Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Most P. Szathmáry István, a Bánatos férfiak kézikönyve című kötet szerzője mesélt a krimiírásról, a rögös alkotói folyamatról és az olvasói visszajelzésekről (interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari, Jehan Paumero, Nagy Mihály, Ongjerth Hanna).
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A ráébredés arra, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor már sikerül megtalálni a hangot, amit követve elbeszélhetővé válik a történetet, tényleg csak a mentális állóképességen múlik, mikor készül el a végleges kézirat. És hogy a szöveg okosabb tud lenni a létrehozójánál – ezt az alapigazságot többször is hallottam már, most már tudom, nem üres frázis.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Tulajdonképpen a harag és a felháborodás szikrája lobbantotta be az egész folyamatot, bár kissé késleltetve zajlott le maga a detonáció.
Tíz évvel ezelőtt egy barátommal ebédeltem, aki elújságolta, hogy támadt egy remek krimiötlete. Mivel „hivatalból” is foglalkoztam a műfajjal (disszertáció), emellett pedig meggyőződésem, hogy jó krimit írni nehezebb, mint papírra vetni egy közepes, langyosan érdektelen szépirodalmi szöveget, megpróbáltam kicsalni belőle a szüzsét, hogy végre nekiállhassak krimit írni, de ő sajnos makacsul ellenállt. Ez meglehetősen bántott, majd kicsit később beugrott az alapötlet: adva van egy nem túl tehetséges krimiíró, akinek a legjobb barátja megír egy igazán erős bűnregényt, ám hamarosan gyanús körülmények között távozik az élők sorából. Itt szeretném jelezni, hogy az említett barátom él.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Majdnem teljes titokban írtam a szöveget, a hajnali órákat és a hétvégéket feláldozva. Egyedül a feleségem tudott a vállalkozásról, a szöveget is ő olvasta először. Mindketten grafikusok vagyunk, szoktuk véleményezni egymás munkáit, ám ez újszerű helyzet volt. Szerencsére átment a rostáján a szöveg. A kötet szerkesztője, Vörös András volt sorban a második olvasó, aki igencsak értő kézzel nyúlt a kézirathoz, és sikerült a verbális kappanháj jó részétől megszabadítania a szöveget.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Írás közben már nem volt ilyen pont. Pontosabban kényszerű leállások voltak, de ezeket külső körülmények okozták. A megírás elkezdéséig vezető út volt elég hosszadalmas és rögös. Az ötlet, ahogy említettem, már 2015-ben megvolt, de csak 2022 őszén kezdődött el a munka. Közben rengeteg minden történt körülöttem és bennem is. 2019-ben például egészen közel kerültem ahhoz, hogy a novelláimból megjelenjen egy válogatás, ez a terv végül nem valósult meg.
Ezek a szövegek azután sokáig ott pihentek a gépemen, majd megmutattam őket egy jó nevű irodalomkritikusnak, hogy végre pontot tudjak tenni annak az önkínzó tépelődésnek a végére, vajon kell-e nekem szépirodalommal foglalkoznom.
Válaszával egyszerre biztatott és bizonytalanított el, ugyanakkor ez a történés felszított bennem valamiféle dacot és tettvágyat, ezért úgy döntöttem, az lesz a titkos küldetésem és mentális menedékem, hogy végre regénnyé formálom azt a bizonyos régi ötletet.
Mit vártál az első könyvedtől?
Illusztrátorként természetes számomra, hogy a siker vagy a kudarc terhét alapvetően a szöveg írója viseli, így a dicsfényből, ahogy a felelősségből is, jóval kevesebb jut nekem. Izgatott, hogy milyen lehet alkotóként a frontvonalba kerülni, és próbáltam józanul és túlzott elvárásoktól mentesen elképzelni a könyv utóéletének lehetséges forgatókönyveit. Abban ugyanakkor reménykedtem, hogy akadnak majd olvasók, akik értéket és erényt látnak abban, hogy a történet többféle olvasatot és megoldást kínál, és esetleg a szarkasztikus elbeszélői hangot is kedvükre valónak találják. Szerencsére találkoztam ilyen olvasókkal.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Egy-két mozaikdarab illeszkedését megvizsgálnám, egy-két csavart talán meghúznék a biztonság kedvéért, de összességében úgy érzem, megtettem minden tőlem telhetőt. Egy prózaszövegben nem csak annak van súlya és tömege, ami abban „benne van”, azaz betű szerint elolvasható.
Az is majdnem akkora jelentőséggel bír, ami végül kimarad, vagy ami helyett a szöveg végül megíródott, aminek a cél érdekében búcsút kellett inteni.
Ezen a regényen nem változtatnék, nem érzem hiányosnak, de eljátszom időnként a gondolattal, hogy milyen jó lenne megírni azokat a regényeket is, amiknek a tervrajza menet közben lekerült az asztalról.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Csavaros fordulatként épp az a barátom, akinek köszönhetően eszembe jutott a regényötlet, és aki nem mellesleg felkészült irodalmár, vállon veregetett és alaposan megdicsért, amiért az egyik jelenetben szerinte egy igazán ravasz trükkel éltem. Az általa felvázolt trükk tényleg ravasz húzás lett volna részemről, kár, hogy nem jutott eszembe.
Aminek kimondottan örülök, hogy többen is úgy érezték, a szöveg végére érve kedvük lenne rögtön újrakezdeni az olvasást.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig. Nagyon nyomasztott, idegileg is megviselt, ennek ellenére egymás után legalább négyszer olvastam el.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Négy. Illusztráltam is. Hurkatestű pacalények kalandjairól szólt, mai napig tökéletesnek tartom a dramaturgiáját, nem is beszélve a kép és a szöveg termékeny harmóniájáról. De ha a felnőttség, az érett fej kritériumként merül fel, akkor 2013 a dátum, és ezek szerint ekkor 35 éves voltam. Egy történészi vénával megáldott újságíró kollégám 40. születésnapjára írtam egy humorosnak szánt karcolatot, amiben Horthy Miklós és egy bajusznövesztési terv is szerepet kapott, és ekkor éreztem először azt, hogy ez a szöveg túlmutat a zsurnalizmuson és a megírása az újságírói szövegtermelés élményéhez képest mást, többet nyújt.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Pethő Tibor: Emil. Mert a szerzőnek sikerült a valaha írt legjobb magyar alternatív történelmi regényt megírnia, egy olyan regényt, ami minden lényegeset elmond az elmúlt száz év magyar történelméről.
