Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet.
A zsűri döntése nyomán közülük kerül majd ki a 2025-ös Margó-díj győztese, aki a díjjal 1.000.000 forintot, valamint kiemelkedő mértékű kereskedelmi- és médiatámogatást is kap, hiszen a Bookline, a Margó-díj kiemelt támogatója 15.000.000 forint értékben járul hozzá a nyertes könyv népszerűsítéséhez. A Margó-díjas szerző a következő évben egy önálló esten mutatkozhat be a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében, továbbá próbafordítást, valamint publikációs lehetőséget is kap a Könyves Magazinon egy éves tárcasorozat formájában.
A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek.
Breier Ádám: Hetvenegy farkas
Első mondat: A sírásók már ki se látszottak a gödörből, de a koporsót hiába keresték.
Breier Ádám első regénye nem egy szokványos metoo-történet. A főhős élete jelentős fordulópontja előtt áll, amikor szörnyű, számára is nehezen megfogalmazható bűntudat lesz úrrá rajta. Nyomozásba kezd, hogy megértse, mi történt azon a sok évvel ezelőtti éjszakán, aminek csak a végére emlékszik. Jövő és múlt találkozik kutatásai során, hiszen egyszerre kell szembenéznie a családja traumáival, saját identitásának megingásával és formálódó apaságával. A Lefkokivcsék gyászolnak rendezője hasonló kérdésekről gondolkodik regényében, mint legutóbbi filmjében – a családi dinamikák megbomlása, a vallás identitásképző ereje, a bűn és a megbocsátás összefüggései mozgatják a több szálon futó cselekményt.
(Zsembery Borbála)
Dorosz Dávid: Mindenki lelép
Első mondat: A legtöbben nem úgy kelnek fel, hogy aznap meghalnak.
A legtöbb olvasó sejti, hogy ha többen megindulnak egy balatoni luxusvillába, és időnként egy nyomozó is járkál fel-alá a környéken, akkor itt valami nagy baj történt, vagy minimum történni fog. Dorosz Dávid könyvében erről viszont könnyű megfeledkezni: mindenki annyira bele van temetkezve a saját történetébe, hogy szinte el is felejtjük, miért érkeztünk a regénybe. A negyvenes éveiben járó baráti társaság főhősei különböző világnézetekkel, élethelyzetekkel, sikeresnek vagy sikertelennek könyvelt életeiket narrálják maguknak, egymásnak, nekünk, vagy ki tudja, kinek. Miközben viszonyok és a múlt bonyolult összefüggéseit értjük meg, újra és újra rácsodálkozhatunk a magyar közérzet specifikumaira: például, hogy a régen minden más volt és a soha nem változik semmi érzések egyszerre lehetnek igazak. Vagy hogy lehet egyszerre dicsekedni és panaszkodni is.
Bár a misztikus esemény nem hiányzik, a Mindenki lelép című regényt nem ez teszi krimivé, vagy thrillerré: hanem az, hogy ekként teszi értelmezhetővé az életünket, amelyet a folyamatos gyanakvás, megoldatlanság keretez, a nyomozás a kiutak után. „Mert valójában, ami ebben az országban zajlik, az a krimi.” Dorosz nagydumás, lendületes nyelve és a megmásíthatatlanul mai prózája révén ez a könyv sok mindenkiről és sok mindenkinek szól – vigyázat, még egy idegesítő figurában is könnyen magunkra ismerhetünk.
(Gáspár Sára)
Falcsik Mari: My rocks
Első mondat: 1968 nyarának végén leengedett hajjal, farmernadrágban és ujjatlan kockás ingblúzban belépek a Böszörményi úti férfifodrászműhely ajtaján, ahol le fogják vágni a hajamat.
Falcsik Mari debütáló prózakötete a Helikon Kiadó 21 dal sorozatának harmadik darabja. A költőként hosszú ideje aktív szerző novelláit az angolszász rockzene ikonikus darabjai rendezik egységbe. Az elbeszélések olvashatók önálló törénetekként is, de a kötet egésze értelmezhető egy önéletrajzi ihletésű szövegfolyamként is, melyben egyszerre mutatkozik meg a rendszerváltást megelőző időszak egyéni tragédiáktól terhelt abszurditása és a fiatalokból még ilyen körülmények között is kiolthatatlannak tűnő beat-romantika. A prózanyelvet a rockslágerek zeneisége dinamizálja. Az eltérő hangvételű szövegek mindegyikét áthatja a nosztalgia, a kötet mégsem pusztán a múltba merengésről szól. Sokkal inkább az egyéni sorsok és a történelem különös, megismételhetetlen összefonódásairól, a fiatalság megismételhetetlenségéről.
(Zsembery Borbála)
Jehan Paumero: A hazám és az otthonom
Első mondat: Tizennyolc éve, hogy Magyarországon élek.
Képzeljünk el egy huszonéves francia férfit, aki egy jól sikerült Sziget – neki akkor még „Tziget” – után úgy dönt, többet szeretne látni Magyarországból. Ezért aztán eljön tanítani a számára teljesen ismeretlen Pécsre, és ami még jobb: itt is ragad. Jehan Paumero azóta zenészként és kulturális szervezőként is megvetette a lábát kis hazánkban, most pedig beavat minket két évtized vidám, fájdalmas vagy éppen bizarr élményeibe. Hogyan lát ő minket, milyen furcsaságaink és pozitív tulajdonságaink vannak? A hazám és az otthonom lapjain elárulja, méghozzá a hosszas küzdelmek árán elsajátított magyar nyelven. Régen szórakoztam ilyen jól könyvön, de a szerző nemcsak megnevetteti az olvasóját, hanem egyúttal emlékezteti is arra, hogy ez igenis egy értékekkel teli hely, amit talán mi is észrevehetnénk, „ha lebontanánk azt a falat, amely képes elválasztani minket egymástól azért, mert az egyik így látja a világot, a másik úgy”.
(Bakó Sára)
Nagy Mihály: Nyugaton kelt fel a Nap
Első mondat: Akár te is elmesélhetnéd ezt a történetet.
„A véget nem érő vizsgálatok semmire sem vezetnek” – olvashatjuk Nagy Mihály debütkötetében, amely kijelentés különösen mulatságosnak hat, ha tudatában vagyunk, hogy egy megannyi vizsgálaton túllévő régész jegyzi e sorokat. Természetesen nem szakvéleményt olvasunk, hanem egy regénybeli püspök szájából szakadnak fel a szavak, amikor az igazságról bocsátkozik vitába a római császárral. A Nyugaton kelt a Nap minden ízében azt hirdeti, hogy a kései antikvitás egyik alapos ismerője alkotta meg. Például a szóban forgó, azt forgató püspökről megtudjuk, hogy a vita után „már nem az az ember volt, aki reggel gyülekezetéhez készült hazautazni. Ekkor még nem tudta sem ő, sem más, még a császár sem, mert nem is sejthette senki, hogy addig tizenöt évnek kell eltelnie. Azelőtt még a császár kíséretében több tízezer mérföld utazás télen-nyáron, szárazföldön és tengeren, három hadjárat és hét véres csata vár rá. Akkorra már hetvenéves aggastyán lesz, de pályafutása korántsem ér véget.”
Az elbeszélői tekintet pedig ott lebeg az egész történet felett. Hol erre, hol arra mozdul el, mindig más vonzerőnek kiszolgáltatottan. Bármi kerül elő, legyen az élő vagy holt, ember vagy tárgy, ott lobog rajta minden, ami tudható róla, akár az ökörnyál. Ha előkerül egy pénzmennyiség, szinte biztos, hogy ki fog derülni, mégis mennyi az annyi, ha bárányba számítjuk át. Ha valaki uralomra tör, minket is szemből rohan le az információ, hogy mégis hol kerekedett felül vagy épp maradt alul. A szerzőt főképp a negyedik század eleje, a Konstantin császár uralkodása körüli időszak foglalkoztatja, viszont ahogy ezzel foglalkozik, azzal olyan kérdéseket is felvet, minthogy miképpen lehet úgy beszélni, hogy ne akarjunk mindent is elmondani? A szerző úgy rajzol, mintha előtte az elterülés helyett, amíg pár vonalat húz, egyre csak terjeszkedne a táj. Jól teszi, mármint a szerző, mert önfejűbb annál a táj, hogy csak úgy dicsérgessük. Mi pedig tanuljunk meg bízni abban az idegenvezetőben, aki a templom csúcsdíszén túl nem tud nem mesélni a térkövekről is. Ha már minden lerajzolható, elmondható.
(Vas Máté)
Ongjerth Hanna: Fecskefészek
Első mondat: Ennek a párját szeretném elkérni – nyújtotta oda Ella a cipőt a pult mögött ülő, rövid, sötétvörös hajú eladónőnek.
„Ella katolikus családban nőtt föl, a szégyenérzet és a bűntudat mint alapélmény az ő esetében is a rendes élet természetes velejárójának számított” – áll Ongjerth Hanna első regényében. A Fecskefészek szigorú szabályok által vezérelt, zárt világban kalauzol, amelyről viszonylag keveset olvasunk a kortárs irodalomban. A szerző kendőzetlenül, mégis érzékenyen mutatja meg, miként próbálnak rátalálni a hősei a saját belső iránytűjükre a szülői elvárások és a társadalmi dogmák kereszttüzében. Mi a teendő, ha az ember nem fér bele a számára kijelölt skatulyákba? És hogyan tovább, ha hátra szeretné hagyni, amiből jött, de sehova nem illeszkedik igazán? Ezekkel a kérdésekkel szembesülünk a kötet lapjain, miközben egyre fokozódik a mellkasunkban a nyomás. Várunk az összeomlásra vagy a felszabadulásra.
(Bakó Sára)
P. Szathmáry István: Bánatos férfiak kézikönyve
Első mondat: A jó krimi halála a gyilkosság – mondta. Te, pojáca, te, megjátszós fasz! – gondoltam.
Miközben a krimi zsánerének lebontását és izgalmas, a posztmodernnel is kacérkodó újragondolását tálalja olvasóinak, P. Szathmáry István regényében már orángutánra sincs szükség ahhoz, hogy a gyilkossági ügy túlmutasson a hétköznapok sötét rögvalóságán, a rejtély megfejtéséhez az emberi psziché mélyére kell ereszkednünk. A regény merészen és formabontó módon játszik a műfaji keretekkel, paródia és hommage között egyensúlyoz, de műfaj(elmélet)i kötéltánca során a narrátor magabiztos mondatai biztos stabilitást adnak. A regény aranyfedezetét az író szakmai tudása adja, amely olyan biztos, s a legtöbb esetben láthatatlan alapként határozza meg a szöveget, melyre bátran rá lehetett húzni e könnyedebb húrok által megszólaltatott dallamot játszó felépítményt.
Adódik a kérdés: mi van akkor, ha a gyilkosság csak a narrátor fejében történt meg? A regény főszereplője ugyanis eltökéli, hogy kerül, amibe kerül, lehetőségeihez mérten utána fog járni legjobb barátja halálának; hogy egyáltalán kinek árthatott az idősödő, hedonista irodalmár. A könyv azonban egyre messzebb visz a megoldástól, s apránként e kispolgári kompromisszumokba, feladott álmokba megcsömörlött elme küzdelmeitől áthatott egyszemélyes lélektani Odüsszeiában találjuk magunkat. P. Szathmáry hőse képzelt falakból tákolta saját labirintusát, s elméje tévképzeteitől hajtva laboregérként futja ugyanazokat a köröket. A regény tökéletes ütemben adagolja az információkat, a feszültséget pedig végig fenntartja. A szerző ambiguus, ellentmondásos világba vezet, ahonnan az irodalom kínálta menekülést a tévképzetek váltják fel, a végső felszabadulás azonban nem várat sokat magára.
(Dobos Barna)
Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes
Első mondat: Meztelenül mászkál a lakásban, csupasz fenekét ráteszi a díványra, hova tetted a bugyimat, kérdezi, hallod, Balázs?
Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című debütregénye a tünetek könyve: ideges fel-alá járkálások, telefonálások, és „odatelefonálások”, gyomorsavlekötők és szorongásoldók jelölik ki a szereplők életének ritmusát. A sikeres ügyvéd, Balázs, és a szakvizsgára készülő Olga összefonódó története akár családregénnyé is bővülhetne, ha nem inflálódna el ez a fogalom a regényben: a mérgező anyai örökség és a hiányzó apák terhével szemben itt minden kapcsolat a bomlás felé gravitál. „Pedig nem a család a probléma, hanem az, ha nincs. Papír alapú rokonság.” A könyvből kiderül, a papírokkal egyébként is sok mindent lehet kezdeni: le lehet őket darálni, le lehet írni rájuk „min-dent”, ami boldoggá tesz minket, aláírhatunk vele névváltoztatási kérelmet és még a hiány szinonimájaként is működhet. De a szöveg nem a személyes tragédiákról szól, sőt, óvakodik a felszínes pszichológiai magyarázatoktól, és az okozatokat sem kísérik morális dilemmák – helyette szikár mondatokban tárja fel, miként válik a megcsalás, a szorongás és az árulás ennek a világnak természetes közegévé. A tipográfia is ezt a széttartó, feszültséggel teli ritmust követi: ha máshol nem is, a rövid, egymástól távol álló bekezdések között találunk megnyugvást.
(Gáspár Sára)
Tóth Marcsi: Erdő van idebenn
Első mondat: Akkor adol egy fekete nadrágot?, kérdezte jó hangosan Mara, míg a fürdőszobatükör előtt fejét elbillentve fülelt, hogy meghallja Dijanka válaszát.
Kutya nehéz úgy szépen írni, hogy valaki közben nem szépeleg. Tóth Marcsi debütkötete jól veszi ezt az akadályt. Nagy teherbírású nyelvezettel dolgozik, amit nem fél alaposan megpakolni. Azonban nem dramatizál túl, nem stilizál felül, mértéket tart, mégse karótnyelt módon szikár. Sőt, ahol arra a körülmények lehetőséget adnak, mer poetikus lenni. Ha épp vastagabban visz fel az ecset, nem kaparja le a többlet-réteget. Az Erdő van idebenn hangulatpróza, ami a vidékábrázolás tekintetében a turisztikai oldalak wellness-paraszti eszképizmusától és a vállunkat két kézzel rázó riportok dörzsölt érzelgősségétől egyaránt óvakodik. A kötet legfőbb erénye, hogy mindvégig az aprómunkának rendeli alá magát: hányféle élethelyzet, azaz megtorpanás, civakodás, félrenézés, előretekintés, egymás felé odafordulás, eltévedés és ráébredés előválogatása kell ahhoz, hogy egy kisebb közösség mozaikos képe kirakható legyen? Mit és abból mennyit, mintha ez foglalkoztatná a szerzőt.
A fókuszálatlanságtól ugyanakkor az menti meg a kötetet, hogy az egymás életébe átjárkáló helyiek erősen rá vannak fixálódva saját, gömbként egységes egészt alkotó magánvilágukra, amelyekben jelentőségteljes apróságok keringenek. És ahogy a keringések egymásba hajolnak át, úgy a gömbökön túl a közös metszetek is láthatóak lesznek, az olvasó pedig körülmények szülte térképészként kezd el egyre közelebb hajolni a valamivel nagyobb egészhez, hozzálassulni ahhoz, ami addig is ott volt. Mutatom, mihez érdemes közelebb hajolni: „a pisztrángok dermedt halálukban is elegánsan fityegtek a vasakon, kitámasztott hasuk üresen és tisztára mosva tátongott a levegőben. Sosem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy bedugja ujját a halak szájába, és végighúzza recés fogsorukon, pont úgy, mint gyerekkorában a párnája alá rejtett gumigyíknak. Elképzelte, hogy egyszer valamelyik énekelni kezd, egy szenvedést mímelő rózsaszín szájból majd panaszos hang szakad fel, aztán sorban a többiből is, egymás mellett szólnak majd a tömjénfüstös férfi szólamok, mint egy polifon ortodox kórusban, és hiába tudta, hogy az állományban rengeteg a nőstény, és ahogy lassan tél lesz, a rövidülő nappalok a halak párosodási kedvét is felszítják majd, ő minden halra hímként gondolt, női hangokat elképzelni sem bírt a kórusban.”
(Vas Máté)
Vecsei Márton: A menjek országa
Első mondat: Amikor megérkeztem az India-házba, tele volt északkal a fejem.
Autofiktív novelláskötetének végén Vecsei Márton narrátora ismét ott találja magát, ahonnan elindult; amerikai utazásával a háta mögött azonban már nem tehet úgy, mintha ugyanaz a fiatal lenne, mint aki kalandvágytól és a blues hazája iránti lelkesedéstől hajtva nekivágott élete nagy utazásának. A kötet valódi tétje nem is a megérkezésben, sokkal inkább az úton levés elemi élményének hiteles átadásában keresendő, melyet az emlékek olykor asszociatív mintázatot követő gombolygásán keresztül ad át olvasóinak az amerikai életérzést hajszoló elbeszélő. Ahogy hallgatjuk az átélt élmények anekdotikus könnyedséggel előadó narrátort, mi is ott találjuk magunkat a kontinenst átszelő sztrádák végtelen kilométereit csökönyösen faló Greyhound buszok egyikén, hogy Chicago szélfútta városából a legendák felkutatásának reményében New Orleansban hajtsuk végül álomra a fejünket.
A novellákból Amerika alulnézeti képe rajzolódik ki, melyet egy hangsúlyosan közép-kelet-európai nézőpontot érvényesítő elbeszélő tár elénk: a világot otthonuknak tekintő zenészek, művészetükért néhány dollárt bezsebelő utcai figurák, valamint a világ minden tájáról Amerikába sereglő fiatalok. Közöttük érzi igazán otthon magát Vecsei Márton hőse, aki a végtelen buszon töltött órák alatt jobban megismerte az országot, mint bármely idegenvezetőtől. S hogy még teljesebb legyen az olvasókat magával ragadó immerzív hatás, a fejezetek élén található QR-kódok a szerző dalai, e hamisítatlan őserőtől dagadó bluesnóták felé vezetnek tovább mindenkit, aki szeretné multimediális szintre emelni a kötet kínálta élményeket.
(Dobos Barna)
