Emlékszem, kissé félve vettem a kezembe 2024-ben az első Alkonynaplót (olvass bele!), amely a fülszöveg szerint az öregkor kíméletlen őszinteséggel megörökített pillanatait volt hivatott az olvasó elé tárni, Oravecz Imre 2018 és 2023 között készített bejegyzéseit egybegyűjtve. Kár lenne tagadni ugyanis, hogy huszonéves fejjel nyilvánvalóan még nem úgy közelít az ember a halál vagy a kiszolgáltatottság témáihoz, mint a későbbiekben, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy megszólít-e majd a kötet.
Annál nagyobb meglepetést okozott, mennyire szívesen olvastam ezeket a rövid, olykor zavarba ejtően személyes írásokat.
A kritikákban is gyakorta hangsúlyozott fájdalmas rezignáció helyett én elpusztíthatatlan élni akarást, sőt a fel-felvillanó sziporkázó humort vittem magammal belőle. Bár a szerző saját bevallása szerint nem tervezte folytatni a naplót – ami nem mellesleg akkor év végi 50-es listánkra is felkerült –, az írásnak nem lehet megálljt parancsolni, ahogy a természet változásának, az álmoknak, a szerelemnek sem. Megszületett tehát az Alkonynapló II. (itt mutattunk részletet), amely 2023-tól 2025-ig vezet minket.
Egész helyett forgácsok?
„Oravecz Imre kiváló lírikus, de pályája második felében, A rög gyermekei trilógiával egyértelművé tette, hogy prózaíróként is a legnagyobbak között a helye” – írtuk 2023-ban a szerző 80. születésnapját ünneplő cikkünkben. A sokak szerint az életmű (egyik) csúcsának tekinthető, egy szerelem szövevényes történetét feldolgozó 1972. szeptember lapjain már találkozhattunk a két műnem izgalmas keveredésével: az 1988-as kötet szövegei leginkább prózavershez közelítettek.
Ugyan nagyon másképpen, de a két Alkonynapló darabjai is egyszerre élnek a próza és a líra eszközeivel.
Néhol szenvtelen tárgyszerűséggel sorolják a hétköznapok eseményeit, máskor egészen költői képeket kapunk az idő múlásáról – de vannak itt önmegszólító „intelmek” vagy éppen kifejezetten ironikus szólamok is, amelyek mosolyt csalhatnak az arcunkra egy-egy kiábrándultabb hangvételű feljegyzés után.
Az első kötet bemutatóján Oravecz úgy fogalmazott, abban a korban van, amikor „az ember már nem tud egészet alkotni, és helyette forgácsokat kezd el gyártani”. Ezek a forgácsok azonban mégiscsak kiadnak valamiféle egészet, amelyhez az olvasó is hozzáadja a maga benyomásait, előítéleteit, szimpátiáját vagy éppen ellenérzéseit. Így születik meg a személyes és egyedi Alkonynapló-olvasatunk.
„Az öregség az utoljára-dolgok története”
„Az aktív élet és a halál közti átmeneti, hóval fedett, hideg, impulzusmentes világában mintha váratlanul letisztázódnának, és egyértelműbbé válnának az életesemények és az érzések Oravecz számára” – írtuk anno a 2015-ös Távozó fa című verseskötetről, amely akkor a hét könyve volt nálunk, és témáiban szorosan köthető az időskori naplókhoz.
Az öregedés fájdalmas tapasztalatai természetesen ezúttal is felsorakoznak: az elbeszélő újra és újra felteszi magának a kínzó „mi lett volna, ha?” kérdéseket, szembenéz a ténnyel, hogy a kórházban „Oravecz úrból” egyszer csak „Oravecz bácsi” lett, kisebbik fiával egyre nehezebben ért szót, és ritkán is találkoznak, ellenben meglehetősen gyakran látogatják meg álmában a halottai.
Arról nem is beszélve, hogy bár szép dolog az időskori szerelem, nem kerülhető el a kérdés, hogy mit hoz a jövő.
Az első Alkonynaplóból megismert, jóval fiatalabb nő, J. távozásával a testi kellemetlenségek mellé magányos ünnepek és kínzó szerelmi bánat társulnak, utóbbinak ereje pedig az évek számával sem csökken.
Közhelyes volna?
Mint ahogy azt néhány – számomra meglehetősen szórakoztató – bejegyzésből megtudhatjuk, a kritikusok szerint a szóban forgó kapcsolat taglalása közhelyes és önismétlő. Szerintem viszont van valami felemelő abban, amikor egy nyolcvanéves férfi sértődött kamaszként képzeleg arról, hogy miközben ő szenved, a másik zavartalanul éli világát, nézi a Netflix-sorozatokat, vagy éppen új partnerével közösül, és „habzsolja az ondót”.
Értem ugyan az etikai dilemmákat – kiderül például, hogy J. egyszer „felszólítja viberen” a szerzőnket, hogy vegyen ki egy részt az előző könyvből –, de mégis: olvasóként nem tudtam nem szeretni ezeket a fricskákat.
Elvégre ez szubjektív műfaj, napló, amelyet elsősorban magának ír az ember” – védi ki a bírálatot a szerző.
Az egyik kedvenc szemelvényem egyébként a Támogatás című volt, melyben Oravecz egy olvasói véleményre reagál, miszerint az Alkonynapló „szánalmas siránkozásgyűjtemény”. „Támogatom javaslatát, amely arról szól, hogy be kellene tiltani, amit az író élete végén ír, mert azzal csak árt magának és annak, ami addig megjelent tőle” – írja, majd közli, hogy mivel mazochista, azért mégiscsak folytatná, míg az említett javaslat törvénybe nem vonul.
Ebből is látszik, hogy a lehangolt jegyzeteket újra és újra humorral és (ön)iróniával teli szakaszok követik, amelyek távolról sem adnak olyan „egyoldalú, túl sötét képet”, mint amit az idézett kritikák sugallnak. Persze előfordulhat, hogy nincs igazam, de a napló nem csak az író felől nézve lehet szubjektív műfaj.
„Elhull a virág, eliramlik az élet...”
Petőfi még csak huszonéves volt, amikor ezt a sort írta, de a tájban – és Oravecz szerint az emberben is – már eleve ott van a halál ígérete. A szerelmi zsörtölődésen, az emlékidézésen vagy az öregség tapasztalatainak taglalásán túl az Alkonynapló II. a környezet változásáról és a vele kéz a kézben járó elmúlásról is gyönyörűen beszél.
„Erősen vetkőznek a fűzfáim. Hamarosan teljesen kopárak lesznek. Van ebben jó is. Ismét látom majd a szemközti hegyeket” – szól az (Őszi ellentételezés).
A „hagyományos” napló műfajától annyiban mindkét kötet eltér, hogy nem dátumokra bontott, napi bejegyzéseket tartalmaz, de az idő múlása tagadhatatlanul ott van minden oldalon.
Én vagyok én még?” – teszi fel a kérdést magának az író, amikor betölti a nyolcvanegyet.
„Panaszkodom, minden öreg panaszkodik, ha nincs kinek, akkor magának, hogy minden egyre rosszabb lesz, már nem érdemes élni. Ennek ellenére ragaszkodik az élethez. Mit ragaszkodik? Csügg rajta” – vallja be a (Furcsa ellentmondás) című bejegyzésben.
Csüggni az életen
Az elsőhöz hasonlóan számomra az Alkonynapló II. is szerethető elegye volt a csüggedt hangvételű és szívszorító, valamint a megmosolyogtató és életigenlő pillanatoknak. Fiatal olvasóként önkényesen az utóbbiakat igyekszem elraktározni, hiszen ahogy az (Elhatározás) című szemelvény írja, idősen is bőven van még mivel foglalkozni, például „az ég kékjével, a napsütéssel, a felhők mozgásával, az ölyv körözésével a magasban, a fenyves zöldjével a hegyoldalban, a hó fehérjével, míg el nem piszkolódik, a cinkék petyegésével az etető körül”.
Ha túl idealista volnék, talán majd egy következő Alkonynaplóban kijavít a szerző. De addig is, álljon itt zárásként önmagához intézett parancsa: „Úgy élj, mintha még holnap, holnapután, a jövő héten, sőt a jövő évben is élnél!”
Fotó: Szilágyi Lenke/Magvető
