Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Most Ongjerth Hanna, a Fecskefészek című kötet szerzője mesélt anyaságról, kivándorlásról, ambíciókról és a sok pozitív visszajelzésről, amit a kötetére kapott (interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari, Jehan Paumero, Nagy Mihály).
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Bizarrul hangozhat: az út közben megszületett legelemibb élményem az a felismerés volt, hogy tényleg meg szabad írnom ezt a könyvet. Nem azért, mert bárkitől vagy bármitől tartanom kellett volna. Csak eltartott, amíg elhittem, hogy a gondolataimat és a leírnivaló érzéseimet tarthatom olyan fontosnak, hogy másnak is megmutassam őket.
Hogy nem öncélú, fontoskodó ripacskodás elküldeni a kéziratot egy kiadónak és azt képzelni, hogy amit írok, érdemes arra, hogy vadidegen emberek is elolvassák.
Ráadásul hiába áltattam magam azzal, hogy a cselekmény nagy része kitaláció, valójában fontos önterápiás folyamat zajlott írás közben. Jó időbe telt, mire oda mertem állni a szereplők mellé, és nem próbáltam elhessegetni az ijesztő feltételezést, hogy a teljesen nyilvánvaló önéletrajzi elemeken kívül is jól ismerem az érzéseiket. Valójában a legjobbkor jelent meg a Fecskefészek: egy évvel ezelőtt még nem mertem volna nyíltan beszélni arról, mennyire ismerem Ellát, Margitot és Endrét.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A könyv tárca-novella-sorozatnak indult a fejemben: az “ős-Ella” összefüggő, mégis különálló történetekből állt, mindenféle témában, ami az utóbbi tizenkét évemben feszített. Bőven volt miről írnom: amikor 2014-ben Berlinbe költöztem, olyan identitáskrízist éltem át, amelyhez csak a két évvel későbbi volt fogható, amikor a terhességem kezdetével ideje volt anyává válnom. A kivándorlás és az anyaság külön-külön is nagyon magányos élethelyzet, a kettő együtt pedig aztán főleg. Nem voltak meg azok a belső erőforrásaim, amelyek segítségével felülemelkedhettem volna a szinte folyamatos – kedélyes és barátságos tréfálkozásokba burkolt – kínlódásomon. Hiszen én akartam. Én jöttem ki. És mindig úgy volt, hogy egyszer anya leszek, és már el is jegyeztük egymást. Hiszen én akartam.
Bele sem szabadott gondolnom, hogy valami még sincs rendben a nagy tervvel.
A terhesség alatt, aztán az anyaságom első évében úgy éreztem magam, mint egy össztársadalmi hazugság áldozata, mintha a szülőséggel kapcsolatban senki sem arról beszélne, ami valójában van. Mindenki a kialvatlanságról és az életfogytiglani tartó felelősségérzetről panaszkodott, de én úgy éreztem, hogy ezerszer fontosabb és nehezebb a szülővé válás lelki folyamata. Iszonyú igazságtalannak és hazugnak gondoltam, hogy ezekről akkoriban senki nem beszélt nyilvánosan, ráadásul eszelős bűntudat feszített azért, hogy nyilvánvalóan nekem semmi nem jó.
Ezért tárca-novellákat szerettem volna írni a nyugaton élő közép-kelet európai bevándorló kisebbségi komplexusáról, a nőiességét kétségbeesetten kereső örök-serdülő testkép-zavaráról, a “nem elég jó” anya bűntudatáról. Ella történetéhez viszont hiányzott Endre, ővele pedig megérkezett a katolikus nevelés erkölcs- és szabályrendszerének összeegyeztethetősége a teremtés egyik legbonyolultabban megalkotott csodájával, az emberi lélekkel.
Jó sokáig készült a kézirat: 2020-ban írtam le az első mondatot, és három év után neveztem először regény-kezdeménynek.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Őrületes szakmai “stáb” olvasta el az “ős-Ellát”, egymástól függetlenül, puszta barátságból és szeretetből: először Hompola Krisztinának és Kelen Károlynak küldtem el, aztán Kuczogi Szilviának. Azért nekik, mert egykori népszabadságos főnökeimként biztos lehettem benne, hogy őszintén megmondják, ha inkább engedjem el ezt a könyv-írósdit, mert nem elég érdekes, amit küldök. De hát bátorítottak. Mialatt Endre született, fejezetenként elküldtem egy nagyon közeli magyar-szakos barátnőmnek is, hogy szóljon, ha valami csak az én fejemben érthető; szeretettel, úgy, ahogy egyébként is szólni és kérdezni szokott, amikor nem érti, mit művelek. Aztán jött a neheze: miután a volt-kollégák megerősítették, hogy megérné “rendesen megírni”, elküldtem a szüleimnek és a testvéreimnek.
Úgy reagáltak, ahogyan vártam: a sok egyértelmű önéletrajzi átfedés miatt nyomkereső üzemmódban olvastak. Féltek, hogy több történt velem, mint amiről tudtak; féltek, hogy nem voltak ott, amikor kellettek volna. Nagyon sok beszélgetés és őszinte e-mail-váltás kezdődött, és még folytatódni is fog, ahogyan én is egyre többet tudok meg a szereplőkről és saját magamról. Iszonyú hálás vagyok a családtagjaim nyitottságáért és a szeretetükért, amivel mellettem vannak most is, hogy megjelent ez a helyenként meglehetősen nyomasztó könyv. A most-már-aztán-tényleg kész kéziratot végül itteni barátomnak, Ferber Katalinnak mutattam meg először. Egyrészt, mert szakmailag nagyon nagyra tartom, másrészt mert senki nem tud nála többet a külföldre költözéssel járó identitás-krízisről. Szükségét éreztem a jóváhagyásának, mielőtt elindítom a könyvet a rettegetten keserves kiadó-kereső körútjára.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Amikor Kuczogi Szilvia elolvasta az “Ella és Endre” munkacímet viselő szöveget, sok arcpirítóan kedves dolog mellett olyasmit is mondott, hogy mélyebbre kellene mennem, mert nagyon fontos témákat kaparok meg, de csak a felszínen. Nem vagyok igazán benne. Persze, gondoltam, újságíró vagyok, én ennyit tudok. Csak nem fogok itt ömlengeni. Vagy egyes szám első személyben írni, Jézus Máriám, már csak az hiányozna. Szóval értettem, mire gondol, de nem tudtam pontosan, mit is tehetnék.
Akkor újra nekiültem Ellának, szabadságra küldtem a belső bírálómat, és elkezdtem kifejteni azt is, ami addig beszorult.
És hogy ne csak ő cipeljen mindent, kilépett a fényre Margit. Ő segített átlendülni: csak úgy folytak a “fejezetei” a kezemből, ahogyan az ismerős érzések mentén kitaláltam az ő történeteit.
Mit vártál az első könyvedtől?
Ami történik: hogy elolvassák, aztán valakit nagyon erősen megszólít, másnak pedig nem ad semmit. Amit nem vártam, hogy egy kiadó ilyen szeretettel fog bánni vele, mint ahogyan a Tea Kiadó teszi a Fecskefészekkel.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Benne felejtettem egy-két elírást, azokat szeretném kijavítani. Ha kell, tollal, minden egyes példányban. Tanár vagyok, gyorsan tudok hullámossal aláhúzni. Különben jó úgy, ahogy van. Annak a lenyomata, ahogyan ezekben az években írtam. A következő biztosan egy kicsit más lesz. Talán jobb, talán érettebb, talán pont hogy erőltetetten túlgondolt, és ettől rosszabb (de úgy nem adjuk ki).
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Nem voltak meglepő reakciók. Erősek voltak, de nem leptek meg. Egy első-könyvesnek pedig minden megjegyzés és levél emlékezetes, gondolom. Az viszont biztos, hogy egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyi embert ilyen személyesen meg fog érinteni Ella, Endre és Margit története. Döbbenetesen sok könnyet fakaszt. Eszméletlen érzés, egyrészt, mert én is sokat sírdogáltam a füzet és a gép előtt ülve, és minden ilyen visszajelzés valamilyen összekapcsolódást jelent (pedig hát ezt mondtam az elején: a lehető legmagányosabb életszakaszomban írtam), másrészt nagyon meg vagyok illetődve attól, hogy mennyi embernek talál az elevenébe, kortól függetlenül.
Ráadásul a legtöbben nem is tudtak róla, milyen sebezhetőek: nem azért veszik a kezükbe a könyvet, hogy magukban vájkáljanak.
Szerencsére, ahogyan eddig hallom, inkább gyógyít, mint tovább betegít, az olvasóknak jól esik azonosulni ezekkel a drámaian hétköznapi emberekkel. Állítólag elég sok beszélgetés kezdődött a Fecskefészek nyomán; tudnék most még sok nagyot és fellengzőset mondani az efféle párbeszéd szükségességéről. Remélem, folytatódik.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
A Riki-tiki-tévi, “már tudok olvasni”-kiadás. Végig rettegtem, viszont aztán elég büszke voltam, hogy elolvastam Egy Egész Könyvet. A Két Lotti lehetett a második, édesanyám nyomta a kezembe (ő tanított meg olvasni, amikor bárányhimlősen feküdtem otthon, és tőle kaptam a varázsmesék szeretetét is), oda voltam érte. Mire kötelező lett, már legalább háromszor elolvastam, nagyzoltam vele akkoriban (úgy mellesleg, nehogy dicsekvésnek tűnjön).
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Tizenkettő. Aztán a bölcsészkaron alázatot tanultam: onnantól fogva soha semmit nem tartottam irodalomnak, amit írtam, hiába hívták tárca-novellának és hiába jelent meg a Nyitott Mondatban. Mintha az “irodalom” kifejezést már lestoppolták volna mások. Például Thomas Mann.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Maradjunk a regényeknél. Sokáig Goethe elsője, az Ifjú Werther szenvedései volt a kedvencem, sokkal jobban meghatározta a kamaszkoromat, mint egészséges lett volna. Aztán és azóta is Ottlik Géza első nagyregénye a kedvencem. Nem szorul rá, hogy én méltassam az írói zsenialitását, ezért indokként most talán elég annyi, hogy megrendítőnek találom, ahogyan a korát (és sajnos a mi korunkat is) jóval meghaladva tud és mer írni a fiúk és a férfiak lelkéről.
Engedi, hogy gyöngék, érzékenyek és gyönyörűek legyenek.
De hogy legyen itt egy kortárs kedvenc első-regény is: tegnap fejeztem be Mécs Anna Rutinját. Ő sem szorul rá, hogy én dicsérjem a nyelvét és a humorát (pedig nagyon-nagyon szeretem az első kötete óta). De ha nyolc-kilenc évvel ezelőtt olvashattam volna, biztosan könnyebb lett volna az a keserves első gyermekágyi-időszak, tudván, hogy vannak még. És szabad bénázni.
