Mi a kedvenc könyved? Mit jelent neked az olvasás?
Óvakodom a kedvencek megnevezésétől, én a kedvenc színemet se tudtam soha megmondani. Értelmezőként sokat építek az olvasás jelenére – az aktív befogadásra, hogy számomra az olvasás pillanata hogyan teremti meg a művet.
Én hiszek abban, hogy a művek maguk is változnak az idővel, így nálam inkább korszakos kedvencek vannak
– nem érzem fontosabbnak az életemben mondjuk a szakdolgozati témámat, Esterházy Hasnyálmirigynaplóját, mint mondjuk Macóka meséit, amit anyukám rendszeresen olvasott nekünk.
Kisiskolás kedvencem volt Halasi Máriától az Az utolsó padban, aztán természetesen Leiner Laurától a Szent Johanna gimi, gimnazistaként Kosztolányitól az Esti Kornél. Egyetemről Németh László Iszony, Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért és Kafka A kastély című könyveit emelném ki. Ebben a pillanatban Ottessa Moshfegh My Year of Rest and Relaxation című regénye van velem sokat a fejemben, ez már a corporate korszakom. Épp a napokban rendeltem meg a többi regényét. (Ugyanitt kacsintanék a fordítókra.)
Az olvasás pedig egyre kevésbé létezik számomra homogén kategóriaként, annyiféleképpen és céllal olvasok. Juhász Tiborral közösen a FISZ Könyvek sorozatot szerkesztjük, itt sok kéziratot kapunk, ilyenkor például azt is nézzük, mivé válhat az adott szöveg. Kritikaírásnál már egész más a kiindulópont, még ha a figyelem hasonló is. Munka után mostanában inkább szórakoztató irodalmat olvasok, be tudnak szippantani a „BookTok” trendek is. Ennek megfelelően jelenthet munkát, unalmat, idegességet, halogatást, de megnyugvást, aktív gondolkodást, kapcsolódást, kikapcsolódást is. Amikor nemrég Tibivel 7-kor meetingeltünk, hogy még munka előtt beszéljünk egy kéziratról, akkor arra gondoltam, hogy akárhogy is, ez fontos nekem.
Milyen a zsűrizés folyamata? Számodra mi a legfontosabb zsűrizési szempont?
Jó és újszerű élmény, eleve ritkán adatik meg, hogy a kritikusi, értelmezői munka csapatmunka legyen. Ez önmagában sok terhet levesz a vállamról, egyedül könnyen belecsavarodok abba, hogy biztosan jól érzem, látom-e a dolgokat, de most itt nagyon sok volt a „de jó, hogy nem csak én érzem így” pillanat. Ez egyrészt rámutat arra, hogy azért nem teljesen önkényes az olvasás, másrészt tudjuk egymást árnyalni, magunkat felülírni, opponálni, és ezt úgy látom, kritikusként könnyen meg is tesszük.
A legjobb, ami történhet az olvasásnál, hogy megfeledkezem arról, hogy vannak szempontjaim – egyszerűen evidens, hogy amit olvasok, az jó, és csak utána következik, hogy visszafejtem, vajon miért működik. Az egyéni olvasásnál egyébként is
igyekszem, hogy ne legyenek elvárásaim, hadd érvényesítse a könyv a saját működésmódját.
Ráadásul annyiféle műfajban érkeztek nevezések, hogy nem is lenne igazságos az egységes értékelésmód. A szempontok inkább összevetésnél jönnek be, amikor szűkíteni kell a listát, ilyenkor mégiscsak előbbre kell hozni azt, ami több síkon kiemelkedő, azt, ami inkább „Margó-érdemes”.
Hogy mondjak is valami konkrétat,
a bátorságot nagyon értékelem egy debütkötetnél, egy könyv pedig sokféleképpen lehet bátor.
A kedvenc íródon keresztül bemutatnád, miért fontos az olvasónak ott lennie az első kötet megjelenésénél?
Azt hiszem, nálam ez két külön kérdés, az én kedvenc íróimon keresztül nem feltétlen példázható a pályakezdés kiemelt szerepe. Nehéz megvizsgálni, kinek és miért fontos az első pillanattól kezdve ott lenni – olvasóként utólag is meg lehet érkezni, sőt, volt már, hogy a későbbi életmű felől teljesen másként láttam egy debütkönyvet, mert addigra jobban megértettem, honnan, hogyan beszélnek a szövegek.
Az első könyv ilyen szempontból is nehéz, hogy ott még kéziszótárat is kell adni a nyelvedhez, mindezt kéziszótár nélkül, úgy, hogy ne gyanúsítsanak túlmagyarázással. Itt még nincs egy olyan világ, ami automatikusan önmagát magyarázná. A szerzőnek viszont minden bizonnyal fontos, hogy ki van jelen ekkor, milyen szakmai támogatást kap a megjelenésig, és hogy mi történik a könyvvel a megjelenés után. Most több pályakezdést is végignéztem a barátaimon keresztül: ha túl sok a figyelem, az is megterhelő tud lenni, ha túl kevés, az is, ez egy nagyon érzékeny időszak.
Előfordulhat az is, hogy bekerül a kánonba egy első kötet, rengeteg példa is van rá: Sorstalanság, Sátántangó, Zabhegyező, Nagyonkék, csak hogy néhányat említsek, de az elmúlt év irodalmi diskurzusának is legfontosabb címei talán debüt(próza)kötetek voltak Biró Zsombor Aurél és Kemény Lili egyébként Margó-dobogós könyveivel.
A legtöbb elsőkönyvből viszont nem lesz kultkönyv, és a legtöbb harmadikból sem, és ez teljesen rendben van.
Van, akinek a bemutatkozása pályaállomás, kísérletezés, hangkeresés, esetleg személyes tét – sok mindennek van értéke az azonnali, látványos sikeren túl. Egy biztos: meg kell tanulnunk a helyén kezelni az elsőkönyveket. Még a recepcióban is nagyon sok a paternalizmus, ha jó szándékkal is – egy nagyon jól sikerült debütnél jönnek a spekulációk, hogy vajon meg tudja-e ismételni a szerző, kevésbé jól sikerültnél, meg hogy vajon van-e még ebben több, még azelőtt, hogy egyáltalán gondolatban lenne a második könyv.
Sokat tudnék erről még beszélni, miután a FISZ Könyvek sorozatban kifejezetten első könyvekkel foglalkozunk, fontos is számomra a kérdés. Én azt gondolom, felnőttként kell kezelni az elsőkönyveseket (és könyveket!), és bízni kell a szerzőkben, hogy meghozzák önállóan, vagy szakmai segítséggel a megfelelő döntéseket a későbbiekre vonatkozóan. Fontos tehát ott lenni, de nem mindegy, hogy hogyan.
