Az utóbbi évek egyik legmegrázóbb francia bűnügyének áldozata, Gisèle Pelicot feminista ikonná vált a négy hónapig tartó tárgyalás alatt. A bíróságra elegánsan, napszemüvegben érkező asszony azonban nagy utat tett meg onnan, hogy 2020. november 2-án elkísérte a férjét a rendőrségre egy aprónak tűnő ügy miatt, egészen odáig, hogy már csak a bíróságon lássa viszont a férfit – 50 bűntársával együtt.
Ma már tudjuk, hogy Dominique Pelicot legalább 10 éven keresztül módszeresen gyógyszerekkel kábította el a feleségét, hogy az eszméletlen asszonyt idegeneknek kínálja fel szexuális tevékenységre. A drogok miatt a nőnek semmilyen emlékei nem voltak az esetekről. Megmagyarázhatatlan tüneteit, emlékezetkieséseit és aluszékonyságát narkolepsziának vagy kezdődő Alzheimer-kórnak vélték.
A háromgyerekes családapa úgy bukott le, hogy egy boltban rajtakapták, amint befényképezett nők szoknyája alá. A rendőrség lefoglalta és átnézte Dominique Pelicot valamennyi elektronikus eszközét, számítógépét, telefonját, amelyeken megtalálták a Gisèle Pelicotról készült felvételeket is. A 73 éves férfit 20 évre, társait 3 és 15 év közötti börtönbüntetésre ítélték.
Nem én fekszem ott
Ennek a bűncselekménynek az esetében az a sajátos helyzet állt elő, hogy nem csak az ügyet követhettük végig a sajtóban, de az érintettek oldaláról is két beszámoló áll a rendelkezésünkre. Gisèle Pelicot most megjelent, Himnusz az élethez (olvass bele itt) című memoárját megelőzően ugyanis a Dominique Pelicot-val közös lányuk, Caroline Darian is megírta a saját visszaemlékezését (kritikánk az És többé nem hívlak apának című könyvről itt).
Vagyis két azonos oldalon álló, mégis teljesen különböző nézőpontból pillanthatunk rá az esetre.
A két beszámoló ugyanazzal a nappal kezdődik: 2020. november másodikával, amikor a házaspárt beidézték a rendőrségre a férfi két hónappal korábbi, szoknyák alá befotózós ügye miatt. Gisèle Pelicot memoárjából kiderül, hogy Dominique Pelicot még aznap töredelmesen bevallotta a történteket, és sírva kért a bocsánatát. Fogadkozott, hogy nem fordul elő többet és elmegy pszichológushoz. A feleség 50 évnyi házasságuk biztonságával a háta mögött vonult be a rendőrörsre, hogy támogassa a férjét. A dolgok azonban nem várt fordulatot vettek, amikor a nőt is behívták.
„Nem hallottam, mit mond a rendőr. Vagyis hallottam, de nem tartozott rám. Ez az önök hálószobája. Ezek ugye az önök olvasólámpái? Na és? Nem én fekszem tehetetlenül azon az ágyon. Ez egy fotómontázs. (…) Az őrmesterhelyettes egy számot közöl. Ötvenhárom férfi járt nálunk, hogy megerőszakoljon engem. (…) Egy pszichológus jön be az irodába. Fiatal nő. Nincs rá szükségem. (…) Biztosan tudom, hogy boldog vagyok, hogy boldogok vagyunk. Csaknem ötven évnyi házasság” – szemlélteti a kezdeti sokkot Gisèle Pelicot.
A memoár elején megjelenő Gisèle Pelicot nem is állhatna távolabb a róla kialakult képtől, a sajtó és a támogatói gyűrűjén magabiztosan átkelő, rendíthetetlen nőtől, aki nem hagyta, hogy megfélemlítsék, és visszafordította a szégyent az elkövetőkre.
Szinte a kötet utolsó 40 oldaláig kapaszkodik az illúzióiba és a tagadásába: csak a per körül sikerült újjáépítenie magát, miután baráti kapcsolatait felélesztette.
Hogyan viselkedik egy áldozat?
Beszédes kép, amikor az anyjuk támogatására érkező gyerekek dühödten szanálják ki a szüleik házát, széttépve az összes fotót, összetörve a családi étkészlet darabjait. „Caroline, kérlek, ne törj össze mindent, szeretnék megtartani néhány dolgot” – kérleli az anya. „De mit akarsz megőrizni ebből az életből?!” – vág vissza válaszul a lánya. Caroline az édesanyjukon is számon kéri, hogy nem védte meg őket az apától, nem segített nekik, sőt, a történtekre reagálását is úgy értelmezi, hogy cserbenhagyja őket és önmagát. Egyik visszaemlékezés sem tagadja el kettejük bonyolult viszonyát.
Az eltérő beszámolók megmutatják: nincs „ideális” áldozat. Eltérő lehet, hogy ki hogyan reagál a vele történtekre. A gyász, a beletörődés, a tagadás, a düh mind lehetséges reakciók, és senkinek nincs joga megmondani, hogy mit kell éreznie egy áldozatnak.
Gisèle egy mosolygós, kedves, minden nehézséget elsimító személyiséget képzelt el magának, amit részben a hétéves korában elveszített édesanyja emlékére épített. Ebben a részben tagadásból, részben túlélési ösztönből ácsolt képből született az eredmény, ami sokakat váratlanul ért.
„Azt hiszem, megleptem. Úgy képzelte, hogy vagy tönkrementem, vagy harcos lettem. Sem egyik, sem másik”
– írja az ügyvédjével történt első találkozásról.
Míg Caroline szabadon engedte a dühét, és haragja sokszor olyan mértéket öltött, hogy mentőt kellett hívni hozzá, addig az anyja a csendes, reménykedő tagadásban várta a tárgyalást. Harag helyett megértéssel próbált a férje felé fordulni. Caroline-nak ugyanakkor volt saját élete, munkája, férje, kisfia, akikre támaszkodhatott. Gisèle ezzel szemben légüres térbe lépett, amikor elhagyta az otthonát, hogy átmenetileg a gyerekeihez költözzön. Ahogy írja: „Mindössze két bőröndöm volt, meg a pórázán Lacôme, az én kis bulldogom, aki még mindig a gazdáját várta.”
Mit kezdjek ezekkel az emlékekkel?
A Himnusz az élethez memoárnak ez a központi kérdése. Ez nem a bosszú vagy a számonkérés könyve, hanem annak bemutatása, hogy egy nemierőszak-túlélő hogyan próbálja újraépíteni saját identitását, miként tisztítja meg személyisége darabkáit és emlékeit a mocsoktól, ami rájuk vetült. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
Caroline Darian edukatív megközelítéséhez képest az anyjáé tisztán személyes és szentimentális.
Gisèle Pelicot kétségbeesetten vitatja vissza a saját életét és az emlékeit.
Úgy érzi ugyanis, hogy a férje tettei nemcsak az általa addig élt életet kérdőjelezik meg, de a közös emlékeket is, azt, ahogy a világot vagy épp a saját eredettörténetüket látta.
Ennek jegyében Gisèle részletesen bemutatja, milyen családból származnak: a nő a szegénység és a szomorúság, a férfi egy bántalmazó apa és egy hasonlóan nyomorúságos környezet elől menekült a házasságba. Mindössze 19 évesen találkoztak, Gisèle Pelicot-t a fiú félénksége és szerénysége ragadta meg. Más volt a képe arról, milyen egy veszélyes férfi – jegyzi meg kissé keserűen a könyvben. Végül mindketten a férfi erőszakos apjára és a kamaszként elszenvedett bántalmazásokra vezetik vissza, hogy Dominique Pelicotból hogyan válhatott ilyen férfi.
Gisèle Pelicot az énvédő mechanizmusok egész tárát mozgatja, és egy ilyen mértékű traumánál erre szükség is van, hogy megőrizze ép elméjét.
Tudata képtelen elfogadni a tényt, hogy a felvételeken látott nő ő maga. Végig valami magyarázat után kutat.
Kétségbeesetten túrja fel az emlékeit, hogy rájöjjön, hogyan segíthetett volna a férjének, hogy ne lépjen erre az útra. Vajon az ő prüdériája járult hozzá ahhoz, hogy ezt művelték vele? Az, hogy a férje szentnek csúfolta, mert visszautasította a szexuális kéréseit, vagy hogy egyszer viszonya volt?
Amikor újabb és újabb részletek derültek ki Dominique Pelicot viselt dolgairól, például hogy a saját lányukról és a menyeiről is készített felvételeket, hogy már a kilencvenes években is megtámadott idegen nőket, és hogy feltehetően az unokái ellen is követett el visszaéléseket, a felesége újra és újra megdöbben, és reménykedik, hogy nem igaz. Ez legplasztikusabban a Caroline történetében jelenik meg: az apa végig tagadja, hogy a fotón kívül bármit tett a lányával, Gisèle pedig hisz neki, a lány azonban biztos benne, hogy megtörtént a legrosszabb.
Talán itt mutatkozik meg az áldozatok ki nem mondott bűntudata: valójában ő tehet az egészről.
A hibát nem a bántalmazóban, hanem magukban látják, azt gondolják, hogy bennük volt valami, ami kiváltotta ezt a viselkedést, nem az elkövetőből fakadt.
A véletlen feminista
Gisèle Pelicot annak ellenére lett feminista ikon, hogy ő maga ezt soha nem ambicionálta. Tudott a nőjogi törekvésekről, hiszen 1968-ban már kamaszlány volt, de úgy érezte, őt nem érintik ezek az ügyek:
„Mint oly sok lány a nemzedékemben, elhitettem magammal, hogy majd a szerelem és a család megment.
De ezt az ember nem így fogalmazta meg magának akkor. Ezek olyan ősi hitek bennünk, amelyek irányítják az életet, beépülnek a gondolkodásunkba. Nálam ez talán még mélyebben gyökerezett, nem rendes életet kerestem, hanem a legerősebb vigaszt. Hozzámentem az első szeretőmhöz, egy ügyetlen és félénk fiúhoz.”
Amikor az első ügyvédje arra buzdítja, hogy az ügyének adjanak feminista szemszöget, az asszony felháborodott, hogy ilyen célokra használják a vele történteket, egyáltalán, hogy kiteregessék az ügyét. Már az is feldühítette, hogy a lánya és a fiai, sőt, hogy az ügyész is megismerhette a nyomozás anyagát, végignézhették a felvételeket.
Az utolsó pillanatig megtagadta például, hogy megnézze a róla készült videófelvételeket. Csak akkor volt hajlandó erre, amikor a nyilvános tárgyalás miatt elengedhetetlenné vált.
Ez a szemérmesség akkor fordult át, amikor a tárgyaláshoz közeledve a nő ráébredt, hogy a bíróságon egyedül kerül majd szembe 51 vádlottal és a védőikkel,
akik a felvételek ellenére vitatják, hogy erőszak történt és minden erejükkel támadni fogják őt.
Ez a rémisztő kép ösztönözte aztán arra, hogy a szokásoktól eltérően ne kérjen zárt tárgyalást, hanem mintegy a saját védelmére behívja a nyilvánosságot. Így a vádlottak hiába tiltakoztak dühödten, többé nem rejtőzhettek el a sötétben, zárt ajtók mögött.
Gisèle Pelicot a tárgyaláson szembesült azzal, hogy milyen mélyen gyökerezik a nőgyűlölet a társadalomban: egyik vádlott férfi sem gondolta azt, hogy amit tett, az rossz. Viselkedésük a tárgyalás alatt nem árult el bűntudatot, inkább dühöt.
Az asszony pedig egy idő után meglátta magát a vádlottakat kísérő nőkben. Azokban, akik mentségeket kerestek a számukra és magukat hibáztatták, mert a férjük kénytelen volt máshol keresni a szexuális kielégülést. Rajtuk keresztül döbbent rá a saját hibás hiedelmeire:
„Azon a napon megéreztem, hogy a leleplezés okozta fájdalom mellett, a szégyen mellett, hogy a testem csak egy zsák lett,
ott volt az is, hogy semmit sem értettem, hogy csak egy idióta voltam a mások szemében és a sajátomban is.”
Az őt éltető nőkben pedig meglátta, hogy milyen fontos, amit tesz, hogy a szemérmesség, a berögzült gondolkodási sémák épp a nők ellen dolgoznak, és ő akaratán kívül is segített ezeket lebontani.
