Mi a kedvenc könyved? Mit jelent neked az olvasás?
Nem hiszek a kedvenc könyv intézményében, a kényszerességet látom benne, miközben persze tudom csodálni, ha valaki képes megnevezni a kedvenc dolgait, akár az egyik első internettel kapcsolatos élményem szédülékeny hőse, “ez itt a kert”, a többi történelem. Vagy mint egy idegenvezető, aki kibillenthetetlen módon ugyanazokról a városrészekről mantrázza ugyanazt, hibernálva így a tereket és a hozzájuk fűződő viszonyt. Aki pedig hallgatja, látja, hogy ez jó. Ebből a szempontból a MÁV sokkal szubverzívebb: csak a hová biztos, minden egyéb képlékeny. Ahogy a Keleti pályaudvarba érek, tudom, valami meglepőben lesz részem, ez nem egy kőszínház.
Ami a leginkább zavar: akinek nincs kedvence, mintha nem lenne rendesen felöltözve, hogy sokak visszatérő álmát idézzem, mintha meztelenül bóklászna a nagyon is felöltözött mindenki más között.
Ha meg tudom nevezni a kedvenceimet, ahogy Ádám az ég madarait, egyből rendet teremtek, ez a dolgom, mert én nem a káosznak dolgozom. Alberto Caraco szerint a rend egyfajta szervezett káosz. Na de élhető-e az a világ, ahol ennek a tudatában mos valaki fogat? Szívem, ma ne keress, tele vagyok munkával - szervezem a káoszt. Egy kérdés: jó, ha újít egy mű, de nem azért újítunk, hogy ami van, élhetőbb legyen? Nem akkor lesz élhetőbb, ha a holnap hasonlít valamicskét a tegnapra? Ha már egyszer hajózni kell. De mennyire hasonlítson, kérdezi Thészeusz a hajóácsot, a hajóács Thészeuszt. Mert mindent meg lehet beszélni.
Mennyire ideges vagy épp csalódott lehet, aki azért nyitotta meg a cikket, hogy megtudja, mi Vas Máté kedvenc könyve.
Nem hiszek a kedvenc könyv intézményében, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy vágyakozzunk egy vagy több kedvenc könyv után. Azaz nincs hitem, én a hívőkben hiszem. Ahogy a fejedelem mondaná, elég hatalmas vagyok, hogy több istennek is áldozzak. Ahogy elolvastam, éreztem. Nekem ezzel a kérdéssel dolgom van, dűlőre kell jutnunk. Kezdek ráébredni, hogy igen fontos társadalmi funkcióval van dolgom, ugyanis egymás kedvencein keresztül egymás iránt érdeklődünk, tehát nekem is szükségem lenne egy fecsegő hadtestre, aki elmondja, ki vagyok én, azontúl, hogy “nem vagyok szolga és nem vagyok szabad.” Tehát, ha nincsenek kedvenceim, olyan mintha nem akarnám megmosni másban az arcomat. Ez távol álljon tőlem. Azzal se vádolj, hogy az irányok nélküli hajózást szeretem, a matrózok ennél többet érdemelnek. Csak hát egy hajó az komisz. Akár a rend, mindig billeg. A lényeg, hogy az egyensúlyi állapot viselhető legyen. Mint ahogy tesiórán rugdossák ki a gyerekek egymás lábát. Nézik, kié mennyire roggyan meg, hogy áll az egyensúlyi érzék. Aki túl nagyot rúg, játékrontó.
Tehát a művészet célja kissé abuzív, rugdossa a rendet, hogy rend legyen. És itt kellene döntést hoznom, milyen lábakat szeretek.
Röviden, amik valami felé rúgnak, amik csodálhatóak, mint a felfedezők, akiket egyedül a nem ismert érdekel. Haragudtam is rájuk, mennyi ismeretlent elvettek tőlem! Turistáskodnom kell hát, beleőrülni az idegenvezetőkbe és a frekventáltan látogatott városrészekbe. Holott ami ismert, még nem megismert, nagyon megörültem ennek a gondolatnak, igazolva éreztem magam, mert középkorászként, újságíróként úgy érzem, nincs annál fontosabb, mint ami másnak is fontos, vagy egykor az volt, tehát az érdeklődés homlokterében kell lennem. Mármint a másokéban, cirkálni a kedvenceik után kutatva, és érteni, mi következik abból, amit a cirkálás közben találok. Így hát bárki lehet felfedező, kifogyhatatlanok a piszkosfehér foltok. Úgy is megfogalmazhatnám: ha zenét hallgatsz, ne csak a zenét, hanem a hallgatókat is hallgasd. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, nincs hitem. Ugyanakkor szükségem lenne pár kedvenc holmira, hiszen most is mekkora bajba kerültem, mit gondolhatnak rólam. Azt hiszem, a My Favourite Things, szigorúan a Laibach feldolgozásában talán azért tetszik annyira, mert egy leltárt próbál meg összeállítani olyasféle kedvencekből, amik egészen apróságnak tűnnek. És ez gyanút kelt. Beéri ennyivel? A kis dolgokban azért vigasztalódik, mert a nagyok ocsmány tréfát űztek vele? Isten hallgat, te meg fecsegsz? Senki többet? Kedvenc csapatom is csak volt, a Real Madrid, ugyanis öcsém a Barcának drukkolt, tehát a tordesillasi szerződés mintájára felosztottuk a világot egymás között.
A kedvencek leltárazása épp olyan, mint hinni abban, hogy a világ felosztható, rendszerezhető.
Kevés szebb dolgot ismerek az ebben való hitnél. Akármennyien is mormolják, irtóztatóak a szép dolgok, mert akárhogy rakjuk össze azokat, valahogy mindig gyarmatbirodalom lesz belőle. Hermann Broch szerint a giccs maga a gonosz. Nem értünk egyet. Viszont az lehet, hogy az Ördög legnagyobb trükkje, hogy arra bujtogat, mondjam végre: csakis a Vergilius halála, olvassátok el a Vergilius halálát, ha néha úgy érzitek, egyre csak másztok, épphogy mentek, végül mások cipelnek a halál felé, hogy még tipródjatok, nem-e minden tett, alkotás csak az ösztöndíjakat osztogató, határokat tologató, beszédekkel házaló valóssal való lepaktálás. Egyezmény, amit meg kell szegni, ahogy én most megszegem. Mert mondok egy kedvencet, ugyanis csak hosszan beszélni tudok, és a hosszú beszéd lehetőség arra, hogy a kétely páncélja megolvadjon.
Alatta pedig ott a bizonyosság, hogy nem vagyok különb.
Íme, az olvasáshoz való viszonyom: úton lenni, akkor is, ha néha elkap a kétség, rossz felé tartok, vagy ami a felfedezők visszatérő álma, hogy el se indultam.
Milyen a zsűrizés folyamata? Számodra mi a legfontosabb zsűrizési szempont?
A zsűrizés során a legérdekesebb, hogy elkerülhetetlenül szembejön, mi foglalkoztatja a debütáló szerzőket, kirajzolódik egy problématérkép. A vonulás elől nincs alkalmam elugrani. Felkoncol, hogy mi van. Ha pedig akad megunhatatlan téma, akkor az az arról való beszéd, hogy mi van. Figyeljük meg: kis szendergés után mindig ugyanazokhoz a témákhoz térünk vissza. Mégpedig egyre gyorsabban, az időben össze-vissza, amnéziásan botladozva.
Észre se vesszük, a végén otthon turistáskodunk.
Ezért szimpatizálok Italo Calvino Láthatatlan városok című látszólag megannyi másik, mégis egyazon városról mesélő hősével. Ha távolról nézem, ez egy őszinte gesztus: az egyből legyező szálkáiként ágazik el a sokaság. Ha távolról nézem, a szubverzió is csak rutin. Nézelődöm, mert kíváncsi vagyok, így van-e. Ahogy arra is, hányféle hagyomány hömpölyög az idén nevezett alkotásokban. Lehet tippelgetni, a szerzők miért ehhez, miért most fordultak. Ezek legalább annyira fontos kérdések, minthogy mennyire magas színvonalon megírt egy konkrét mű. Eltértem a tárgytól, de ahogy a Zabhegyező fogalmaz, ha valaki eltér a tárgytól, akár még érdekes dolgok is történhetnek.
A második zsűrizési kör végén úgy tűnt, mindenki szügyig gázol valamely hagyományban, ezért számos esetben arra figyeltem, ki mennyire képes megdolgozni azt.
Mert ha valaki csónakot váj, nem baj, ha a végén úszni fog. Ha a csónak elsüllyed, persze a mondat “úszni fog” része még teljesülhet.
A kedvenc íródon keresztül bemutatnád, miért fontos az olvasónak ott lennie az első kötet megjelenésénél?
Az a kedvenc íróm, aki egy bizonyos szemszöget úgy igazán meg tud mutatni. Nem kell a hisztérikus realizmus jegyében fraktálszerűen megsokszorozódó, zsongó polifóniát létrehozni. Elég egyet is, de azt nagyon alaposan. Úgy, hogy abból megismerhető legyen egy világ. Közelebb legyünk ilyesmi csúcsokhoz, hogy miért gondolkodunk úgy, ahogy. Kapkodjuk a ritkás levegőt. Most pihenj, még tovább.
Ilyesmi élmény Sjóntól A macskaróka olvasása, ahogy a megkínzott tiszteletes meg a róka az elektromosságról, azon keresztül pedig elmúló és eljövendő dolgokról vitatkoznak.
Csak a lényeg: mi van és minek kellene lennie. Ugyanakkor kedvenc író-e az, akit mániákusan újraolvasunk, csak azért, hogy egyszer tényleg elolvassuk. Ha például valaki azt mondja magáról, hogy urbanista, mindig az jut eszembe, intim viszonya van a várossal, ezzel szemben én csak oda akarok érni valahova, valakihez. Legyen a könyv egy város, legyek ez egyszer urbanista - valahogy így járok vissza Luxemburgi IV. Károly Önéletrajzába, hogy többek között választ találjak rá, mikorra datálható a mű. A reményeim szerint kiderül, hogy egy debütkötetről van szó, de addig még járkálni kell, rongyokká rohadt öklökkel, sokat. Valahogy így tudnék válaszolni, miközben érzem, ha ismét nekifutnék, akkor a futómámor miatt csak még több futáshoz kapnék kedvet - és hát a közönségnek ez a visszatérő álma, hogy a futó sosem ér be a célba, csak szurkolnak szüntelen.
Hermann Broch Vergilius halála című művét Györffy Miklós fordította. Italo Calvino Láthatatlan városok című művét Karsai Lucia fordította. J. D. Salinger Zabhegyező című művét Gyepes Judit fordította. Sjón A macskaróka című művét Egyed Veronika fordította. Luxemburgi IV. Károly Önéletrajzát Nagy Balázs fordította. A fordító is ember. A szöveg jelöletlen idézeteket tartalmaz. Mint minden ember.
