Az Erdő van idebenn kezdőlapjain valahol a kilencvenes évek tájékán járunk, egy vidéki panzió konyhájában „kibelezett, levükben ázó, szomorkás dinnyehéjak” jelzik, hogy nyár van. A tulajdonos, Dijanka és a városból kitelepült Mara éppen temetésre készülődnek, ahol az egész falu felvonul. A templomi seregszemlén – „mindenki megy, különben megszólnak” – még csak egy-egy morzsát kapunk a karakterekből, később azonban szinte közeli ismerőseinkké válnak.
Tóth Marcsi debütáló kötete méltán került fel az idei Margó-díj shortlistjére: erős atmoszférájával, néhol nyers, máskor költői nyelvével és élettel teli figuráival könnyedén behúzza az olvasót a mondatok „erdejébe”, és ott is tartja az utolsó oldalakig. Itt mutattunk egy részletet.
Novellafüzér vagy regény?
Bár néha észbe kapunk, hogy bizony igencsak múlik az idő, nem folyamatos cselekményvezetéssel van dolgunk, hanem inkább külön mozaikdarabkákkal, amelyeket aztán nekünk kell egymáshoz illesztenünk. A könyv elbeszélései önálló novellákként is megállják a helyüket, melyek más-más szereplő mindennapjaiba nyújtanak betekintést.
Olyan, mintha fognánk egy kamerát, hogy aztán bezoomoljunk a szebb napokat látott Kádár-kockák vagy a furcsa titkokat rejtő négyemeletesek ablakain.
Az első szövegben a templom falát támasztó, kisfiús kinézetű Ilusról kiderül, hogy idejekorán elvesztette a lányát és a férjét, a fehér kardvirágot szorongató Emberrozi lánya, Krisztike pedig néhány év leforgása alatt lett többgyerekes anya, hogy aztán ugyanilyen gyorsan ő is távozzon az élők sorából. A sokszor tragikus, de szép pillanatoktól sem mentes epizódok össze-összefonódnak: ha szemfülesen olvasunk, egy későbbi részben választ kaphatunk a nyitva maradt kérdéseinkre, és újra felvehetjük a fonalat a hátrahagyott karakterek történetében.
Hogyan jelenik meg a vidék?
A felépítésről – a nem mellesleg Margó-díjas – Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című kötete jutott eszembe (korábban a hét könyve is volt nálunk), amely szintén egy magyar falu utcáin kalauzol, mindig más-más lakóra ráközelítve. Az irodalmi előképek is hasonlóak: az Erdő van idebenn hátterében felsejlenek Tar Sándor reményvesztett alakjai vagy éppen Bodor Ádám szerkesztési megoldásai, de a szerző sikeresen elkerüli, hogy azt érezzük, ezt már olvastuk valahol.
Bár a faluregények „kötelező kellékei” kétségkívül felsorakoznak – van szegénység, szellemi fogyatékos szereplő, félrecsúszott életek stb. –, mégis árnyaltabb képet kapunk erről a közösségről annál, hogy romlásnak indult zárványnak vagy távoli egzotikumnak lássuk.
Tóth Marcsinál van átjárás vidék és város között, és mindig az adott karaktertől függ, hogy menedéknek vagy börtönnek minősül a tér.
„Elátkozott falu ez, nem üdülőparadicsom. Gyűlölködnek az emberek, keresztbe tesznek egymásnak, ahol csak tudnak” – vélekedik a megkeseredett Tatus, de a mi fejünkben távolról sem ennyire sötét ez a világ.
Anyák és lányaik
A felvonultatott figurák egytől egyig megérnének egy külön regényt, de a fókuszban mégis a Mara és Dijanka, illetve lányaik, Kismara és Lotti alkotta négyesfogat áll. Az Erdő van idebenn a nők könyve, akik határozott személyiségükkel, ragyogó vöröses fürtjeikkel és összetéveszthetetlen hangjukkal fényt visznek az őket körülvevők olykor tagadhatatlanul sivár hétköznapjaiba.
Mara a tűz, Dijanka a jég, és bár nemegyszer zengenek veszekedéstől a panzió falai, szövetségük szép és töretlen.
Ami a fiatalokat illeti, hiába lázadnak rendületlenül, Kismara fejében mindig ott cseng az anyja hangja, Lotti pedig éppen úgy nyálazza meg a szemöldökét, és díszeleg a modellfotókon, mint egykor Dijanka. A két tinilányt követve kiszabadulunk a faluból, elkísérjük őket ugyanis Egerbe, ahol szárba szökkennek az első szerelmek, aztán jön a kamaszos felismerés, hogy „milyen egyszerűen fájdalmas az élet”.
„Mekkora egy hülye fasz vagy te, Dini!”
A jelenségszámba menő főhősnői mellett a képei is emlékezetessé teszik Tóth Marcsi első kötetét. Nem titok, hogy a szerző a filmszakmában dolgozik, ami a karakterek és a helyszínek leírásán jól érzékelhető.
Szinte látjuk magunk előtt a rozsdás tiszta udvar, rendes ház táblát, és halljuk a Family Frost-os kocsi dudálását, ahol végighalad az utcákon.
Az erős vizualitás mellé néhol szikár, máskor költői, sőt babonákat, hiedelmeket idéző hang társul, melyet kiválóan ellensúlyoz egy-egy vaskos káromkodás vagy a falubeliek által használt szociolektus.
A gyógyszerész Henike fogai egyik pillanatban még úgy ragyognak „akár egy hegyikristály füzér”, férje „gyilkoskék” szeméből pedig jéghideg szél fúj, „végleg kopogósra dermesztve a szívét, kopogósra, mint a fagyott almát” – de néhány oldallal később már a nő válogatott szidalmakat vág Dinike fejéhez félpucéran az udvaron. A hasonlóan komikus, akár groteszkbe hajló jelenetek – például amikor a temetési menetből lakodalmas felvonulás lesz – és a szürreális álomepizódok szintén a filmes vonalat erősítik, és kimozdítják a szöveget a gyakran meglehetősen nyomasztó realizmusból.
Az időtlen erdő
Végül nem hagyhatjuk említés nélkül az erdőt, amely a maga örökkévalóságában ott lüktet a szereplők küzdelmeinek és örömeinek hátterében. „Mindenről el tud felejtkezni, amikor meglátja a falutáblát beharangozó fenyőfákat, ilyenkor egy másik időszámítás lép életbe” – olvassuk, ahogy Kismara vonata átrobog a tájon.
Van, akit örökre eltaszít ez a vidék, van, akit néha visszahúz, és olyan is akad, akit soha nem ereszt.
Egy biztos: az erdő – és benne talán az isteni jelenlét is – állandó. Ahogy a címet magában foglaló Hiperkarma-szám szól, „újra és újra láthatod, ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott. / Marad minden a régiben, erdő, erdő van idebenn”.
Fotó: Hornyák Adrienn/Magvető Kiadó
