Carley Fortune kanadai szerző a pandémia alatt írta meg első, Minden elmúlt nyár című regényét, amiben arra a kérdésre keresi a választ, hogy meddig tart a kamaszkori szerelem varázsa (a könyvről itt írtunk, a regénybe pedig itt olvashatsz bele, a szerzővel készült interjúnkat itt találod). A regény helyszíne, Berry’s Bay valós, a szerző itt töltötte a gyerekkorát, és itt játszódik új regénye, az Egy aranyló nyár is.
Alice tizenhét éves volt, amikor Nan vidéki házikójában töltött egy nyarat. A fotósként dolgozó lány a műtétből felépülő nagymamájával tér vissza egy nyárra, ahol megjelenik Charlie Florek, Alice kamaszkori barátja. Alice-nek pedig eszébe juttatja, milyen volt tizenhétnek lenni, amikor az élet még egyszerű volt, a fotózás pedig csak játék. Alice látja az embereket – ezért is olyan jó a munkájában –, de most először érzi, hogy valaki őt is igazán látja. És talán épp ez a tekintet az, ami miatt újra hinni kezd a szerelemben. Olvass bele!
Carley Fortune: Egy aranyló nyár (részlet)
Fordította: Baliga Georgina
1. fejezet
Június 13., péntek
Az öt legcsodálatosabb nő, akiket valaha láttam. Nem a fény szépíti meg őket, nem is a mesteri smink és a tökéletes frizura. Az őszinte mosolyuk teszi. A ventilátor zúg, a zene dübörög, a szerkesztő megáll egy pillanatra, és halkan felsóhajt, ahogy a képek sorra betöltődnek a laptopomon. Nem kell odapillantanom, úgyis tudom: kiválóak lettek. Érzem minden egyes gombnyomásnál.
Később, egyedül az üres lakásomban majd összeomolhatok, de most… most elememben vagyok. A lencse mögött állva elő tudok csalni egy huncut mosolyt, egy alig észrevehető biccentést. Ilyenkor én irányítok. Ezért is dolgozom mostanában ennyit; szükségem van erre az érzésre.
A fényképezőgép kattanása nekem az adrenalin. Ez az én mámorom.
A legfiatalabb nő huszonéves, a legidősebb hetven körül lehet. Egyikük sem hivatásos modell. Időbe telt, mire megnyíltak felém, miután beléptek a stúdiómba. Én aztán tudom, milyen idegesítő, ha fotóznak. Most mégis táncolnak és fürdőruhában pózolnak mindenféle szégyenérzet nélkül. A stria, a ráncok és a narancsbőr jól láthatóan, az életük méltóságteljes lenyomataként jelenik meg a képeken.
– Lehetetlen kiválasztani a legjobbakat – mondja Willa, a képszerkesztő, miután végeztünk. Egymás mellett állunk, vállunk összeér, ahogy végiggörgetjük a fotókat. A legjobbak a Swishben jelennek meg, a tavasszal indult stílusmagazinban. – Rengeteg fantasztikus kép lett, Alice.
– Örülök, hogy így gondolod – felelem, szinte sugárzón. Még nem dolgoztunk együtt, és szeretném lenyűgözni. A Swish az ország legnagyobb lapjának heti melléklete, mostanában mindenki erről beszél a szakmában. Ez az első megbízásom tőlük, és szeretném tökéletesen megcsinálni. A magazinos munka nem fizet túl jól, de sokkal szabadabb, kreatívabb, mint a kereskedelmi ügyfeleimnek készített projektek. És egyre ritkább is…
Megállok egy képnél. Monicát ábrázolja, az újdonsült anyukát, aki a legfélénkebb a csoportban. A feje hátravetve, a karja kitárva. Ez a pillanat a legőszintébb boldogság.
– Két heted van leadásig – mondja Willa.
– Rendben. – Nem kell nagyon belenyúlni a fotókba. A megbízás „természetes” fürdőruhás fotózásra szól, ahol „hétköznapi emberek” mutatják be a darabokat. Ezért is örültem a munkának, mert nem kell durván retusálnom. – Csak az elszabadult hajszálakat és apróbb bőrhibákat javítom. Gyorsan meglesz.
– Hát talán egy kicsit mégis több kell ide – veti ellen Willa halkabban. – Maradjon természetes, de az apró egyenetlenségek inkább csak finoman sejtessék a narancsbőrt. Persze tudod, hogy kell ezt elegánsan megoldani.
Lehervad a mosolyom. Annyi eufemizmust hallottam arra, hogyan kell digitálisan átalakítani a női testet, hogy egy egész szinonimaszótárra elég lenne. Kértek már, hogy tegyem a nőket csinosabbá, vonzóbbá, csábítóbbá, elbűvölőbbé, szexibbé, vagy egyszerűen csak dughatóvá, de hogy csak sejtessem a narancsbőrt?
– Azt hittem, te is természeteset akarsz – válaszolom nyugodtan, bár legszívesebben a falhoz vágnám a fényképezőmet.
– Igen, azt szeretném – vágja rá. – Nagyszerű, hogy különböző testalkatok is megjelennek, de azért egy kicsit igazítsunk rajta.
Szarukeretes szemüvegem mögött a szemem sem rebben. A profizmus szobra vagyok. Vörös hajam rendezett kontyban, a sminkem finom, mégis látványos.
Rubinvörös körömlakkom hibátlan. Belül viszont darabokra hullok.
Nem először kérnek tőlem olyasmit, amivel nem értek egyet. Szabadúszó fotósként néha engednem kell, kompromisszumot kötni, félretenni az elveimet, az elképzeléseimet az ügyfelek elégedettsége érdekében. Csak mostanában gyakrabban, mint szeretném.
– Te döntesz – felelem, és érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek. – A te lapod.
Nem vagyok az a vitatkozó típus, de még ha az is lennék, mostanra totál elfáradtam. Rengeteg energiát emészt fel az egész napos jelenlét, tettrekészség, kedvesség és figyelmesség.
Olyan régóta vagyok bekapcsolva, hogy attól tartok, a kikapcsológombom végleg elromlott.
És nem egyedül nekem tűnt fel. A múlt héten kávéztam Elyse-szel, aki az egyik kiváló tanárom volt, később a mentorom lett, most pedig a barátom, és azt mondta, úgy nézek ki, mint egy kísértet. Előző éjjel megint azt álmodtam, hogy menekülök, és még az átlagnál is kimerültebben keltem.
– Kiváló érzékkel örökíted meg az emberek belső ragyogását – mondta. – De a sajátod mintha elhalványult volna. Szerezd vissza, Alice! Látni akarlak újra ragyogni. – Elyse is azt javasolta, hogy lassítsak.
Életemben először nem fogadtam meg a tanácsát. Az elmúlt fél évben a munka tartott egyben. Legalábbis azt hittem. De amint Willa kilép az ajtón, erőt vesz rajtam a kimerültség. Lehuppanok a stúdió padlójára, és a halántékomat dörzsölöm. Csomó munkát azért vállaltam, hogy ne legyen időm gondolkodni, ezt a fotózást viszont magamért csináltam. És visszafelé sült el.
Egy kis kikapcsolódásra van szükségem. Egyetlen estére, amikor nem görnyedek a kanapén a laptopommal, addig korrigálva a színeket, míg ki nem folyik a szemem. Csupán néhány óra, amikor nem kell törődnöm a határidőkkel. Elfelejthetem az augusztusi kiállítást, Elyse aggódó tekintetét és Trevort. Kell egy este, amikor tuti biztosan nem gondolok Trevorra. És ez az este ma van. Bulizni megyek a nővéremmel.
Végül feltápászkodom a padlóról. Épp zárom a stúdiót, amikor megrezzen a telefonom, és egymás után érkeznek az üzenetek. Oda sem kell néznem, tudom, hogy Heather az. Ő nem egy üzenetet szokott írni, hanem sok részletben küldi el.
VEDD ELŐ A BULICIPŐDET! Foglaltam egy asztalt a Jaybirdben.
Várj… van neked egyáltalán bulicipőd?
Veszek útközben.
Épp válaszolnék, amikor újabb üzenet jön. De ezt már nem a nővérem küldte.
2. fejezet
Üzenet érkezik az Everly család közös chatjébe, ezúttal apámtól.
Nan korházban van.
A nagymamám, Nanette Everly – vagy ahogy mindenki hívja, Nan – egész életemben a legnagyobb szövetségesem volt. Még járni is alig tudtam, amikor felismerte bennem a kreativitás szikráját, amit oly gondosan nevelgetett, mint a bazsarózsáit. Hatévesen elvitt az Ontariói Művészeti Galériába rajzórára. Ott ültünk a Henry Moore-szobrok között, vázlattömbbel az ölünkben, és közösen fedeztük fel az árnyékok, formák és vonalak játékát. Tizenegy voltam, amikor megtanított, hogyan kell bánni a varrógéppel. Tőle kaptam az első fényképezőmet gimnazista koromban. Mindig is próbáltam elsajátítani azt a méltóságteljes nyugalmat, amivel képes elérni, hogy körülötte mindenki fontosnak és figyelemre méltónak érezze magát. Nan gyakorlatiassága páratlan, és képes a legrosszabb helyzetből is kihozni a legjobbat. Legalább annyira csodálom, mint amennyire szeretem.
De amikor elesik a táncórán, és darabokra törik a csípője,
a nővéremmel tervezett italozásból hirtelen ottalvós „buli” lesz sunnybrooki kórházban.
Nan sürgősségi csípőprotézis-műtétje alatt gyorsan átszervezem az elkövetkező napokat, hogy segíthessek neki a felépülésben. Nekem a legegyszerűbb. Apa épp esküdtszéki kiválasztáson vesz részt, Heathernek pedig még ennél is kevesebb a szabadideje. Ő is ügyvéd, akárcsak az apánk, és egyedül neveli a gyerekét. Az ikertestvéreink, Luca és Lavinia… nos, ők Luca és Lavinia. Végtelenül szeretem őket, de még huszonnégy évesen is csecsemőként viselkednek.
Másnap reggel, amikor Nant hazaengedik a kórházból, Heatherrel együtt visszük haza.
– Van nektek jobb dolgotok is, mint engem istápolni – mondja Nan, amikor besegítjük a házba az új járókeretével. Nyolcvanéves frissen műtöttként meglepően jól néz ki. Hetente jár fodrászhoz, mindig csinosan öltözik, és igyekszik jó formában maradni. A testtartása tökéletes. Már attól kihúzom magam, hogy mellette állok.
– Jelenleg nincs – feleli Heather. – Délután lesz csak tárgyalásom.
– Én viszont egész nap ráérek – fordulok Nan felé.
Összehúzza a szemöldökét.
– Rosszul érzem magam a gondolattól, hogy itt maradsz velem, Alice. A saját életedet kellene élned.
– Milyen életet? – dünnyögi Heather.
– Szívesen maradok – felelem, mintha meg se hallottam volna a megjegyzést. – Tudod, hogy mennyire szeretek itt lenni.
Nan Leaside-ban, Toronto egyik kertvárosában él. Amikor az ikrek megszülettek, és otthon minden a feje tetejére állt, Heatherrel gyakrabban aludtunk nála hétvégente, mint a saját ágyunkban. Pedig alig pár utcányira lakunk, de itt mégis jobban éreztem magam. A buja bazsarózsák az járda mentén. A kézzel varrt, paisley-mintás függönyök az ablakban. A csengő mintha egy újdonsült házaspárt köszöntene. Hangját a vörös téglából épült ház minden sarkában hallani lehetett, az én fülemben a nyugalom és a csend hangjaként zengett. Itt nem voltak kiabáló csecsemők, sem kimerült anyuka. Csak egy kis szoba, ami valóban az enyém lehetett.
– Egyedül is fel tudok menni a lépcsőn – jelenti ki Nan, amikor Heather a segítségére siet.
A nagyanyánk nem szokott ingerült lenni, de most érthető. Húsz éve él egyedül, amióta nagypapa meghalt, és az önállóságát egy sárkány elszántságával őrzi. Ráadásul jövő héten nem mehet az alaszkai hajóútra, amit annyira várt. Én is ingerült lennék a helyében.
– Szegény Nan – súgom, amikor átküzdi magát a küszöbön a járókeretével.
Heather csak a fejét rázza.
– Szegény te.
– Megleszünk.
Bíztam benne, hogy egy kiadós alvás után Nan visszanyeri optimista, vidám énjét. De eltelt három nap, és csak még morcosabb lett. Sosem láttam még ilyen levertnek. Reggel a hajó nélküle indul el, és hallgatása olyan komor, mint az ég peremén gyülekező sötét fellegek. Még a keresztrejtvényéhez sem nyúlt hozzá. Amikor az eső kopogni kezd az ablakon, oldalra pillantok. Mindig is szerette a jó kis frissítő záporokat, de most egyetlen szikrányi érdeklődés sem tükröződik az arcán. Meglep, hirtelen milyen öregnek néz ki. Néha elfelejtem, hogy a haja már nem ősz, hanem hófehér. És akkor eszembe jutnak a bazsarózsák…
Pizsamában, ollóval a kezemben kirohanok a házból. De már késő. A virágok meghajoltak, mintha a földet csókolnák, a szirmaikon apró vízcseppek ülnek. Más körülmények között Nan akár köntösben is rég kint lenne a kertben, jóval az eső előtt. Szívesebben nézegeti a virágokat vázában, mint így, meghajolva. Sietve levágok néhány szálat, és mire visszatérek a házba, kezemben a friss csokorral, vizes hajam az arcomra tapad. Nan csak néz rám üres tekintettel, és halkan megszólal:
– Nem is vettem észre, hogy esik.
Akkor tudom biztosan: valamit tenni kell.
Nan ebéd után lepihen, én pedig letelepszem arra a lépcsőfokra, ahol gyerekkoromban is szerettem üldögélni: a lépcső tetején, szemben a falra akasztott családi fotókkal. Az unokahúgom járni tanul. Luca és Lavinia a banketten. A nagyszüleink a barátaik, John és Joyce nyaralójában, Barry’s Bayben. Minden évben odautaztak. Nan szerint az a világ legszebb helye. Én csak két hónapot töltöttem ott, de bennem is mély nyomot hagyott.
Azon a nyáron lettem tizenhét. Születésnapomra Nantől egy nagyon jó tükörreflexes fényképezőgépet kaptam. Egyik fotót követte a másik, tanulgattam, hogyan készítsek egyre jobbat. A legszebbeket egy albumba rendeztem, amelyet a nyaralás utolsó napján átadtam Nannek. Most előkeresem a pincében a polcról, és elhelyezkedem a piros szőnyegen törökülésben.
Még ki sem nyitom, máris visszatér minden emlék. Először voltam távol otthonról. A szabadság első íze. Két hónap, amikor reggelente a tóról tükröződő napfény táncát néztem a mennyezeten. A mólóról ugrálás a tóba, aztán verseny, hogy ki bírja tovább a víz alatt. Grillezés a teraszon. Állandóan nedves haj. Kézműveskedés a csónakházban. Piros mentőmellények. Kenuzás. Piknikezés a szigeten. Joyce-tól elcsent romantikus regények. Kókuszillatú naptej, görögdinnyeszeletek és a frottír strandruhám.
Srácok a túlsó partról. És a sárga motorcsónakjuk.
Az albumot lapozva sorra villannak be a képek: partvonalak, lombok, vadvirágok, kövek, és persze az ikrek, akiket alig lehet megkülönböztetni a vízből kikandikáló fejük alapján. Van egy kép, amit magamról készítettem a hálószobatükörben: a hajam csuromvizes. Akkor nagyon ötletesnek gondoltam: Alice tükrön innen és túl.
A legtöbb fotót Nanről csináltam. Az igazi múzsámról. A függőágyban olvas, az ikreket szorosan magához ölelve. Aztán Lavinia rövidnadrágját varrja, szemüvege az orra hegyére csúszva. Egy másik képen a kenuban evez, és ragyogó mosollyal integet felém a partra.
Az utolsó oldalon van az a fénykép, ami mindent elindított.
Kihúzom az albumból, és alaposan szemügyre veszem a sárga motorcsónakban ülő három fiatal arcát. Azóta is azt a pillanatot keresem minden fotón. Az érzelmet, a mozdulatot, az időtlenséget. Egész nyáron gyakoroltam, próbálkoztam, ezt a képet a vége felé készítettem. Még most sem értem, hogyan sikerült ennyire elkapnom a lényeget. Szinte érzem a benzingőzt, hallom a nevetésüket a túlparton.
Az idősebb fiú kormányoz, a fiatalabb a lányt nézi, aki mosolyogva fordítja arcát a szél felé. A fény tökéletes, de nem azért, mert én állítottam be így. Van benne valami ösztönös, sehol semmi előre eltervezettség. Rég láttam ezt a képet, de valamiért úgy érzem, mintha ma is kapcsolódnék hozzájuk.
Mintha én is ott lennék egy soha véget nem érő nyárban.
Ez a fotó az első fejezete az én történetemnek. Innen ered a fényképezés iránti szenvedélyem. Ez indított el azon az úton, amelyen ma is járok.
Visszalapozok oda, ahol Nan a kenuban ül, és egy ötlet kezd körvonalazódni bennem. Valami, amivel kirángathatnám a kedvetlenségből. Egy kis környezetváltozás. Friss levegő. Határtalan égbolt. Ragyogó víztükör.
Egy második utazás a tóhoz.
Visszatérés Barry’s Baybe.
Nyitókép: A szerző Instagram-oldala
