Az egyik legkegyetlenebb oldalát mutatta meg az emberiség a ruandai népirtáskor, és a világ csak szótlanul figyelte, ahogy 1994 áprilisában 100 nap alatt körülbelül 800 ezer tuszi nemzetiségű embert (valamint néhány mérsékeltebb hutut is) lemészárolnak. Egy ilyen mértékű gyilkolás a mai, kényelmes Európából nézve felfoghatatlan, még úgy is, hogy ma már a szomszédunkban négy éve háború zajlik – milyen élet az, amiben te vagy a családod egyetlen túlélője? Hogyan lehet elfelejteni, hogy rágyújtották a házat a sikoltozó gyerekeidre? És mi történik azokkal, akik a népirtás után születtek, de hazájuk tragikus múltja teherként nehezedik a jövőjükre?
Gaël Faye francia-ruandai író, zeneszerző, rapper a francia Renaudot-díjas, Zsakaranda című, több mint két évtizedet átölelő regényében (olvass bele itt) azt vizsgálja, hogy túl lehet-e lépni valaha a véres múlton, és létezhet-e valaha megbocsátás. Mindezt egy E/1-ben megszólaló elbeszélő, Milan nézőpontján keresztül, aki súlyos családi titkokra bukkan, holott gyerekkorában azt hitte, egy átlagos francia fiú hétköznapjait éli.
Banánsörök, poros utcák és a múlt
A történet 1994-ben kezdődik: megismerjük az ekkor 11 éves Milant és a családját; édesapja francia, édesanyja ruandai, de utóbbi, Venancia hallgatásba burkolódzik mindannyiszor, amikor a származása szóba kerül. A regény elején Milanék csak a televízióból hallanak a távoli szörnyűségekről, de amikor a semmiből megjelenik náluk egy unokatestvérként emlegetett, Claude nevű fiú Ruandából, minden megváltozik.
A sebesült, bekötözött fejű és lelkileg traumatizált fiút Milan nagyon hamar a testvéreként kezdi szeretni, mindent megtesz azért, hogy Claude biztonságban érezze magát, és kicsit feloldódjon. De ez még túl korai kérés a népirtást túlélt fiúhoz, akit rémálmok gyötörnek – így amilyen hirtelen belépett a fiú Milan életébe, olyan hirtelen el is szakítják tőle. Hogy miért, azt csak később érti meg.
Ahogy telik az idő, a regény elbeszélőjét nem hagyja nyugodni Ruanda és annak történelme, a saját gyökerei, amelyről a családban oly sokáig hallgattak.
A kötet valójában ezt a lélekben, térben és időben egyszerre zajló utazást örökíti meg, Milan fejezetről fejezetre, találkozásról találkozásra, banánsörökkel és poros utcákkal átszőtt utazásokon keresztül jut egyre közelebb ahhoz, hogy megértse, mi történt a ruandai néppel és hogyan tud ezekhez az örökölt traumákhoz a jelenben viszonyulni, akár kamaszként, akár 38 évesen.
Feketéből fehér
Milan első ruandai útja az édesanyjával együtt történik, aki továbbra is zárkózottan, ingerülten, nyugtalanul kezel mindent, ami a hazájával kapcsolatos: „Anyám némán nézett ki az ablakon. Huszonöt éve nem járt a hazájában. Mire gondolhatott? Indulás óta gyakorlatilag nem szóltunk egymáshoz. Ahelyett, hogy örült volna neki, bosszantotta, hogy az utolsó pillanatban úgy döntöttem, elkísérem Ruandába, én pedig nem mertem kérdezgetni. (…) Leszálláskor mindössze annyit mondott, hogy az ittlétünk alatt ne viselkedjek úgy, mint egy elkényeztetett gyerek.”
A Franciaországból érkező fiút ott fehérnek, idegennek, „látványosságnak” nézik, „egy kanyargós családfa furcsa gyümölcsének” – olvashatjuk egy ponton.
Ismét képbe kerül Claude, megismerünk egy Sartre nevű, művészetekért rajongó, bakelitlemezeket és könyveket gyűjtő férfit is, aki egy Palotának nevezett, rumlis, zajos, de annál befogadóbb helyen nyújt menedéket a népirtás miatt árván maradt gyerekeknek. A regény folyamán kulcsszereplő lesz még a népirtás után született Stella, akinek identitáskeresését és traumafeldolgozását szintén végigkövethetjük Milan története mellett.
„Ismertük a hóhérainkat”
Gaël Faye arra vállalkozik, hogy négy-öt generáción át elmesélje Ruanda múltját és jelenét, miközben végig Milan marad a fókuszban, aki minél többet tud meg, annál érzékenyebb lesz a Ruandában megismert emberek sorsa iránt.
Mindig nehéz kérdés, hogy van-e nyelvünk megfogalmazni a kimondhatatlant, a leírhatatlant, az embertelent.
Értelmezésem szerint a szerzői szándék ezúttal valami olyasmi lehetett, hogy a tények magukért beszélnek: Faye egy túlélő beszámolóját, nézőpontját sem tölti meg fölösleges pátosszal, nem csordul túl érzelmileg. Bár furcsa volt megszokni ezt a valamelyest eltartott nézőpontot – E/1-ben megszólaló elbeszélő ide vagy oda –, szerintem ez a része működik a regénynek.
Íme például Claude beszámolója 1994 áprilisáról:
„Nem tudtam, hogy tuszik vagyunk. Otthon sosem beszéltünk erről, de a felnőttek szemében láttam a félelmet.
Az iskolába menekültünk, ahogy sok más tuszi család is, mert a polgármester azt üzente, hogy ott biztonságban leszünk. Több mint ötszáz ember gyűlt össze. Ott aludtunk, ahol tudtunk, az osztálytermekben, vagy kint az udvaron. Április 11-én reggel megérkeztek a gyilkosok, és veszett vadállatként, válogatás nélkül mészárolni kezdtek minket. Ismertük a hóhérainkat: a szomszédaink, a barátaink, a kollégáink, a képviselőink voltak.”
Azzal viszont sokkal nehezebben tudtam mit kezdeni, hogy mindeközben érezni lehet azt a szándékot is, hogy az író érzékenyen, figyelmesen próbálja megrajzolni a karaktereit, általuk pedig közelebb vinni a népirtás tapasztalatát a „nyugati” olvasóhoz – ez pedig néha oda vezetett, hogy szinte a semmiből érkező szenvedéllyel szólal meg egy-két szereplő, ami nem segített abban, hogy elhiggyem, ezek a karakterek akár létezhetnének is.
Emlékezés vagy továbblépés?
Körülbelül a könyv utolsó harmadára nőtt közel hozzám a történet: ekkor válik egyre hangsúlyosabbá a kérdés, hogy a múlt folyamatos felidézése, újramondása és újraélése az emlékezést szolgálja vagy a továbblépés kudarcát jelenti. A regényben arról olvasunk, hogy Ruanda fővárosa elképesztő mértékben fejlődik és modernizálódik, az ország megpróbál felzárkózni, igazodni, miközben a trauma folyamatos felemlegetése gátat szab annak, hogy a fiatal szabadon tervezzék a jövőjüket és csak magukért éljenek:
„Csupa jó családból való, háromnyelvű, elit iskolákban végzett fiú és lány, a magát posztetnikainak gondoló társadalom mintagyerekei.
A ruandaiak egészen apró kisebbségét képviselték, akik egy nap külföldre mennek majd tanulni, exportálják az ország értékeit, és nagykövetei lesznek annak a bonyolult történetnek, melyet csak kevesen értenek közülük. A koktélpartikon és vacsorákon a tudatlan beszélgetőtársak előtt nekik kell majd elmagyarázniuk a népirtás okait, a különbséget a hutuk és tuszik között, a konfliktusokat Dél- és Észak-Kivu között. Soha nem lehetnek büntetlenül önmaguk, a hazájuk, mint egy elszánt gardedám, mindig ott lesz, hogy emlékeztesse őket.”
Nem beszélve arról, hogy állandóan kételyek gyötrik őket, magukba fojtják a haragot és a frusztrációt, hiszen azt hiszik, hogy egy fájdalmuk sem érhet fel a felmenőik traumáihoz.
Ha nem élted át a legrosszabbat, akkor nincs létjogosultsága annak, hogy elégedetlen vagy az életeddel.
Bár sok érintett élettörténetét megismerjük, a kötet végére ismét visszatalálunk Milanhoz, ahhoz, hogy mindebből a francia-ruandai, immár harmincas éveiben járó férfi hogyan tud építkezni, továbblépni.
A Zsakarandából sokat tanulhat a magyar olvasó, még ha a karakterek felépítése nem is lesz minden olvasó számára egyformán meggyőző. Ráadásul Faye nevét nemcsak íróként, hanem rapperként is érdemes megjegyezni, íme egy kis ízelítő, hogy a kritika megírásának nagy része milyen háttérzenére született:
Nyitókép forrása: A szerző hivatalos Facebook-oldala
