Egy világtól elzárt farmon élő háromtagú litván család életébe szinte berobban egy addig intézetben nevelkedett kisfiú. A művészi tehetséggel megáldott, de depressziós Isabelė, a családfői szereppel viaskodó és felesége ragaszkodásáért küzdő Liudas, a korát meghaladóan okos és figyelmes fiuk, Gailius, valamint a minden képzeletet felülmúlóan „problémás” Iljusa sorsa egy drámaian szép és felkavaró összekapaszkodás- és szétválástörténet, amelyben végül a szeretet látszik győzedelmeskedni. Černiauskaitė egyéni elbeszélésmódja mesterien teremti meg a balladisztikus hangulatot, amelynek lírai homályából fokozatosan bontakozik ki a szereplők rendkívül árnyalt, rejtett utalásokkal teli viszonyrendszere, finom részletekig megmunkált karaktere és szívszorító belső világa.
Laura Sintija Černiauskaitė: litván író, költő, drámaíró. Írói pályáját novellákkal és színdarabokkal kezdte, műveiben érzékenyen ábrázol szokatlan és bonyolult emberi kapcsolatokat. A Lélegzet a márványon című regénye elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, 2018-ban pedig filmadaptáció készült belőle.
Laura Sintija Černiauskaitė: Lélegzet a márványon (részlet)
A SZEME barna volt, az írisze egész kicsi, és mintha acélból lett volna − nyoma sem volt benne a gyerekekre jellemző gyengédségnek. Mikor Izabelėt bevezették a csoportba, mind egyszerre az ajtó felé fordultak és elcsitultak. Izabelė megdermedt a halálos csendben, ahogy a tizenöt rezzenéstelen szempár rámeredt. És akkor a sarokból valami mozdulat indult felé, rövid, jelentéktelen moccanás − ő az ajkához szorította az öklét és megvillantotta a szeme acélját.
Talán éppen a keménység volt a legfeltűnőbb tulajdonsága, a rideg keménység.
Izabelė megingott és hátratántorodott, mintha egy erősebb ellenfél ütése találta volna el, és ahogy alig hallhatóan végighúzta cipősarkát a szőnyegen, mintha ezzel akaratlanul válaszolna a gyerek mozdulatára, ezzel hirtelen megtörte a csendet. Valahol pislogott egy szempár, megrezzent egy ujjacska, egy kis ing redőjéből kipottyant egy morzsa, és a délután újra zúgni kezdett, mintha a szél kapott volna bele. Csak a barna szemű állt még mindig az ablaknál, szúrós, kutató pillantását Izabelėre szegezve. A markában valamit szorongatott.
– Iljusa, mi van ott neked?… Honnan szereztél szöget? Ne vedd a szádba! − szólt rá a nevelő.
A gyerek rá se hederít. Csak fúrja bele Izabelėbe szűk pupilláinak gombostűit.
– Ilja, most azonnal kiveszed a szádból a szöget, és ideadod nekem − ismételte meg a nevelő.
Iljának hirtelen kitágultak a pupillái, mintha oda akarta volna adni a megvédelmezett szöget Izabelėnek, de ő passzolt, gyorsan a szőnyegbe fúrta tekintetét, amin karcsú lábú szarvasok futottak egy szán elé fogva, és vigyorgó eszkimók csapkodtak az ostoraikkal. Milyen fura − egész új a szőnyeg, csikorog az ember lába alatt, mint a járatlan hó, és Izabelė ostobán topogott rajta, hallgatta azt a mágikus csikorgást. Szedd össze magad, mondta saját magának, hát mi van veled.
Csak fel kellett volna emelnie a tekintetét, és állni a gyerek pillantását. Csak ennyit.
Mikor Izabelė végre elszánta magát és felnézett, Ilja nyakacskája megrándult, hangtalanul csuklott egyet, és megint, mintha mi sem történt volna, kegyetlenül megvillantotta a szemét.
– Ilja!… Te lenyelted?… − kiáltotta a nevelő.
A gyerekhez ugrott és megrázta, mintha abban bízott volna, hogy a szög kipottyan, mint a visszajáró apró az automatából. Úgy tűnt, Ilja szokva volt ehhez. Összehúzta magát, és szófogadóan elernyedt, mintha lelkét a testének elérhetetlen mélyébe küldte volna.
– Ne rázza… Lenyelte… − suttogta Izabelė.
Néhány perccel később már az igazgatónő irodájában állt, és idegesen figyelte, ahogy gyerekkori barátnője egy alkimista pontosságával szórja a kávét a csészékbe, aztán leönti a vékony, gőzölgő vízsugárral. Ahogy meghallotta a hírt, Beatričė Brašiškienė abbahagyta a kávé kavargatását, nyugodtan letette a gőzölgő kannát a tálcára, és így szólt:
– Azt mondtad, kislányt szeretnél.
– Igen, de most…
– Nem értem, minek neked még egy gyerek. Azonkívül Ilja Voronovas nem a legmegfelelőbb választás.
Izabelė egyetértően bólintott. Tudta, hogy végig kell hallgatnia Beatričė ellenérveit, békésen csendben maradnia, és aztán elismételnie a döntését. Nem hatott rá sem az, hogy Voronovas származása ismeretlen, hogy nagy valószínűséggel cigány vér is van benne, és tíz hónapos korában találták a pályaudvaron, és annyira rossz állapotban volt az éhségtől meg a hidegtől, hogy senki nem hitte, hogy életben marad, és lehetetlen, hogy ez nem hagyott nyomot a pszichéjén, indokolatlan agresszív kitörései vannak, és végül is egy hatéves gyerek már túl nagy.
– Verd ki a fejedből. Megmutatom neked a kicsiket − fejezte be elrettentőnek szánt szózatát Beatričė.
– Ezt a gyereket akarom vagy senkit − ellenkezett csendesen Izabelė.
Olyan elszántság volt a hangjában, hogy Beatričė csak széttárta a kezét.
– Találtam gyereket − mondta este Liudasnak Izabelė.
– Hol?
– Beatričėnél.
– Beatričėnél?… Te voltál Beatričėnél?
Liudas kezében megállt a golyóstoll, a hegye belefúródott a füzetbe, és hamarosan egy vörös paca folyt szét alatta.
– El akarlak vinni oda.
Másnap reggel, ahogy a bank felé fordult, Izabelė nem vette észre a mellékutcából előbukkanó autót. A levegőben hadonászva kétségbeesetten kereste a kis gyerekkezet, miközben visszaugrott az aszfaltra. „Ilja, milyen figyelmetlenek vagyunk” − motyogta Izabelė, mintha az üresség, amit markolt, egy barna szemű kisfiúvá sűrűsödött volna össze. Aztán az öreg Golf hátsó ülésén, a bevásárlószatyrok és az esernyő között vitte ezt az ürességet a behavazott utakon a tanyájukra, Puškaiba. Az Ilja alakját öltött üresség jött utána az udvaron át a házig, és sértődötten ráncolta a homlokát, amikor Izabelė lehajolt, hogy puszit adjon Gailiusnak, és megszokásból rákérdezett, nem felejtette-e el bevenni az orvosságát.
Néhány nappal később Izabelė autója újra behajtott a gyermekotthon parkjába.
Délután két óra volt, a hó megpuhult a napfénytől, és olyan ráncokat vetett, mint egy átnedvesedett lepedő. Izabelė annyira izgult, hogy csak amikor az iroda épülete előtt leállította a motort, akkor eszmélt rá, hogy abban a színes, bő, maradék pamutdarabokból varrt nadrágban jött, amit otthon szokott viselni. Mit gondol majd rólam, keseredett el Izabelė, úgy nézek ki, mint egy szakadt bohóc − és már épp indult volna haza átöltözni, de ebben a pillanatban az egyik ablakból észrevette őt Beatričė. Elvigyorodott, és intett neki, hogy jöjjön fel.
Az irodában sistergett az elektromos vízforraló, kávé illatozott, és egy tányérra két sütemény volt kikészítve eperdarabkákkal.
– Menjünk ki sétálni − kérte Izabelė, alighogy belépett.
– Vizes minden odakinn − vetette ellen Beatričė.
– De süt a nap!
– Alszanak.
– Megvárom.
Megitták a kávét, cigarettáztak, leforráztak még egy feketét. És ekkor Izabelėben felmerült a gyanú, hogy az ő látogatása és Beatričė alig érzékelhető ingerültsége között van valami összefüggés. Beatričė húzza az időt, hogy ne kelljen Izabelėt bevinnie a gyerekhez, akinek az arca beléje vésődött, és mintha egy könnyű lepel takarná, ott lapul Izabelė álmai küszöbén. Szerette volna felemelni a lepel csücskét, és alaposabban megnézni magának az elrejtett vonásokat, de Izabelė nem találta a szavakat, hogyan magyarázhatná el ezt Liudasnak, és még inkább − Beatričėnek.
– Emlékszel, amikor Liudas elvitt minket a vidámparkba? − kérdezte hirtelen Izabelė.
Akkoriban ismerkedtek meg Liudasszal. A férfi a könyvtár szökőkútjánál szólította meg Izabelėt.
Kisasszony, nem tudna nekem kikölcsönözni két könyvet?
Izabelėt nem is annyira a háta mögül váratlanul lecsapó kérés hökkentette meg, hanem inkább az, hogy a kérdező jóképű volt, és nagyon szimpatikus módon magabiztos. Ráadásul a szökőkút körül egy egész csapat fiatal lány álldogált, a fiatalember azonban éppen őt szólította meg. A könyvtárban egyszerre öt könyvet adtak ki, az ismeretlen entellektüel listáján viszont hét szerepelt. Izabelė ráállt, hogy segít. Hamarosan kiderült, hogy a fiatalember kérése nem volt teljesen ártatlan. A két könyv egyikét, Henry Miller Ráktérítőjét Izabelė kölcsönkérte (a címe egzotikusan hangzott, a rákok pedig gyerekkora reggeleire emlékeztették, amikor az előszobában mindig kaparászó rákokkal teli vödröket talált). Az első oldalak magukkal ragadták, bár nem sokat értett belőle, elvarázsolta a hős modora és beteges fantáziája, ám a hangnem minden oldallal egyre dühödtebb lett, a képzelődések egyre szuggesztívebbek, és egy este Izabelė olyan erővel csapta be a könyvet, hogy felébresztette a kollégiumi szobatársát. Gyerekkorában vágta be így mindig a kamraajtót, ott hagyva mögötte a patkányokat és más kellemetlen, a zsákok és függönyök kontúrjaiból előbukkanó lényeket. Szóval a regényt nem olvasta el, és borzasztóan nyugtalan volt, milyen kibúvót találjon, ha majd a fiatalember a véleményét kérdezi. Ezért egyre halogatta a könyv visszaadását. Az egész azzal végződött, hogy iszonyatos pirulás közepette azt hazudta, hogy elvesztette Millert, és Liudasnak büntetést kellett fizetnie a könyvtárban. Liudas egyáltalán nem haragudott, de Izabelė mindenáron meg akarta téríteni a kárt.
Pénzt ajánlott.
Liudas ráparancsolt, hogy azonnal tegye el.
Akkor meghívta egy pohár borra. Liudas pár könyvvel a táskájában érkezett a folyópartra. Így került sor a bűn és az irodalom által inspirált találkák egész sorozatára. Így tudta meg Izabelė, hogy a nála egy évvel idősebb fiatalember litván nyelvet és irodalmat tanul a Pedagógiai Egyetemen, arra pedig nagy hatást tett, hogy Izabelėt abban az évben felvették a Képzőművészeti Akadémiára. Izabelė valamiért szégyellte bevallani, hogy a grafika szakot választotta. Egyikük sem igazán tudta, hol fogják később alkalmazni népszerűtlen szakmájukat, de egyelőre ez csak erősítette a közöttük kialakult összetartozás érzését. Izabelė titokban csodálkozott, mit keres ez a férfias, tartózkodó fiatalember ezen a teljesen bölcsész szakon, és eleinte kereste is benne azt a furcsaságot, ami megmagyarázza, miért van éppen ott.
Sajnos Liudasnak szinte semmilyen furcsasága nem volt.
Miután valahogy megbirkózott az Ulysses első kötetével (és csak azért, mert ez alkalommal elhatározza, hogy nem hátrál meg az intellektuális disputa elől), Izabelė rászánta magát, hogy bemutassa új ismerősét Beatričėnek. Meg akart győződni róla, vajon most egyezik-e barátnője véleménye az övével − bár, ami a fiúkat illeti, ez eddig még soha nem történt meg.
Izabelė türelmesen kivárta, hogy Liudas elsőként lakjon jól az irodalommal, és javasoljon valamit férfiként. Liudas azt ajánlotta, hogy menjenek a vidámparkba. A találkozó helye nem kecsegtetett semmiféle intim dologgal, és amikor Izabelė naivan megkérdezte, elhozhatja-e a barátnőjét, Liudas maga is kételkedni kezdett a saját szándékaiban. Természetesen igent mondott. És rögtön kétségbe is esett, hogy nem beszél eléggé nyíltan, és azzal, hogy hagyja, hogy Izabelė pusztán barátságnak vegye a közeledését, úgy viselkedik, mint egy tehetetlen mamlasz.
A vidámparkban Beatričė szokásától eltérően alig szólalt meg. Akkor is, amikor őket a fák alatt hagyva Liudas megvette a jegyeket, meg valamivel később is, amikor már sötétedéskor gyalog tértek vissza a kollégiumba, miután azt füllentették, hogy a másik oldalon laknak, és nem lehet őket hazakísérni.
És azon az estén Izabelėnek úgy tűnt, hogy Liudas, aki bár némiképp tisztázatlan státuszban, de mégis Izabelė lovagjaként sétált velük, azért Beatričėre pillantgat, és humorával őrá akar jó benyomást tenni. Izabelė újra megérezte a konkurencia keserű fullánkját − Beatričė társaságában ez a fullánk gyakran és fájdalmasan szúrt belé, sőt, néha, amikor gyötörni akarta magát egy kicsit, ő maga is kiprovokálta.
