Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Most Schillinger Gyöngvér, a Rohadjon meg az összes című kötet szerzője mesélt alkotói folyamatról, szenvedésről és arról is, hogy ki szerettette meg vele a költészetet (interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari, Jehan Paumero, Nagy Mihály, Ongjerth Hanna, P. Szathmáry István).
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Hogy néha jó a kéziratot, szöveget kidobni. Hogy bizonyos esetekben az a legjobb megoldás, még ha fájdalmas is. De a szövegcsonkítás sajnos el tud menni a végletekig – minden következő szöveg, megközelítés, szerkezet elvileg jobb lehet, mint az előző, de az ideálist, legjobbat keresve végül el lehet jutni odáig, hogy az ember nem hoz létre semmit. Nemcsak könyörtelenségre van szükség a szöveggel kapcsolatban, hanem bátorságra, önbizalomra is, és most nem a személyiségre gondolok, hanem arra, hogy milyen erősen vágyunk megvalósítani egy regényötletet.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Itt inkább arról tudok beszélni, hogy mennyire fontos nekem az írás. A lényeg maga az írás, bármilyen témáról, bármilyen karakterről is legyen szó, és azt igazából nem tudom megmagyarázni, hogy az önkifejezés lehetséges módjai közül miért éppen ez olyan érdekes.
Úgy általában az írói munkát a szenvedés indította be: hogy azért volt-e szenvedés, mert nem írtam, vagy van a szenvedés, amit az írás enyhít, nem tudom.
Valószínűleg mindkettő. Azt hiszem, máshol is mondtam már, és a szövegeim alapján nem mondok újdonságot azzal, hogy az alapélményem a szenvedés, ez mozgat, ezzel akarok kezdeni valamit.
Az íróságom aszerint épült, hogy mikor hittem el magamról: már tudok novellát írni, hosszabb elbeszélést írni és végül regényt. A szülésem után, négy évvel ezelőtt változásra volt szükségem, így jött Balázs, a középkorú, törtető férfi karaktere, aki merőben különbözött az addigi kamasz-fiatal felnőtt szereplőimtől. Olga erre csatlakozott rá. Írhattam volna regényt csak Balázsról vagy csak Olgáról, és itt térek vissza az első kérdéshez: el kell dönteni, hogy kire épüljön a regény, a lehetséges verziók közül végül melyikre van az ember érzelmileg jobban rászívódva. Balázson kívül akkorra már kidolgoztam egy másik erős karaktert, és nagyon izgatott a gondolat, hogy a kettejük életét sűrítsem bele egy rövidebb időtávba.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Szolláth Dávid kritikusnak mutattam meg, mi akkor már egy ideje dolgoztunk együtt más szövegeimen, és nagyon adok a véleményére, mert stilisztikai szempontokon kívül szerkezetre, karakterre vonatkozó meglátásai is vannak.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
A második kéziratot nagy tempóban írtam, de a munka kétharmadánál megakadtam.
Egyébként is jött a tél, ami nekem mindig nehéz időszak, és közben tudtam, hogy ezt már nem fogom kidobni, ennek jónak kell lennie.
Ott volt egy megtorpanás: másfél hónapon keresztül semmit nem írtam, és utána még egy hónapig csak meglévő szövegeket javítottam. Ezen a ponton mutattam meg először Szolláth Dávidnak a kéziratot, nem szerkesztésre egyelőre, csak hogy milyennek látja általában a szöveget. A véleménye, hogy ez jó, és folytassam, nagyot lendített rajtam. Tavaly januárban megírtam két fejezetet, és februárban az utolsót. Az elkészült kéziratot is aztán Dávidnak küldtem meg.
Mit vártál az első könyvedtől?
Itt szerintem elválik az, hogy mit várok magamtól, és miben reménykedem a könyvem sorsával kapcsolatban. Magamtól azt várom, hogy fejlődjek íróként, minden következő szöveg jobb legyen, mint az előző, persze kérdés, mennyiben sikerül megvalósítani, és hogy mit jelent a „jobb”. Megint erről van szó: el kell dönteni, hogy mit akarok megírni – legalábbis amennyire lehet, hiszen előre ez sem sakkozható ki teljesen –, és hogy ehhez kik lesznek a legjobb karakterek, hogyan hatnak egymásra, és milyen lesz a szöveg nyelvezete – ezek nem evidensek, és oda-vissza hatnak egymásra.
Végeredményben arról van szó, hogy küzdeni kell az anyaggal. Ezt várom magamtól.
Ami a könyvemet illeti, azt vártam tőle, hogy legalább az irodalmi térkép szélére kerüljek. A félelem, hogy elsikkad a könyvem, és utána már a kutyát sem fogja érdekelni, amit írok, nagyon erős volt. A debüt kötetre odafigyelnek, és ez előny az író számára – ki kell hozni ebből a helyzetből, amit lehet.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Mindig azt gondoltam, hogy a regényben nem a csalás, annak tartalma a lényeges, de ha ez így van, akkor választhattam volna egyszerűbb jogi ügyet. Úgy tűnik, hogy a jogász mindig kicsit jogász marad, és keresi az összetett, érdekesebb ügyet, akkor is, ha azt egy regénybe írja bele.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Nagyon jólesett, hogy néhány író, kritikus ajánlotta másoknak is a könyvemet. A regény nagy érzelmi nyomás alatt született és sűrű szöveg lett, ami kiválthat erős hatást, de akadálya lehet az olvasmányosságnak, és talán nem adja meg azt a katarzist, feloldást, amit elvárnának, így tényleg nem tudtam, hogy az olvasói reakció, a recepció melyik irányba mozdul. Úgyhogy ezek a visszajelzések sokat jelentettek nekem. Furcsa reakció nem volt, azt mondanám, hogy nem írtak vagy nem hallottam olyat a könyvem kapcsán, beleértve a negatív megjegyzéseket is, ami ne lett volna benne a pakliban vagy amin megütköztem volna.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Szerintem a Tüskevárat olvastam először alsóban. Már nyolc évesen „tudtam”, hogy regényíró leszek, ez a gyerekkori önbizalom persze hamar szertefoszlott. Lenyűgöző volt, hogy egy regény világa mennyire be tud szippantani. Náncsi néni rántott csirkecombjának ízét most is érzem a számban. Izgultam, amikor Tutajos sorról sorra nézte végig a jegyeket az év végi bizonyítványában. Szerettem volna egy nyarat én is eltölteni Matula bácsival.
Mennyire más világ volt, mint az én életem. És bejárhattam ebbe a világba.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Talán 35 éves korom körül írtam az első rövidprózáimat, azok lehettek az első szövegek, amik már nem voltak olyan esetlegesek, töredékesek, mint a naplóm. Nem feltétlenül gondoltam erre úgy, mint irodalom, inkább úgy, mint első írói próbálkozások. 36 vagy 37 éves koromra szívtam fel magam, és küldtem el az első novelláimat folyóiratoknak, ekkor kértem először annak megerősítését, hogy érdemes vagyok a pályára.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Hegedüs Verának a novelláskötetét olvastam először. Lenyűgözött a nyelvezete, látásmódja, ezért elolvastam a debüt regényét, az „Ostobá”-t is. Nagyon sajnálom, hogy nem kapható már, elfogyott az összes példány, és nem nyomják újra, mindenkinek meg kéne ismernie. Szuggesztív, gazdag, mintha nem is egy fiatal nő írta volna. Mintha már egy egész élet állna mögötte.
Ha a költőket nézem, Locker Dávid első verseskötete volt magával ragadó, és azért is tett rám nagy benyomást, mert nem vagyok egy nagy versolvasó. Idegesít, ha sok a lírázás vagy túl homályos a tartalom, ami számomra sokszor felveti, hogy esetleg ezzel a homályossággal, a lírázással fedik el, hogy valójában nincs is tartalom, úgynevezett gondolat. De Locker Dávid első kötete egyszerre lírai, már-már romantikus, miközben zavarba ejtően keresetlen, néha nyers: van itt légyszaros villanykörte, OneDrive, örökkévalóság, halál, szerelem, feminista barátnő, kortárs helyzetbe és nyelvezetbe ágyazott irodalmi utalások.
És üdítő önreflexió a fiatal értelmiségi, költői attitűdökkel kapcsolatban. Magamban úgy hívom, hogy kortárs klasszikus.
Locker Dávid nyomán kezdtem el több verset olvasni, megvenni mások verseskötetét, Kemény Istvánét, Peer Krisztiánét, Korsós Gergőét, Horvát Eve-ét, többek között.
„Mondani kéne valamit. […]
Valamit, ami nem állítás,
de nem is a doktoranduszok üres játszótere,
ahol intertextusok után kotorásznak.”
(Locker Dávid: Beszédkényszer)
