Bodor Ádám, a kortárs magyar próza kiemelkedő alkotója szorosan kapcsolódik Berlinhez, több alkalommal is járt a városban, sőt 1998-ban a DAAD-művészprogram ösztöndíjasaként egy egész évet töltött ott, ez pedig máig meghatározó élmény a számára. Nemrég jelent meg a Behavazott lábnyomok című kötete, amely az 1968 és 2019 közötti időszakban megjelent novelláit gyűjti egy kiadásba (olvass bele).
Bodor február 22-én ünnepelte a 90. születésnapját (születésnapi cikkünket, amelyben Szegő János és Kiss Tibor Noé köszöntik az írót, itt találjátok, a Magvető és a Petőfi Irodalmi Múzeum születésnapi rendezvényéről itt tudósítottunk).
A különleges esemény alkalmából a Collegium Hungaricum Berlin megosztotta velünk a tavaly készített interjúját a szerzővel, amiből kiderül, milyen szálak kötik a németországi fővároshoz, hogyan viszonyult az ottani társasági élethez, és miért volt meghatározó számára Esterházy Péter jelenléte. A CHB jóvoltából lentebb közöljük az interjú szerkesztett leiratát.
Nem túl megragadó helyek
Amikor először itt jártunk, az még a DDR alatt volt, és a város nyomasztóan szürke volt. Nem volt egy központja, és mi csak úgy lézengtünk tulajdonképpen. A Fernsehturm, a Brandenburgi kapu – és valami kalandvágytól űzve egy kicsit elbolyongtunk, úgyhogy egyszer csak a Monbijou utcában találtuk magunkat, és az adta meg a kegyelemdöfést. Írtam is, azt hiszem, róla egy másfél oldalas – a képzeletemre hagyatkozó – kis karcolatot. Hát egy szóval kicsit riasztó volt.
Utána, a Sinistra körzet című regényem német nyelvű megjelenése után – ez 94-95 körül lehetett – az akkori Magyar Intézetben, amit azt hiszem, hogy Karl-Liebknechtnek hívják az utcát vagy hívták akkor – de miért ne hívnák így ma is –, ahol állt, és abból az alkalomból Hans Skirecki, a fordítóm egy kicsit körbe vitt itt. Nem túl megragadó, emlékezetes helyeken. Majd egy S-bahnos kiruccanással átmentünk a Zoo-ig azzal, hogy megmutatja a régi Berlin polgári utcácskáit is. Egy kicsit a Ku’dammon továbbmentünk az Olivaerplatzig, azt hiszem, és be-be nézegettünk a Schlüter és Bleibtreu utcákba ki egész a Savignyplatzig, és hát a szívemet ez sem nagyon érintette meg.
Úgyhogy amikor családi és baráti unszolásra elnyertem egy egyéves berlini tartózkodást a DAAD programnak köszönhetően, akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy talán egy Hamburg, Köln vagy Stuttgart, akár München is számomra több izgalmat rejtő környezet lett volna.
Az érsek látogatása – a mostohagyerek
A döntő fordulat, az azt hiszem akkor állt be, amikor egy júliusi késő délután vagy kora este, hat óra körül megérkeztünk a Storkwinkel utcai rezidenciára. Ez a Rathenauplatz és a Halensee közelében fekszik, egy ilyen fél-zöldövezeti, de ha akarom ténylegesen zöldövezeti, a mi addigi lehetőségeinkhez képest óriási lakás volt, egy meglehetős kilátással. És ahogy letettük a cuccot, a holmit a második emeleten, a kíváncsiságtól hajtva azonnal körülnéztünk.
Annak idején egyedüli magyarok voltunk. Az ottlétünk első időszakát – lehet, hogy családom számára nyomasztólag – meghatározta, hogy én nagyjából egy olyan napi egy-két óra kiruccanást és sétát, beszerzést leszámítva dolgoztam, mert hát életemben először terminusra, fix időpontra vállaltam, hogy befejezem a kisregényemet.
Ilyesmit nagyon józan megfontolásból addig nem tettem, mert tudtam, hogy egy munka akkor van kész, amikor én úgy érzem.
Nem akkor, amikor egy dátumhoz kötve a kiadó asztalára kell helyeznem. Ez egy felelőtlen ígéret volt és ittam is a levét, mert egyre idegesebben dolgoztam, és ezzel párhuzamosan nőtt az elégedetlenségem is a saját munkámmal kapcsolatban, ami azóta sem múlt el teljesen. Úgyhogy ezt a könyvemet – bár németül még abban az évben megjelent – amúgy egy kicsit a mostohagyermekemnek tekintem.
Egy kicsit különc is
Tudom, hogy a DAAD egy ilyen alkotói, pihenői, pihenési időszakot képzelt el eleve, de ugyanakkor szakmai kapcsolatokra is támaszkodva. Ezek az én esetemben teljesen kimaradtak. Én úgy éreztem, hogy nekem különösebb szakmai kapcsolatokra itt nem volna szükségem, de hát otthon sem. Én egy független alkotónak tartom magam és egyébként is egy magányos embernek, és azt hiszem, hogy egy művésznek vagy aki az életét feltette művészeti alkotások teremtésére, annak nem árt, ha egy kicsit különc is és egy külön világra, külön, sajátos képzeletre támaszkodik.
Ilyen az alkatom, és azt hiszem, hogy akkor ártanék magamnak is a legtöbbet, hogyha nem engednék a természetemnek.
Ennek ellenére barátságtalan ember nem vagyok, de magának való. Ahogy ezt még az átkosban nem kevés feljelentési szándékkal le is írták rólam.
Esterházy – sokat számított az, hogy ő van
Egyébként felolvasásokon Berlinben is, az Akadémián, egyszer együtt voltunk: Konrád György, Esterházy és én, azt hiszem. Igen, azt hiszem, hogy hárman voltunk, Innsbruckban is voltunk, meg Bécsben. A Péterrel azért túl-túl közeli viszonyban én nem voltam. A kölcsönös tisztelet, az volt közöttünk nagyon érezhető, mindjárt az első pillanattól, ahogy kitelepültem. Neki megvoltak a maga körei, és hát amúgy az én kapcsolataim is, de hogy úgy mondjam nagyon sokat számított az, hogy ő van.
És az egész magyar közéletben nagyon számított, mert mindig egyedien bírt megszólalni, és ez egy nagyon különös adottság.
A nyelv egyénisége
A két nyelv egyéniségét kell valahogy közös platformra hozni, de főleg a fordított nyelv számára otthonossá tenni. Két nyelv esetében lehet itt illetékességről beszélni, ez a román és a német. A román fordítások közepesnél jobbnak, átlagosnak tekinthetők. A német nyelvvel szemben nem áll fenn ez az inkompatibilitás. Aki tud németül valamennyire, mint ahogy én korábbi családi kapcsolataim révén. Én azonnal a Sinistra körzet fordításából kiszúrtam 120 hibát a Skirecki munkájában, és elküldtem neki a listát, a 120-ból nyolcvanegynéhánnyal teljesen egyetértett azzal, hogy bocsánat, hát igazad van. És ez, azt hiszem, így természetes szerencsés helyzetben, hogyha a szerző is félig-meddig tájékozott a másik nyelv területén, mint ahogy ez az én esetemben történt. A fennmaradó kételyeimet viszont pillanatok alatt eloszlatta.
Egy dolog nem hagyott nyugodni: egy kitalált nevet tettem bele, egy Muckermann nevű kamionsofőrt, aki félig török, félig német. Nyilván az apja, a Muckermann lett volna német.
És a Hans [Skirecki] azt mondta: Ádám, ilyen német név nincs. Most mit csináljuk? Mondom, hát akkor mostantól van.
Annál inkább értsd meg mostantól a Muckermannt, akárhogy hangzik, hagyd úgy. És ő benne hagyta. Azt mondta, jó. Kijöttünk Berlinbe és a lakásban egy vastag telefonkönyvet találtam. Első este kinyitottam az M betűnél, mert a téma nem hagyott nyugton, és találtam egy darab Muckermannt. És a Muckermann-nak a keresztneve keleti volt ráadásul. Élt még a Hans, és azonnal felhívtam.
A nyelv hangulata
Az eredeti mű szerzőjének tisztában kell lennie azzal, hogy egy olyan 10-15 százalék a leglelkiismeretesebb, a legodaadóbb és a legrátermetteb fordító esetében is elvész. Ez a mondatok fölött lebegő hangulata a nyelvnek. A szórend például, nálam ez rendkívül fontos, és ezt próbáltam számonkérni itt-ott, de beláttam, hogy ez nem megy.
Szóval az írónak tisztában kell lennie azzal, hogy a fordítás más lesz.
A [Tankó] Timea megkeresett engem még jóval a személyes ismeretségünk előtt, hogy szívesen fordítana, és kiadót keres. És keresgélt is, míg végül – nem emlékszem, hogy hogy volt – a terv konkretizálódott. Itt ismerkedtünk össze személyesen, és körülbelül másfél órát beszélgettünk, és teljesen meggyőzött azonnal, hogy tudja, hogy mi az, amire vállalkozik. És engem ez azonnal megnyugtatott. Amikor elküldte az első darabot, az első részletet, akkor már tudtam, hogy itt a legavatottabb szakmunkással állok szemben. És ki is alakult egy olyan kölcsönös kapcsolat. Mindig elküldte a kérdéseit, és én mindig megértettem, hogy mi a probléma, és ahol kétségeim merültek fel, ott megnyugtatott a megoldásával. Mert annyira otthon van mind a két nyelvben, köszönhetően a kétlakiságnak. És egy nagyon-nagyon megnyugtató kapcsolat ez. A Verhovina madarai az egy gyönyörű munka.
A képzelet világa
A helyszíneimet a képzelet világába utalom mindig, persze a mintái azért megvannak valahogy. Így a Sinistra mint tájegység, az valahol nekem Máramaros felé sejlett fel mindig, ha próbáltam azt így a klisékbe idézni. Megvolt nekem még a horthysta időkből a Radnai-havasok katonai térképe, és vettem a nagyítót, és hogy így végigmentem szórakozottan, hogy na, itt is jártam, ott, a völgyeket sorra vettem, és egyszer csak ott láttam, hogy Dabrin. Én azt hittem, hogy ezt a nevet én találtam ki. Hát a Dabrin city, az ott volt.
„Ez én vagyok, nem az a hely”
Érzelmileg természetesen gyógyíthatatlanul kötődőm egy nem túl szép, de nagyon izgalmas városhoz. A kedves és megszokott helyekhez. De nem tudnám én ezt szépirodalomban méltóan megjeleníteni, az biztos. Párizst sem, ahol szintén nagyon sokszor megfordultam és rendszerint ugyanazon a környéken, ami meghitté vált számomra és közeli. De nem merészkednék idegen területre, bár elkövettem néhány ilyen természetű kihágást.
Néha a helyszíneket kihelyeztem, de utólag mindig megbántam, mert engedtem annak az indíttatásnak, hogy egy helynek, ami nyomokat hagyott bennem akkor, és egy kicsit megragadott, annak emléket állítsak. De mindig rájöttem, hogy ez az emlék hamis.
Ez én vagyok, nem az a hely. Úgyhogy magamat helyeztem ki valahova, amit alig ismerek, és az ilyesmit legjobb elkerülni. Mert ha úgy vesszük, az én képzeletbeli helyszíneim, azért mégis az általam nagyon jól ismert készletekből építkeznek, és a valóság áll az elvonatkoztatott történet hátterében. Hát azért ez így működik.
Többet biztos, hogy nem merészkedek idegen területre. De tartok tőle, hogy a saját birtokomon se teszek látogatásokat. Mert az az igazság, hogy amíg az író megőrzi a frissességet, addig érdemes csinálni, és amikor néha már azt érzem, hogy ki kell magamat újra találnom, akkor tudom, hogy le kell hamar tenni a tollat.
Nyitókép forrása: Gaál Csaba-Magvető-DIA
