Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Dorosz Dávid, a Mindenki lelép szerzője (a kötetbe itt olvashatsz bele) elárulta, hogy első regényével rögtön egy nagyobb feladatba akart belevágni, ám eleinte attól tartott, kiadót sem talál a kötetnek. Hiszen egy dolgot biztosan tudott: nem akar maszatolós regényt írni. (Interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám)
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Hogy bízzak az ösztöneimben, és a regény alapjaiban, hogy a kétkedők ellenére se vizezzük fel a szöveget sem témájában, sem stílusában. Mert a Mindenki lelép főbb súlypontjait az elejétől világosan láttam:
kemény témákról akartam könnyen befogadható módon írni.
A karakterek is az első pillanattól velem voltak, azaz a regény társadalmi látlelet éle is adott volt. Így is kellett küzdenem: a szöveg első verziói túl feszesek, szinte már balladaian tömörek voltak. Megvolt az ív, végig ment a sztori, folyamatosan növekedett a feszültség, ült a dráma, de a szöveg helyenként nem lélegzett. Félre kellett raknom, el is utaztam, hogy közben fejben persze leássak a történetszálakba, és főleg magamba. Ez a párhuzamos eltávolodás és elmélyülés rengeteget adott.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Ahogy egy első regényhez illik, ez a történet valósággal kiszakadt belőlem: úgy éreztem nincs más utam, mint hogy ezt, így, ebben a formában megírjam. Benne van minden, amit az elmúlt 15 évben láttam, hallottam, megéltem: a címlapok, a kávézóban elsuttogott családi titkok, a kilátástalan most-mi-lesz-velünk-merre-megyünk padló nézései, az egyedül a wc-én sírós reggelek, vagy a nagy közös éjszakai világmegfejtések.
Minden, ami velünk történt 2010 óta. Hova tartunk, mit kellett feladnunk, milyen árat fizetünk az élet stratégiai döntéseinkért, az elkenős kompromisszumokért. Milyen bántalmazott anyának, „lelépettnek”, meddőséggel küzdő párnak, vagy akár feltörekvő NER-janicsárnak lenni egy országban, ahol az illúziók és a remények már rég a halakkal alszanak.
Elsőre sokan „így jöttem” regényt írnak, engem viszont egy „így jöttünk” történet érdekelt.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Van mellettem egy 12 fős alpha-olvasói csapat, akik végig kísérték a könyv alakulását. Rengeteget segítettek, olyan érzékenységgel, ami ahhoz kell, hogy a szöveg igazán „gyomorból” és bátran működjön. Az is sokat jelent, hogy ez a csapat nagyon különböző világokból jön: van köztük, aki a politika sűrűjét élte meg belülről, más elemzőként figyeli a rendszereket, van, aki az értelmiségi közegből hoz szigorú mércét, más az életét állami gondozásban kezdte, vagy épp a másság tapasztalatát képviseli.
Erős női hangok is részei ennek a körnek. Ez a sokféleség teszi igazán izgalmassá a szövegről szóló beszélgetéseket, mert minden mondat több szemszögből kap tükröt. Fantasztikus közösség, akikkel az új könyvemen is együtt dolgozunk – szerintem egyetlen alkotó sem lehet meg ilyen támogató, de élesszemű közeg nélkül.
Másik, ami alapvető, amikor az ember bármilyen új dologba fog, hogy legyen egy mentora.
Nekem ez Simon Márton, aki nem csak hihetetlenül tehetséges költőnk, hanem fantasztikus szerkesztőnek is bizonyult. Iszonyúan élveztem a közös munkát, ahogy ezekben a hetekben a második regényem kapcsán is.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
A legnehezebb az volt, amikor már készen volt a kézirat, és mégis jött pár visszhang: túl kemény, túl valóságszagú, túl közéleti, senki nem meri majd kiadni (köszönet a Cser csapatának), Matolcsy Ádám be fog perelni (a regény egyik szereplője egy Ádám nevű nagyvállalkozó), nekem jönnek, ne vegyek tartós tejet. Itt kellene finomítani, ezt talán ki lehetne húzni, ne legyen ennyire realista, jöttek a javaslatok.
Küzdelmes időszak volt, erősen nyomasztott a bizonytalanság, hogy végül ki meri-e adni valaki. Itt kellett leginkább hinnem abban, amit elkezdtem – hogy nem lehet minden élét lesimítani annak, ami fáj. Mert egyet biztosan tudtam: nem akarok maszatolós regényt írni. Mélyen hiszem, hogy csak belemenős történetet van értelme írni: olyat ami a zsigerekbe hatol, fáj, szembesít, tétje van, a valóságra reflektál.
Egy minden téren kortárs regény volt előttem, ami nemcsak thrillerként olvasható,
hanem azt is megmutatja, hogyan épül be a rendszer a legbelsőbb kapcsolati rétegeinkbe, és hogyan válunk kollektíven a részeseivé, akár akarjuk, akár nem. Mert a NER mindannyiunk életére rátelepszik: nemcsak egy hatalmi rendszer, hanem egy kollektív bántalmazási struktúra, ahol mindenki része a játszmának, akár áldozatként, akár túlélőként, akár bűnrészesként. Mindenkin sebeket hagy. Mi más dolga lenne az irodalomnak, mint szembenézzen ezekkel a sebekkel?
Mit vártál az első könyvedtől?
Azt vártam, hogy ha már belevágok, ne egy óvatosan tapogatózó első könyv legyen – hanem egy olyan, aminek tétje van. Egy belső kényszer vitte előre, hogy ezt a történetet el kell mesélnem. Mert amiben élünk tizenöt éve, annak kell hogy legyen lenyomata és feldolgozása a regény adta formában is. Aztán közben sokkal többet kaptam, mint amit vártam: kemény szembenézést magammal, és szinte fizikai flow élményt az írás közben, új barátságokat a kiadás kapcsán, és megszámlálhatatlan szívmelengető találkozást, beszélgetést, mosolyt, mondatot az olvasóktól azóta.
Egy transzformatív utazás lett belőle – nemcsak abban az értelemben, hogy íróként találtam meg a saját hangomat, hanem abban is, hogy megtanultam felvállalni önmagam ebben az új szerepben. Bár a közéletben napi szinten kiálltam a nyilvánosság elé, íróként megmutatni magam egészen más bátorságot kívánt. Revelatív út – remélem még sok kilométerrel előttem.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Mivel thrillerről van szó, hadd legyek egy kicsit rejtélyes. Van egy karakter, akinek szándékosan nem adtam pár bekezdéssel több „képernyőidőt”. Hogy kinek és miért, az a második regényemből, jövőre kiderül. Minden más tökéletlenség a szövegben az írói utam része.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
„Egészen elképesztő, hogy mennyire érted a nőket és a női lelket” – ezeket a szavakat épp a napokban kaptam meg egy olvasómtól, de hasonló mondatok az elmúlt hónapokban sokaktól visszajöttek. Örömteli látni, ahogy a könyv megtalálja az utat a női olvasók felé – és hogy milyen sokféleképpen kapcsolódnak a karakterekhez, helyzetekhez.
Rengeteget jelent, mert az elejétől valóságos ábrázolásra törekedtem és erős, bátor női karakterekről is akartam írni.
És az erő itt sokféle alakban jelenik meg: van, aki lelép, van, aki marad, van, aki kitart – és mindegyik döntésben ott van a küzdelem és a bátorság. Szerencsés vagyok, hogy az életemben is ilyen nők vesznek körül. Pofonok: fizikaiak, lelkiek, anyagiak. A női szereplőim mindegyikből kapnak. A könyv részben arról szól, hogyan harcolnak meg ezekkel.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
A Pál utcai fiúk – gondolom a fél országgal együtt. Letehetetlennek éreztem, a második felét egy vasárnap délután egyben olvastam el. Ez megmaradt: ami beránt, azt a mai napig így olvasom. Most pedig íróként is alapvető célom, hogy ezt a hatást elérjem – az olvasók lélegezzenek, nevessenek, izguljanak együtt a szereplőimmel.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
37 évesen, a Mindenki lelép kéziratának első, még nyers verzióját. Bár az évek alatt sok közéleti cikkem, publicisztikám jelent meg magyarul és angolul is, nem voltak a fiókban porosodó novelláim vagy félbehagyott kézirataim.
Így aztán, amikor eljött a pillanat, rögtön egy nagyobb feladatba álltam bele.
Nyilván ennek rengeteg előnye, és persze hátránya is volt a folyamatra nézve. De az életem minden részén így működöm – ha csinálom, akkor nem mókuskázom.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Jay McInerney bemutatkozó regénye, a Fények, nagyváros. Kevés könyv tudja ennyire zsigerien és lüktető nyelvezettel (egyes szám második személyű narráció) megragadni a modern korszellemet. Kompromisszummentes, sodró erejű belépő, amely egy egész korszak csillogó álszentségére rúgta rá az ajtót. Elnézve a globális gazdasági és társadalmi folyamatokat, kifejezetten aktuális ma is. Itthonról pedig Halász Rita Mély levegője, friss, kemény, feszes történet, remek kivitelezéssel.
