Pethő Balázs Vadak csemegéje című regényében megismerjük a Váry család tagjait, akiket nem kímélt a sors. Hat évvel ezelőtt, a legkisebb gyermeket, Emesét, elrabolták tőlük, majd a kislány megkötözve, lelki sérülésekkel került elő egy hét múlva. Az apja a munkába, az anyja a vallásba menekült, a nővére, Anna pedig drogokba fojtja a bűntudatát – aznap ugyanis neki kellett volna vigyáznia rá. Budapesti otthonából Londonba menekül, de mire visszatér, úgy tűnik, Emese „meggyógyult”. De ez sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. Részletet mutatunk a regényből.
Pethő Balázs: Vadak csemegéje (részlet)
Anyára keltem. Olyan nyomott voltam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. A bébimonitoron keresztül hallottam, hogy sír. Sőt, zokog. Hangosan, kétségbeesetten. Úgy, mint amikor Emese eltűnt. Feltápászkodtam az ágyról, és hunyorogva, botladozva eltántorogtam a húgom ajtajáig. Félúton meg kellett állnom, mert hányingerem lett. Pár másodperc alatt legyűrtem, és folytattam az utam. Csak lassan élesedett ki a kép. A homályon keresztül anya alakja rajzolódott ki, ahogyan a földön ül, karjaiban Emesével, akinek a feje búbjáról az arcára vér csordogál.
„Meghalt” – töprengtem, amitől valami furcsa, kellemes melegség öntött el.
„Ha már nem él, akkor szabadok vagyunk. Mi is, ő is.”
Azonban az örömöm nem tartott soká, mert Emese kinyitotta a szemét.
„Csak horzsolás.”
– Mi történt? – kérdeztem, amire anya szemrehányóan rám emelte a tekintetét.
– Ezt te kérdezed?
Nem tudtam, mit feleljek. Lassan álltak össze a dolgok. Bármit is szívtam fel, alaposan kiütött.
– Már itt találtam a földön. Gondolom, rohama volt, te meg közben aludtál.
Emese ezalatt felült, anya pedig egy pólóval elkezdte letörölgetni a vért a homlokáról, és a feje tetején a sebet vizsgálni, de Emese dús hajának köszönhetően nem volt könnyű dolga.
– Nem tűnik komolynak – közölte szipogva.
Tudtam, azon agyal, hogy bevigyük-e a kórházba, és kitegyük-e még egy rohamnak, vagy ne, főleg ha úgy tűnik, nem komoly.
– Hetente egyszer hagylak vele, hogy tudtál pont most elaludni?
Ezer éve nem láttam anyát ilyen indulatosnak.
– Sajnálom – feleltem, de nem gondoltam komolyan.
– Most már nem lehet titeket egyedül…
– Mondom, hogy sajnálom! – közöltem olyan ingerülten, hogy anya ledermedt.
– Ide figyelj! – csattant fel még jobban. – Velem te ne beszélj így, amikor…
Apa ekkor toppant be, és értetlenül nézte a jelenetet.
– Emesének nem itthon van a helye, hanem kórházban – közöltem leereszkedő hangon.
– Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy a kórházban sokkal rosszabb volt.
– De ha itthon van, akkor meg nekünk sokkal rosszabb.
Láttam, hogy anya egyszerűen nem hisz a fülének. Apa ekkor már Emese szobájában volt.
– Nem fogom őt idegenek kezébe adni – folytatta anya.
– Tudod, mit? Akkor ne add! Szarok rá!
– Anna! – szólt ki a szobából apa is.
– Ő az én lányom! – kontrázott már sírva anya.
Elindultam a bejárati ajtó felé, és hátra se néztem.
– Én is a te lányod vagyok, csak ezt már réges-régen elfelejtetted – dünnyögtem magamban.
– Anna!
Ez volt az utolsó szó, amit hallottam, az ajtó már záródott is mögöttem.
Nem tudom, mikor emeltem el anya kocsikulcsát, ösztönösen cselekedhettem, miközben még dolgozott bennem az altató vagy nyugtató – bármit is adtak el nekem –, amitől a történtek ellenére is kába voltam. Apa kocsija ott volt anyáé mellett, ezt még halványan érzékeltem, és ami megnyugtatott, mert ha mégis baj lenne, akkor nem maradnak autó nélkül. Beszálltam anyáéba, és elindítottam.
A főútra érve már hatvannal süvítettem. Ez hamar hetvenre, majd nyolcvanra növekedett. A fejemben a képek rohamtempóban váltották egymást: Márk és az alternatív életem, majd Emese, ahogy ott fekszik véresen anya karjaiban, a rohamok, a rozzant, bordó Biblia, apa folyton kimerült tekintete vagy a zavart arckifejezése, amikor váratlanul rájuk nyitottam. A kavargó emlékek és képzetek örvényétől könnyek szöktek a szemembe, amelyek elmosták a világot körülöttem. Egy víz alatti jelenethez hasonlított minden. Elfolyt a kormány, a visszapillantó, a szélvédő. A világ együtt úszott a kocsival, a lábam pedig egyre jobban ráfeszült a gázpedálra. Hosszú üvöltés szakadt ki a mellkasomból, minden levegőt kipréselve a tüdőmből. Állatias hangom kaparta a torkom, a nyomástól lüktetni kezdett a fejem, de amíg üvöltöttem, nem gondoltam semmire, megszűnt körülöttem a világ.
Az a pillanatnyi semmi is észbontóan jólesett.
Már nem úsztam, hanem repültem.
De a szembejövő autó reflektorfénye, mely átütött a sűrű könnyrétegen, éles dudaszóval keveredve visszarántott a jelenbe. Beletapostam a fékbe. Bár a kocsi csikorgott és lelassult, már késő volt, a fénycsóva rohamosan közeledett, amitől ösztönösen félrerántottam a kormányt.
Kisodródtam. Az autó megpördült maga körül, és az út melletti füves puszta fekete semmijében fejreállt. Csak pár másodpercig tartott, mégis végtelen hosszúnak tűnt. A fékcsikorgás, a szélvédő reccsenése, az erőteljes, tompa puffanás. Az adrenalin lökettől az embernek kiélesednek az érzékszervei.
Aztán valami sohasem tapasztalt mozdulatlanság következett.
Kárfelmérés.
Még életben voltam. Fájt a nyakam, a jobb vállam, az orrom. Rándulások, zúzódások. De úgy tűnt, se törés, se ficam, sem súlyosabb. Az övem be volt kötve. Ösztönösen csatolhattam be. Sokan mondanák, hogy szerencsém volt, bár ezzel én ott és akkor vitatkoztam volna. A vállam sajgott a legjobban, de még mindig semmi nem volt ahhoz képest, amit továbbra is a mellkasomban hordoztam.
A testi fájdalmat csak a lelki tudja überelni.
Egy ideig csak a légzésemre koncentráltam. A fejjel lefelé állapot azonban kezdett egészen kényelmetlen lenni. Ki kellett csatolnom a biztonsági övet, ami az üléshez láncolt, vigyázva, hogy ne essek fejre. A jobb kezemmel benyomtam az övemet tartó gombot, a ballal megtámasztottam magam. Egy huppanással érkeztem a földre. Azaz, hogy a kocsi plafonjára. Bár kezemmel sikeresen tompítottam az esést, a fájdalom újra belenyilallt a vállamba. De legalább már szabad voltam.
Miután kikecmeregtem és talpra álltam, egy férfi rohant felém, talán pont a szembejövő kocsi vezetője, talán csak egy szemtanú, nem tudtam, azonban egy cseppet sem volt kedvem megvárni, hogy odaérjen, és minden erőmet összeszedve eleinte botladozni, majd, ahogy elkezdtem visszanyerni az egyensúlyomat, szaladni kezdtem az ellenkező irányba.
– Hé! Jól vagy? Várj már! – kiabálta utánam a férfi, de ettől csak annál gyorsabban futottam, bele a sűrű, koromfekete éjszakába.
Az egész testem fájt, de leginkább a vállamba nyilallt minden egyes lépésnél, azonban a futás, az eddigi életemtől való távolodás, valamit elindított. Nem tudnám megmondani, meddig szaladtam, de amikor már csak a fizikai fájdalmat éreztem, és a lelki oszladozni kezdett, illetve realizáltam, hogy senki nem követett, megálltam, és kifújtam magam. A semmi közepén voltam, egyedül. Percekig lihegtem, de ahogy csillapodni kezdett a légszomjam, a gyomrom felkavarodott. Egy ideig próbáltam magamban tartani, de aztán feladtam, és hánytam. Legalább öt adagban jött ki minden.
Miután kicsit magamhoz tértem, megnéztem a telefonomon – ami szerencsésen megúszta a balesetet –, hogy hol is vagyok pontosan.
Valami civilizált helyet kerestem, ahol lehetett kapni innivalót és fájdalomcsillapítót. A térkép szerint nem messze volt egy benzinkút, amit meg is céloztam. A vállamban érzett fájdalom továbbra is hasogatott, de az eufória kompenzált. Bár képtelen voltam tisztán gondolkodni, éreztem, hogy valami növekszik bennem, valami furcsa és kellemes, amit már nagyon rég nem éreztem – a remény egy különös, absztrakt formája, mely azt üzente, innen már nincs visszaút. A lépteim könnyebbek lettek, a gondolataim tisztábbak. Fogalmam sem volt, merre tartok, de tudtam, hogy a szökésem tartós lesz.
Soha többé nem kérek Emeséből, a rohamaiból, a némaságából.
Nem kérek a hitbe gubózott anyámból, akiről tudom, hogy haragszik rám, még ha nem is mondja. Nem kérek a munkamániás apámból, akinek mindig jó ürügy egy újabb forgatás a családi bajoktól való távolmaradásra, a hűtlenségéről már nem is beszélve. De leginkább nem kérek a lelkiismeret-furdalásból, hogy valahol mindez miattam van. Nem kérek a tükörképből, ami az elmúlt hat évben nézett vissza rám.
A hűvös levegő csípni kezdte könnyektől még mindig nedves arcomat, mert hol bánatomban, hol örömömben fakadtam sírva.
A benzinkúthoz érve letöröltem könnyeimet, és nyugalmat erőltettem magamra.
Amikor beléptem, a középkorú kutas épp csak rám nézett, majd újra elmerült számítógépjáték-magazinjában.
A hely kongott az ürességtől.
A rádióból halkan duruzsolt valami popzene.
Ahogy a pulthoz léptem, újra megszakítottam a kutast az olvasásban. A férfi meglepetten pillantott rám. A mögötte lévő tükörben megláttam az ábrázatomat. Egy-két komolyabb horzsolás volt az arcomon.
– Minden oké? – kérdezte.
– Aha. Van fájdalomcsillapítója?
A férfi bólintott, és mutatta, merre találom.
Levettem a polcról egy dobozzal, kivettem a hűtőből egy energiaitalt, majd fizettem. Kimentem, és leültem a kúttól húsz méterre lévő padra. Bevettem egy tablettát, és mohón kiittam az energiaitalt. Rá akartam gyújtani, de nem volt nálam se dohány, se cigaretta. A legközelebbi dohánybolt messze volt, így visszamentem a kutashoz, hátha tudok tarhálni tőle egy szálat. Ő nem cigizett, de egy vásárló két napja ott felejtett egy fél doboz Marlborót, amit egy bárgyú mosoly kíséretében nekem adott.
Kint újra leültem a padra, majd a telefonomon megnyomtam a hívásgombot Klára nevénél, aztán rágyújtottam, miközben az eget kémleltem, az oszladozó felhőket, amelyek utat engedtek a csillagok fantomfényeinek.
– Halló? – suttogta a telefonba Klára álmosan.
– Elmegyek – közöltem határozottan.
– Mi?
– Lelépek. Elhúzok az országból.
Csend.
– Oké. Veled tartok – közölte Klára. Egy mosoly terült szét az arcomon, amitől megfájdult az állam. Beverhettem a kormányba. Reméltem, hogy barátnőm így reagál, mégis óriási öröm volt hallani. – Hol vagy most? – kérdezte már egészen élénken.
– Nem számít. Találkozzunk a Blahán egy óra múlva.
– Rendben. Mit vigyek?
– Pénzt, amennyit tudsz. Meg a legszükségesebbeket. Nem t’om. Ruhát, tisztálkodószereket, telefont, laptopot. Ilyenek.
– Okés.
– Ja, és légyszi, hozz alapozót. Valami jófélét, ha van.
– Alapozót?
– Majd elmondom.
Miután letettem, csekkoltam a kulcscsomómat. Rajta volt mind a négy könyvszekeres kulcs, ahol valaha megfordultam. Ez megnyugtatott, mert egy terv körvonalazódott a fejemben.
Amikor a Blahára értem, Klára már ott várt. Egy hatalmas ölelésbe fonódtunk, hosszú-hosszú másodpercekre. Szoborrá dermedve álltunk a tér közepén, ketten, szorosan. Éreztem, hogy a szíve milyen hevesen dobog. Két hónapja nem láttuk egymást.
– Anglia? – kérdezte könnyes szemmel.
– Anglia – feleltem elcsukló hangon. – De az nem lesz olcsó dolog – kezdtem volna bele a tervem kibontásába, de Klára közbevágott.
– Elhoztam otthonról minden készpénzt, amit apa a széfben tartott. Kilencvenháromezer forint. Plusz nekem is volt félretett pénzem, de nem sok, huszonegyezer. Az összesen száztizennégy. Neked van valamennyid?
– Nem sok. Ötvenötezer körül van a kártyámon. Az összesen százhatvankilencezer.
– Elég kettőnknek? – kérdezte, bár látszott, hogy sejti a választ.
– Nem hiszem. Ruhákat kell vennem, repjegyet, szállást fizetnünk, amíg nem lesz melónk, kaja, satöbbi. De van egy ötletem.
– Na?
– Nálam vannak a Fő téri, a Kosztolányi, a Jászai és a Szabadság téri szekérkulcsok.
Láttam barátnőm arcán, hogy folytatnom sem kell, pontosan tudja, mire gondolok. A szekerekről a könyveket kihordó munkatárs mindig csak reggel vitte el az előző napi bevételt, amit egy szürke, banki plasztikzacskóba kellett belehelyeznünk a műszakunk végén a napi adminisztrációval és a megtelt nyugtatömbökkel együtt. A szekerek a napi bevétellel a „gyomrukban” töltötték az éjszakákat.
– Nem is tudom… – felelte kétkedve.
– Figyelj, egynapi bevétele négy szekérnek. Egyetlen nap. Kábé meg sem érzik. Olyan, mint egy esőnap, amikor zárva az összes szekér. Hány ilyen volt az elmúlt hónapokban? Jó pár. A régi könyvek tonnaszám érkeznek, gyakorlatilag olyan, mintha tőled elvennének kábé tízezer forintot.
– Rájönnek, hogy mi tettük.
– Mármint, hogy én. De nem számít, addigra már Angliában leszünk, ahol nem talál ránk senki, és ahonnan kurvára sosem jövünk vissza.
Klára töprengett, de tudtam, hogy előbb-utóbb be fogja adni a derekát.
– Oké, csináljuk! – vágta rá meglepetésemre egészen hamar és hangosan. Elnevettem magam. Úgy éreztem, megállíthatatlanok vagyunk.
A Jászai Mari tér esett a legközelebb. A legsimább lopás volt a világon.
Egyszerűen odamentünk, kinyitottuk a szekérajtókat, kivettük az elöl hagyott szürke műanyag zacsit, és már mentünk is tovább. Kerestünk egy kihalt utcácskát, hogy kivegyük a pénzt a zacskóból, amitől gyorsan meg kellett szabadulnunk, mert bizonyíték volt. A pénzt Klára tárcájába tettük, anélkül hogy megszámoltuk volna, és indultunk tovább.
A Jászai Mari tér után jött a Szabadság tér, amit a Kosztolányi tér követett, majd legvégül a Fő tér. Éjjel kettő volt, mire végeztünk. Semmi fennakadás nem volt. A Fő tér után lesétáltunk a Duna-partra, ott leültünk, és összeszámoltuk a zacskók tartalmát. Összesen száznyolcvanhétezer-hétszázötven forintot gyűjtöttünk be. Nagyjából erre számítottam. Ez kerekítve háromszázötvenezer forintra növelte vagyonunkat.
– Na, ezzel már elleszünk. Rakjunk fel a számlánkra valamennyit, aztán vehetjük is a repjegyeket.
A legközelebbi ATM mindössze öt percre volt gyalog. Betettük a kellő összeget, beültünk egy közeli kocsmába, sört rendeltünk, és kikerestük a legkorábbi járatot.
Egy másnap kora délutánira vettünk jegyeket, hogy reggel legyen még időnk beszerezni ezt-azt. London–Luton, csak oda. Fejenként huszonötezer-hatszáz forint.
Aztán kinéztünk egy olcsó szállást Hackneyben, ami belső Londonhoz tartozott, és lefoglaltuk két hétre. Kétágyas szoba, közös fürdő, közös konyha, kétszázhúsz font per kopf. Már a fotókon is látszott, hogy lepattant, de ez a legkevésbé sem számított. Négy fal, ágy, fürdő, ennyi bőven elég volt.
Amikor mindennel végeztünk, lealapoztam az arcomat a vécében, ügyesen eltüntetve a sebeimet. Egy újabb fájdalomcsillapító és Jäger után otthagytuk a kocsmát, és euforikus hangulatban táncra perdültünk a kihalt, harmadik kerületi utcán. Énekeltünk, futkároztunk, huhogtunk, sőt ugattunk.
– Kussoljatok már! – kiabálta bele egy rekedtes hang az éjszakába.
– Huuuu, vaúúú – jött a válasz részünkről. – Auuu, vaúú, hauuu… –
Amikor beleuntunk a céltalan csatangolásba, éjszakai buszra szálltunk, és megcéloztuk a belvárost. Úgy döntöttünk, ideje bulizni.
Abban nem is reménykedtünk, hogy találunk valami drogot, ami amúgy túl kockázatos is lett volna, mivel a legkevésbé sem szerettünk volna pont akkor rendőrkézre kerülni. Az volt a fő, hogy együtt vagyunk, és magunk mögött hagyjuk ezt a sok szarságot. Örömködés közben azért alaposan berúgtunk egy – a Nyugati pályaudvarhoz közel eső – klubban, aztán hajnalban beültünk a pályaudvar várótermébe, és elaludtunk.
Fogalmam sem volt, hol vagyok, amikor megszólalt a telefonom ébresztője. A hely koszos volt és hajléktalanokkal teli, de ez a legkevésbé sem zavart. Amikor felültem, egy méretes csótány futott el a lábaim között.
A telefonom vadul rezgett és zenélt, csakúgy, mint Kláráé. Mindketten fél kilencre állítottuk be.
– Lődd már le! – mordult rám egy hajléktalan.
Rengeteg nem fogadott hívás és SMS. Nyilván a szüleimtől, de egyiket sem nyitottam meg, csak írtam nekik.
„Kedves Családom! Ne aggódjatok, jól vagyok. A kocsit sajnálom, remélem, nem okoztam komolyabb kárt benne. Nekem kutya bajom. Ne haragudjatok, de most eltűnök. Ne keressetek, nincs értelme. Ég veletek!”
