Mara 44 éves, 15 éves lányával érkezik a faluba, hogy barátnője, Dijanka panziójában dolgozva új életet kezdjen. A teljes anyagi összeomlás szélén áll. Dijankának is van egy lánya, ő Lotti. Míg ő haragban van a világgal, addig Kismara inkább megérteni próbálja. Rajtuk keresztül ismerjük meg a többi szereplőt, az álmaikat és félelmeiket. Tóth Marcsi első könyvének cselekménye valahol Eger és Ózd között játszódik. Az Erdő van idebennből most mutatunk egy részletet.
Tóth Marcsi: Erdő van idebenn (részlet)
Az állatorvos bánata
Úgy feküdt Koli a betonkövön, mint egy elejtett szarvas, lábait kicsit az égnek emelte, tappancsai húspárnáiban szárazra repedezett a bőr, fejét oldalt fordította, és behunyt szemmel lihegett. Áprilisi friss szél remegtette a fa ágait, a betont erős napfény csíkozta, és mikor az utcában járó Family Frost-os kocsi dudálása belehasított a csöndbe, a kutya épp csak megmozdította a fülét. Nem tetszel nekem, mondta Mara, és csípőre tett kézzel megállt az állat előtt. Maga elé rakta a lavórt a földre, az udvaron öblítőillat terjengett, jóleső nedvesség simogatta a karját, mikor az ágyneműket a kötélre csipeszelte.
Dijanka teraszra néző irodájának ajtaja félig nyitva volt, még világosban is égette az asztali lámpáját, és a kimutatásai fölé hajolt, szeme alatt sötét karikákat hagyott a szétmázolódott fekete tus. Mi az, mi van a kutyával?, kérdezte Marát, de nem emelte fel a fejét. Koli beteg, azt mondom, mondta Mara, és leguggolt az állat mellé, ééédesem, mondta neki nyújtottan, mi baj van?, hol fáj?, nem szoktá’ te ilyen lenni. Erős kezébe vette a kutya busa fejét, az hálásan belehajtotta, és hagyta, hogy matasson a fülénél a szőre közt. Kullancs, Dijanka, kullancs, nem bír magával, rohan az erdőbe, meg van húzatva ilyenkor tavasszal, ugrik a patakba, a tóba, a vízesésbe, hempereg a lapulevelek közt. Ha kullancs, akkor ki kell hívni Tivadart, felelte a másik, de még mindig nem nézett föl az előtte fekvő ívekből, híjad, majd én beszélek vele, emelkedett föl Mara, és vizes kezét beletörölte a rövidnadrágjába.
Dijanka késő délutánokon már felpolcolt lábbal, félrebillent fejjel, Xanaxtól aléltan nézte a venezuelai sorozatokat, gyakran belealudt a tévézésbe, ilyenkor teljesen kihallatszott a folyosóra akadozó horkolása, ő sosem ment le az emeletről kaput nyitni, pedig a dallamcsengő tülkölése pillanatok alatt szétzilálta az álomittas délutánt. Mara a másik sorozatot nézte a másik csatornán, a nagy koncentrálásban meg-megkocogott a kés a kistányéron, amin a kenyeret vajazta magának uzsonnára. Amikor félrehúzta a függönyt, hogy megnézze, biztosan az állatorvos jött-e, az ablakban himbálózni kezdtek a barkára aggatott hímes tojások. Tivadar támasztotta a kaput, egyik kezében egy kopott centrumos szatyorral, a másikban egy ócska orvosi táskával. Ne nyomjad má’, megyek!, kiabálta ki Mara, és ruganyosan leugrált a csigalépcsőn, fürge volt, hiperaktív, a múltkor pont egy ilyen mozdulattól ment ki a bokája, de ő már csak ilyen, az epekőműtétje harmadnapján is havat lapátolt a kertben.
Ez totálkáros, villant át az agyán, amikor Tivadar vérben forgó szemébe nézett.
A férfi berogyasztott térddel, kopott, sötétkék farmerban, farmerkabátban, torzonborz szakállasan az egyik kerítéslécbe kapaszkodva, szemtelen sóvárgással bámult rá. Nem kellett félteni ezt a nőt, de gyűlölte, ha így meggusztálta egy férfi, mint most, ez a valaha jobb napokat látott Tivadar is, gátlástalanul és kajánul, míg térde mellett himbálta a szatyrát. A világbajnok kutyád csak nem beteg?, kérdezte a férfi, úgy buktak ki belőle a szavak, mintha felöklendezte volna őket. Az hát, totálkáros, gondolta Mara, még sincs más állatorvos az egész nyomorult faluban, de hangosan csak annyit mondott, kullancs van benne, ja, megfuttattam, beugrott a patakba, aztán hempergett a bükkösbe’, ott szedhette össze, azzal elfordította a kulcsot a kiskapu zárjában. Megfuttattad, lépett be Tivadar, kötnéd láncra, mit futtatod, nincs itt derbi.
Szél paskolta a holland fekete tulipánok fejét, Kismara hozta őket az anyjának egy amszterdami csereutazásból szuvenírként, oda lettek elültetve a nagy becsben tartott sziklakertbe, amibe a Bükki Nemzeti Parkból csórták el a köveket Emberrozival, amikor az még az erdőgazdaságnál dolgozott. De a Nagysága azt se nézte sokra, ja, szép, mondta egyszer, foglalkozott is ő vele, mi az eszmei értéke egy ilyen kőnek, amiben az egész erdő története benne van.
Egyedül vagy?, kérdezte Tivadar, és elrúgott a lába elől egy nyálas rongyos teniszlabdát. Mara nem válaszolt, leguggolt Koli mellé, látod, alig él, teljesen le van gyengülve, nézett fel a férfira.
Bizonytalan jelenség volt az állatorvos, fél térdre ereszkedett, de a kutya fejét szakértelemmel vette a kezébe, a szeme közé nézett, aztán széttúrta a szőrt az állat fülénél, és matatni kezdett a táskájában, csipeszt húzott elő, és diadalittasan felemelte. Volt probléma, nincs probléma, dünnyögte, aztán Koli fölé hajolva a füle tövénél összecsippentette vele a kullancsot, és kihúzta a kutyából. A schnauzereknek meg kell kurtíttatni a fülét, mondta maga elé, és fél szemmel Marára sandított. Tudom, de nem volt szívem hozzá, szabadkozott Mara, nem volt szíved, persze, dünnyögte gúnyosan. Felírok gyógyszert, hogy felerősödjön a kutyád, Bélapáton tudod kiváltani, és egy haszontalan golyóstollal már karistolta is a betűket meggyűrődött receptkönyve felső lapjára, felálltában megvakargatta Koli fejét, az meg végignyalta a férfi bütykös kézfejét. Menjünk be, az asztalon jobb írni, mondta Mara, és előrement az alacsony mennyezetű kis konyhába, ami a panzióhoz tartozó szolgálati lakrészben bújt meg a készülő finn szaunával, a szoláriummal meg a garázzsal együtt.
Pálinkád nincs?, kérdezte Tivadar, és kényelembe helyezte magát az egyik tulipános széken. Te már előhúsvétoltál, pedig még csak csütörtök van, csinálok neked inkább egy kávét. Csak a szikvizes Gazsinál voltam, beoltottam a Bundit, volt törköly, mondtam, neeeem iszok már napközbe’, de addig erőszakoskodott, mit tiltakozzak, mesélte, és kigombolta kikopott gallérú piszkosszürke inge felső gombját. Ja, erőszakoskodott, mondta Mara, miközben megtömte a kávéfőzőt, mer’ az az erőszakos fajta.
Lejáratod magad, alig állsz a lábadon, mondta a férfinak, míg az az egyik térdét a másikhoz dörgölte az asztal alatt, surrogott a farmernadrágja, mint a smirglipapír.
Hogy van az, hogy én még sose találkoztam a lányoddal, kérdezte kíváncsian Tivadar, azt mondják, szép, okos kislány. Van egy fijam is, mondta Mara, és elbizonytalanodott a hangja. Hogy bírod így nélkülük?, Dijanka halálra egzecíroztat, mindenki tudja, mondta Tivadar, és kisimította világosbarna haját izzadt homlokából. Keljenek ötkor, hogy időben beérjenek a faluból az iskolába?, kérdezte Mara, leginkább csak magától. Gyerekek, gyerekek, mormolta Tivadar. Mi is akartunk gyereket Pirossal, de nem jött össze az istennek se, Miskolcra hordtam orvoshoz, nem tudom, pedig ha nekem gyerekem lenne, én sose hagynám magára.
Kotyogott a kávé, Mara bögrét keresett, elkapta tekintetét a férfiról, az megbűvölve nézte a fűszeres polcra rakott plasztik futónövényt. Gyűlölök mindent, ami mű, bökött arra az ujjával, kifröccsent a nyál a szájából, minek ez, ronda. Beszéld meg a Naccsasszonnyal, vonta meg a vállát Mara. Dédesben leárazták az összes selyemvirágot a nagykerben, akkor bebolondult, és mindenhova vett valamit. Adsz akkor pálinkát?, kérdezte Tivadar. Kár beléd, felelte Mara, de azért lehajolt a hűtőhöz, megfeszült a vádlija, sportcipőjével a konyhapadlóhoz tapadt, mintha abból nőtt volna ki, akár egy atlétanő szobra, a rövidnadrágja oldalt kicsit fel volt sliccolva, és jól kiadta a feneke formáját. A húsvét akkor jó, mikor a felespohár összekoccan a pálinkásüveggel, akkor van idill, amikor ráérős a délután, akkor melegszenek fel az emberek, má’ ne is haragudjon meg a Jóisten, gondolta Mara, elmosolyodott, és lassan csurig töltötte a pohárkát. Csak egy szempillantás volt, hogy Tivadar ott termett mögötte, és jót sózott a hátsójára. Mara mint a villám fordult meg, és hatalmas pofont adott a férfinak, mire az elröhögte magát, és bekapta a szájába a nő kezét, szopta az ujjait, csípős vagy, pont ezt szeretem. Na, tűzzél innen, Tivadar, sziszegte a nő, fenyegetés volt a hangjában, másik kezével rátámaszkodott a konyhapulton levő vágódeszkára, a kenyérvágó késről lepergett morzsák lyukacsosra szúrták a bőrét.
Elbírnék veled, lihegett az arcába a férfi, esdeklés volt a szemében, pillanatnyi melegség, aztán visszalobbant abba a fásult csömörbe, ahonnan nekiveselkedett az előbb.
Arra van az ajtó, intett a fejével Mara, ahogy visszanyerte az önuralmát. A férfi lassan bóklászott az ajtó felé, megyek, megyek, dünnyögte maga elé, odakinn beszélt kicsit a kutyához, és elporoszkált a faragott székelykapuig, tompán csattant a retesz, ahogy becsukta maga mögött. Mara leült a székre, sóhajtott, és felhajtotta a kitöltött pálinkát. Nyikorgott a lépcső, és duzzadt szemmel, pongyolában megjelent az ajtóban Dijanka. Elaludtam, mondta maga elé, itt a vérnyomásmérőd?, kérdezte Marát, az elővette a fiókból, és odaadta neki. Megint ennyire iszik Tivadar?, alig bír menni, mondta Marának, és arrébb tette az asztalon a felespoharat. Mindig ivott az, felelte a másik, és a mosogatónak fordult, hogy ne látszódjon rajta, mennyire feldúlt. Dijanka álmos tekintettel hagyta, hogy hurkába szorítsa karját a szivacs, nyolcvan per hatvan, mondta maga elé, baromi alacsony, akkor ne szedj annyi nyugtatót, mondta Mara, de ha nem szedem, szétrobban a fejem az adósságoktól meg Lotti hülyeségeitől. Hagynod kéne má’ élni, nem rossz az a gyerek, de Dijanka csak legyintett, és elterebélyesedett az ülőkén. Jé, itt hagyta a kulcsát, motyogta maga elé, és a feneke alól kivett egy bőrszíjra fűzött, sárga szigszalaggal beragasztott kulcsot. Elviszem neki, mondta Mara, és már indult volna. Majd elviszed később, ki kell sütni a csirkeszárnyat, aggodalmaskodott Dijanka, amúgy se hiszem, hogy ez a ház kulcsa, mindegy, minek a kulcsa, azért ne maradjon nálunk, válaszolta idegesen. Lassan telt az idő, és a sütögetést sem élvezte úgy, mint egyébként, Dijanka két pofára zabált, és a volt férjét szidta, mint esténként mindig.
Mara nem volt az a biciklizős fajta, amikor kitárta a kaput, hogy kitolasson a Ladával, sajnálkozva nézte, ahogy Koli bátortalanul csóválja a farkát. Most nem jöhetsz, édesem, mondta neki kedvesen. Semmi kedve nem volt a történtek után még egyszer találkozni az állatorvossal, de inkább bedobja neki a kulcsot, mint hogy még egyszer ő dobja be így magát hozzájuk.
Leparkolt az utca legutolsó házánál, utána már nem volt semmi, csak a pisztrángfüstölő felé vezető ösvény, a sötétben is friss volt még a levegő. Megnyomta a csengőt, nem szólt, persze gondolhatta volna a rozsdás tiszta udvar, rendes ház táblából, a felismerhetetlenségig elkoszolódott fekete, göndör szőrű kutyát ábrázoló vigyázz, harap feliratból meg a kilazult zsanérból. Kidőlt betonkockákon lépkedett a házig, oldalt a kerítés mellett, egy régi, fehér Skoda roncsai közt vadul nőttek a gazok, és egy ugráló, mocskos, fekete felmosórongyhoz hasonló puli vergődött láncra kötve a háza előtt. Égett a villany, és beszédfoszlányok hallatszottak ki a házból. Alacsony volt az ajtó, a konyhaablakon szögre akasztott piszkosfehér függöny lógott. Mara kopogására senki nem válaszolt.
Lenyomta a kilincset, egy üres asztalon rádió szólt, és öregasszonyhangok monoton rózsafüzérezése hallatszott.
Mara öntudatlanul is beleborzongott, csakúgy, mint a hűtőre mágnesezett, megfakult, színes képről visszanéző szőke nő félszeg mosolyába. Tivadar felesége, a Piros. Már nem él, tüdőrákban halt meg öt éve, Mátraházán se tudtak vele mit csinálni.
Nyitókép: Tóth Marcsi fotója - Magvető/Hornyák Adrienn
