Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Most Tóth Marcsi, az Erdő van idebenn szerzője mesélt az évekig tartó alkotói folyamatról, elakadásokról és a vidéki Magyarországról (interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari, Jehan Paumero, Nagy Mihály, Ongjerth Hanna, P. Szathmáry István, Schillinger Gyöngyvér).
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy hosszútávfutásra kell berendezkednem, tudtam az első perctől kezdve, hogy évekig fogok dolgozni ezen a könyvön, és mindig csak egy kicsit fogok közelebb kerülni a nagy egészhez. Mikor eljutottam a könyv szerkesztőjével, Szegő Jánossal való közös munkáig, akkor már örültem annak, hogy a történetívek, a szövegek ilyen hosszú ideig érlelődtek, mert nagy változtatásokra a szerkesztés munkafázisa alatt már nincs lehetőség.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
2011 telén valahol az interneten, irodalmi pályázatokat böngészve találtam egy olyan felhívást, hogy írásokat várnak a vidék, falu témakörben. Ezt nagyon izgalmasnak találtam, mert a budapesti ember sokszor elrettenve vagy naivan, idealizált egzotikumként tekint a vidékre, ezért szerettem volna reálisan, ugyanakkor mégis szerethető módon bemutatni azt az északkelet-magyarországi, falusi milliőt, amit én is jól ismerek. Megírtam az első novellát, amit végül nem küldtem be a pályázatra, de Tatus halála címmel publikáltam az ÉS-ben 2011 márciusában.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A kész kötetet Szegő János, a kötet szerkesztője olvasta először.
A kézirat egy korábbi változata már 2023-ban a Petri György-díj kuratóriuma elé került, ott második helyezést értem el vele, de már akkor tudtam, hogy nem vagyok teljesen kész vele, még további négy novellával egészítettem még ki.
János volt az én világítótornyom, ő egy nagyon jó ízlésű, jó mértékaránnyal rendelkező, lelkiismeretes és kutató szellemű szerkesztő, aki szerkesztés közben figyelt a dramaturgiai adagolásra, és hogy a tényanyagok pontosan szerepeljenek. Azt hiszem, szerette ezt a munkát, valahogy betalált nála a könyv mondanivalója, ez külön jó érzés volt nekem.
Egyébként nagyon kevés embernek mutattam meg a kéziratot, közeli barátaimnak, és egy-két írónak, de nekik is már csak akkor, mikor közvetlenül leadás előtt voltam.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Abban mindig hittem, hogy ez a könyv érdekes lesz másoknak, és jó visszajelzéseket is kaptam, mikor egy-egy novellát publikáltam belőle a Látó folyóiratban. De mivel a kötet 14 évig íródott (közben mást is írtam folyamatosan), voltak pillanatok, hogy egyszerűen megdermedtem, nem tudtam a témával foglalkozni, és azt éreztem, sose lesz kész. Igazából kortársakat is főleg azóta olvasok nyugodtabban, mióta megjelent a könyv, mert most már nem befolyásolnak, de írás közben magyar szerzőket olvasni mindig nehéz, mert teljesen átitatódom velük.
Befelé kell figyelni, el kell engedni azt, hogy azt nézegeted, kinek milyen könyve jelent meg, és azt mennyi idő alatt írta meg, még akkor is, ha sokáig minden éjszaka csak ilyenekre tudsz gondolni elalváskor.
Mit vártál az első könyvedtől?
Beteljesülést.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Sokáig írtam, úgyhogy semmit.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
A szerkesztőm hívta fel a figyelmem egy a goodreads-en megjelent frappáns értékelésre "Kuszma" tollából, amiből most csak egy mondatot idézek. "Amikor megrajzolja a hegyek közé szorult falut, a döntéseik közé szorult embereket, akkor eléri, hogy felfüggesszem a tudást, miszerint: ez csak fikció."
Ezen a mondaton sokat gondolkodtam, tekintve, hogy nagy részben önéletrajzi ihletésű a kötetem.
De már előbb is megkaptam ugyanezt a reflexiót egy kortárs magyar írótól, és nagyon jólesett.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Az első regényre már nem emlékszem, de amint megtanultam olvasni első osztályban, rögtön beiratkoztam az iskolai könyvtárba, és sorra vettem ki az olyan ifjúsági könyveket, mint Johanna Spyri-től a Heidi, vagy Arthur Ransome-tól a Fecskék és fruskák, a magyarok közül pedig hamar kezembe került Szabó Magda Sziget-kék és Csukás István Keménykalap és krumpliorr c. regénye.
Valahogy mindig olyat olvastam, ami pár évvel idősebb korosztálynak szólt.
Szerettem a kötelezőket, de persze a klasszikus csíkos és pöttyös lányregényeket is, melyekből Bársony Ottília Hol bujkálsz, Cinege? c. könyve maradt meg bennem a legjobban, talán amiatt is, mert egy olyan kislányról szólt, aki egyházi nevelést kap a második világháború éveiben, ezzel pedig könnyen tudtam azonosulni, mert én is egyházi iskolába jártam.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
12 évesen a szentek legendái ihlették az Ágnes, az Isten báránya c. hosszabb novellámat, amit már úgy mutattam meg a magyartanáromnak, Lisztóczky Lászlónak, hogy irodalomnak gondoltam. A következő években több irodalmi pályázatot is nyertem a szülővárosomban, Egerben, az aktuálisan meghirdetett témakörökben, aztán hosszú évekig nem foglalkoztam írással, mert a fényképezés és a filmezés kezdett érdekelni, ez utóbbi később hivatásommá is vált. Az első írásom 32 éves koromban jelent meg a Jelenkor folyóiratban, Töri négyes címmel.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Életem legkeményebb olvasmánya talán Thomas Bernhard Fagy c. regénye volt, amitől borzadtam, de egyszerűen nem bírtam letenni, annyira őrjítően izgalmas. Nemrég olvastam, hogy ez volt az író első nagy áttörése, és egyben az első prózai műve is. Sylvia Plath Az üvegbúra c. regényét hasonlóan nagyra tartom, ezek a kötetek olyan magabiztosak, hogy egyáltalán nem is hatnak úgy, mintha első prózakötetek lennének, nemhiába nem kopnak az idővel.
A magyarok közül először Berniczky Éva A tojásárus hosszúnapja című kötetét említeném, ami egy elképesztően gazdag, szürreális világot tár elénk, úgy, hogy közben abszolút uralja a nyelvet, amivel mindezt megrajzolja. Nagyon szerettem Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra telepen című bemutatkozó kötetét is, ilyen témákról, ilyen érzékeny humorral azelőtt nem lehetett könyvet olvasni.
