, sommás ítéletektől, hangulati és érzelmi beszámolóktól, az elbeszélő utólagos értelmezéseitől – írta Réz Anna az ÉS-ben. – Ám ami Péterfy-Novák regényét igazán felejthetetlenné teszi […], az nem a küzdelemnek, a kiszolgáltatottságnak, a fájdalomnak ez a végtelenül pragmatikus, transzparens leírása, hanem az a méltóság, szeretet és humor, amely a regényt átitatja.”
Bödőcs Tibor: Addig se iszik
Mi történik, ha a humorista könyvet ír? Pontosítunk: mi történik, ha a humorista úgy dönt, hogy neves írók – valamint két, valós szerzőkön alapuló, de kitalált író – teljes életművét parodizálja? A válasz, amire talán senki sem számított: sikerlista-vezető, Libri közönségdíjas kötet.
Bödőcs Tibor bemutatkozó könyvében többek között Krasznahorkai, Orwell, Proust, Rejtő, Ottlik, Esterházy és Hrabal stílusparódiáját írta meg, és az Addig se iszik – minden várakozást felülmúlva – 2017 legkeresettebb hazai kötetévé vált. Valuska László Bödőcs Tibor felszabadította a bölcsészpornót című kritikájában ezt írta róla:
„A kultúra akkor izgalmas, ha folyamatosan párbeszédben van a hagyományaival, ilyen értelemben bálványaival, folyamatosan értelmez és átértelmez. Az Addig se iszik pontosan ilyen könyv, ami stílusparódiákon keresztül lép párbeszédbe írói nyelvekkel, életművekkel és hatástörténettel, de mindvégig a legjobb értelemben vett szórakoztatói céllal. […]
A látszólag bálványdöntögető életrajzok és novellák valójában újraépítik a bálványokat, még díszesebben, fényesebben ragyognak kedvenc szerzőink.
Azt nem tudom, hogy ezt lehet-e folytatni, de abban biztos vagyok, hogy olvasnék Bödőcstől a saját nyelvén megszólaló írásokat is.”
Nyitóképek forrása: Wikipedia
