Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Nagy Mihály tudományról, a könyve fogadtatásáról és az alkotói munkafolyamat kihívásairól is mesélt. (Interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari, Jehan Paumero)
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A könyvem történelmi regény, hősei egykor élt valódi emberek, ráadásul olyanok, akik fontos szerepet játszottak korukban, és tetteik hatása mind a mai napig tart. Az egyik szereplőről, Nagy Konstantin császárról nyugodtan mondhatjuk, hogy átalakította a világot. Anyjáról, Ilonáról (akit Szent Ilonaként tisztelünk), alig tudunk valamit.
Tetteik legendák alapjává váltak, azokat számtalan tudományos munka is tárgyalja.
Ugyanakkor ezek az emberek szubjektumok voltak, tetteiket nagyrészt érzelmek motiválták. A tudomány képtelen bármit is kezdeni az ilyen motívumokkal, ezért egyszerűen nem veszi figyelembe őket. Az egyetemi képzés kifejezetten ellenzi a szubjektivitást: cél az objektív vizsgálódás.
Kétségeim voltak afelől, hogy hogyan tudok majd párbeszédeket (pláne női párbeszédeket) írni. Bíztatást az jelentett, hogy a tudományágban, amelyben aktívan dolgoztam, Robin George Collingwood személyében volt neves képviselője annak a gondolatnak, hogy az egykori történelmi szereplők helyzetét át kell élnünk, ha meg akarjuk őket érteni. (Collingwood oxfordi filozófusként sokoldalú tudós volt, esztétikai elvei máig érvényesek, akárcsak The Principles of Art című munkája. A másik fontos mű a szemiotika egyik kimagasló alakjához, Algirdas Julien Greimashoz kötődik. The Semiotics of passions. From States of Affairs to States of Feelings című munkáját idős korában már Jacques Fontanille-lel együtt fejezte be).
A legfontosabb tapasztalat tehát ez: nem reménytelen vállalkozás, hogy akár 1700 évvel ezelőtti érzelmi állapotokat rekonstruáljunk, és átélhető módon mutassunk be a kortárs olvasónak.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A Magyar Nemzeti Múzeum Római Gyűjteményének vezetője voltam, amikor találkoztam a Seuso-kincs ügyével. A hosszú nemzetközi eljárás során én voltam a régészeti szakértő. Gyakran kellet tájékoztatnom a sajtót, illetve szakmai véleményt adni jogászok, diplomaták, nyomozók, természettudományos kutatók számára.
Ilyenkor közérthetően, egyszerűen kellett fogalmazni (különösen igaz ez az amerikai környezetre).
Akkor született a gondolat, hogy a szakmai közönségen túl, a legszélesebb érdeklődői kör számára is fel kellene dolgozni a témát,
és erre a regény műfaja a legalkalmasabb. (Kedvem is volt hozzá, hiszen gyerekkoromban mindig úgy gondoltam, hogy majd regényíró leszek. Aztán mégsem az lettem).
A regény a Seuso-ügy során keletkezett tudásanyagra épül. Cselekménye valós, tudományosan igazolható, a feldolgozás módja és a nyelvezet viszont irodalmi.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Írás közben szándékosan nem kértem véleményt senkitől, nem akartam, hogy bármilyen formában befolyásoljanak. Részleteket sem mutattam senkinek. Ketten vagyunk: a szöveg és én, együtt kell létrehoznunk azt, ami már méltó arra, hogy másoknak megmutassam. Néhányan, akik tudták min dolgozom, javasolták, olvassam el néhány divatos szerző művét, az jót tesz a stílusnak.
Ezt sem vettem figyelembe, nem állt szándékomban, hogy bárkire is hasonlítsak. A szakmánkban van egy sokat idézett mondás:
„Az anyag kiadja magát.”
Ha van kellő mennyiségű alapanyagom és tisztességesen bánok vele, abból lesz valami. (A mondás a világhírű Alföldi Andrástól származik, aki idős korában Princetonban volt professzor). Utólag persze, minden ismerősömet kérem, hogy ossza meg velem olvasói élményét. Nagyon változatos képet kapok, és ez megerősít abban, hogy nem szabad mások ízlésére játszani.
A korábbi tapasztalataim is azt mutatták, hogy hiába vannak előzetes terveim (ami azért nem árt) az „anyag” saját törvényei szerint alakul, és néha előre nem látható fordulatokat vesz írás közben – mindez jót tesz a történetnek, hitelesebbé válik, mint egy hitelesnek kigondolt sztori.
Régi barátom, Csorba László (a művelődéstörténet professzora, korábban a Római Magyar Akadémia igazgatója, majd a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, jelenleg a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója) tudott arról, hogy a regényen dolgozom. A Magyar Rádió „Az Este” című műsorában szokott néha beszélgetni, és javasolta, hogy az egyik műsor szóljon a készülő könyvről.
A meghívást örömmel elfogadtam, de egy feltételem volt, a műsor előtt olvassa el a teljes kéziratot. Ez megtörtént, és így került sor a beszélgetésre. Mondja, hogy a történet nyomot hagyott benne. A stúdióban a beszélgetést így fejezte be:
„Szakmámból adódóan sok mindent kell olvasnom, történelmi regényeket is. Eddig ez volt a legjobb.”
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Holtpontok nem voltak (köszönhetően talán annak, hogy van gyakorlatom a „tartalomgenerálásban” és megvannak a technikáim arra, hogy hogyan kell elkerülni a holtpontokat). Néha viszont valóban meg kellett állnom, amikor kiderült, hogy ki kell hagynom néhány, a szívemhez nőtt ötletet.
Nem volt számomra fontos, hogy higgyek magamban vagy a kötetben. Noha irodalmi műnél elengedhetetlen a szubjektivitás, fontos szerepet játszhat az alkotói ego, az elfogadás és az elismertség vágya, az írás során mindezt igyekeztem szándékosan kikapcsolni.
Hozzáállásom inkább így írható le: van egy téma, amiről tudniuk kellene az embereknek. Ezt a témát a Föld nevű bolygón, jelenleg én ismerem legjobban. A történetet nekem KELL megírnom „úgy, ahogy volt”, és az emberek elé tárnom.
Mindegy, hogy hiszek-e magamban vagy a könyvben, ez a történet napvilágra akar jönni, én csak eszköz vagyok ahhoz, hogy ez megtörténjék.
Jó eszköznek kell lennem. Ha a könyv felkelti mások érdeklődését, ha lesznek értő olvasók, akkor jó eszköz voltam.
Mit vártál az első könyvedtől?
Reméltem, hogy lesznek emberek, akik rá tudnak hangolódni. Reméltem azt is, hogy sokakban gondolatsorokat fog megindítani, esetleg segít rég mélyre temetett traumát feloldani. (Nagy kedvvel olvastam Jakobovits Kitti, Irodalomterápia [Budapest, Kulcslyuk Kiadó, 2021] című könyvét. Fontos mű, minden sorával egyetértek. Remélem, hogy néhány olvasónak terápiát jelent majd a könyvem elolvasása – szerintem alkalmas rá).
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
A szerkesztőm, Tóth Ramóna Mirtill visszatérő tanácsa volt, hogy feszesebbé kell tenni a szöveget (de szerintem ez a tartalom rovására megy). A terjedelem nagy, és a korszak is fontos, amit be akarok mutatni. A következő kötetnél erre jobban figyelek majd.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Valamelyik irodalomelméleti munka szerzője (már nem tudom ki), mondta, hogy egy irodalmi műnek felkavarónak (szubverzívnek) kell lennie. Ha nem az, kár volt megírni és kiadni. Néhány beszélgetés során láttam, hogy volt, akiket a könyvem olvasása felkavart.
Valamit felismertek, és ez a felismerés megváltoztatta őket.
(Tartottam is tőle, hogy a könyvbeli szituációk olvastán lesznek emberek, akik azt gondolják: „éppúgy mint velem”. Nagyjából számítottam erre, ezért hangzik így az első mondat: „Akár te is elmesélhetnéd ezt a történetet.”).
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Fiúgyereknek nem túl vonzó, ha nyáron olvasnivalót kínálnak neki, mikor annyi, sokkal érdekesebb és mozgalmasabb dolog is van a világban. A szünidő egyik reggelén várakoznom kellett, unatkoztam, és kézbe vettem a könyvet, ha már itt hever az asztalon. Aztán nem tudtam abbahagyni.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Körülbelül tíz lehettem, „Hannibál átkelése az Alpokon” színes rajzokkal illusztrálva.
A másik emlékezetes dolog, hogy az általános iskolában (de később is) a dolgozatjavítás után a tanárnő közölte az osztállyal, hogy felolvassa a legjobban sikerült fogalmazást. Majdnem mindig az enyémet olvasták fel. Volt egy riporter-szakkörünk is saját újsággal. Jelentős részét én írtam.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Gurubi Ágnes: Szív utca, Pesti Kalligram, 2020 (2021-ben Margó shortlist-re került).
Megtalálta azt a narrátori perspektívát és hangot, ami a kényes és nehéz téma bemutatását hitelessé teszi és képes közel hozni az olvasóhoz. Pátosz nélkül, ugyanakkor választékosan, írja le az emberi szenvedést, miközben apró, hamar elmúló örömteli pillanatokat is felvillant. Éppen ezért hatásos.
