Gurubi Ágnes negyvenes évei elején járó főhőse a családi múlt megismerésével és feltárásával igyekszik megérteni saját életét, elakadásait. Életére a felmenők perspektívájából tekint, a transzgenerációs pszichológia eljárásait alkalmazza, mikor meg akarja ismerni önmagát, és a döntései hátterében álló lehetséges mozgatórugókat: „Meg akartam fejteni a közös vérkeringés titkát, felfedni a láthatatlan vérszerződést, a titkos összetevőt, a képletet, ami magyarázatot ad a miértjeimre.” A Szív utca olyan családregény, amelyben a narrátor életközépi válságát, férjéhez, gyermekeihez való viszonyát a múltból igyekszik interpretálni. Az önéletrajzi alapokon álló könyv a dédanyák, nagyanyák, anyák hallgatását töri fel, a zsidó család múltjából így nem egy, de több nőalak lép az olvasó elé, sorsaik pedig az őket megszólalásra „kényszerítő”, a múlt titkait kutató én-elbeszélő, Anna alakjában futnak össze. A kötet nyomozás a családi múlt és annak titkai után, célja az emlékek felszínre hozása és tudatosítása, hogy láthatóvá váljon: a döntéseket sokszor több generációnyi felmenő irányítja.
ITT beleolvashattok a kötetbe, ITT elolvashatjátok kritikánkat, ITT pedig meghallgathatjátok a margós beszélgetést.
Tompa Andrea Haza című regényének hősnője egészen másfelől közelít, de az ő esetében is az önmegértésre tett kísérlet áll a középpontban. Miközben hazatér régen elhagyott szülővárosába, az otthon és a haza fogalmát igyekszik tisztázni, és eközben önmagához is közelebb jutni. Ebben a regényben nem a cselekményé a főszerep, hanem azé a tudatfolyamé, amelyben a főhős életének, döntéseinek megértése dominál. Tompa Andrea elbeszélője (aki nem mellesleg írónő) egy orosz írót idézve mondja ki a szöveg kulcsfontosságú mondatait: „Elmenni lehet, de visszatérés nincs. Nincs visszatérés tehát, csak a kudarc tér vissza.” Ez a megállapítás, ha tágabban értelmezzük, az egész életre kiterjeszthető. Nincs mód arra, hogy egykori döntéseinket (gyermekvállalás, emigráció, szakítások stb.) megváltoztassuk, így az idő múlásával már nem annyira a változtatásra, mint inkább az elfogadásra, a megbékélésre helyeződik a hangsúly. Tompa Andrea regénye nemcsak a haza, hanem a sors, a saját választások elfogadásának, a vissza nem fordítható idővel való megbékélésnek a könyve is. (A Haza az 50-es listánkon idén a 2. lett.)
A szerzővel ITT interjúztunk, a margós beszélgetést ITT foglaltuk össze, kritikánk ITT olvasható, benyomásainkat ITT írtuk meg. Kedvenc idézeteinket a regényből ITT találjátok, ITT pedig a Tárgyalás-rovatban megmutattuk Tompa Andrea íróasztalát.
A melankolikus és tűnődő, sokszor fájdalmas önanalízisre építő Tompa-regény „ellentéte” lehetne (ha csak a szöveg hangulatát, tempóját néznénk) Bakos Gyöngyi Nyolcszáz utca gyalog című kötete, melynek elsősorban hatalmas lendületét, sodrását lehet kiemelni. A regényként is olvasható elbeszéléskötet egy filmkritikusnő (ismét valaki, aki, ha nem is művész, szoros kapcsolatban áll a művészettel) önismereti útját, kalandjait, apahiányát és bátor, szókimondó szexualitással ábrázolt szívügyeit beszéli el. Itt nem egy utazás, hanem utazások tömkelege tárul az olvasó elé, váltakoznak a helyszínek, a férfiak, az események, a stroboszkópszerű villózás mögött egy fiatal nő benyomásai, reflexiói állnak, belső monológok értelmezik a vadul száguldó történéseket. Bár rengeteg az esemény, klasszikus értelemben vett történet itt sincs, ehelyett a benyomások, az érzések, az egyes történésekre adott reakciók a fontosak. Nemcsak az útkeresés miatt érdemes azonban olvasni, hanem azért is, mert az író nyelve rendkívül friss, érzékletes, érzékeny és szókimondó egyszerre, rövid, pattogó mondatokkal.
ITT beleolvashattok a könyvbe.
Lassabb, de szintén intenzív szöveg Tamás Zsuzsa Tövismozaik című regénye, amelyben egy középkorú nő néz vissza fiatalabb éveire, és próbálja felgöngyölíteni annak a néhány hónapnak a történetét, melyben elvált, elveszítette édesanyját, és bele-, majd kikeveredett egy zűrös, ambivalens, méltatlan szerelmi kapcsolatból. Ennek az időszaknak a bemutatása itt is egy művész (ez esetben képzőművész) perspektívájából történik, sőt, a művészet nemcsak mellékszereplő, hanem valódi főszereplővé válik, hiszen a főhős az alkotás segítségével igyekszik feldolgozni a körülötte lévők elvesztését, képzőművészeti alkotások létrehozásával próbálja meg elviselhetőbbé tenni a benne zajló, egymásra rétegződő gyászmunkát. Édesanyja elvesztése kapcsán például egy különleges műalkotást készít: „…és csak később tudtam meg, hogy amikor egyesek azt találták mondani, bárki kirakhat egy valódi ruhásszekrényt egy kiállítótér közepére, és bárki körülpakolhatja teletömött, felcédulázott zsákokkal, mindenkinek annyit mondott, igaz, de eddig senki nem tette meg. Azt a címet adtam az installációnak, hogy Gyász.” A veszteségek és azok feldolgozásának története ez a könyv, egy olyan női történet, olyan út, melyen egész biztos, hogy sokan jártunk már.
Nem egy, hanem két nő sorsa tárul fel Péntek Orsolya családtörténti trilógiájának harmadik részében, a Hóesés Rómában 1951-től 2020-ig tartó cselekményében. A két unokatestvér, Júlia és Borka ugyanabban a családi fészekben cseperedik, sokáig elválaszthatatlanok, az általuk megélt életutak azonban egészen másfelé vezetnek. Egyikük Magyarországon marad, gyerekeket szül és egy depressziós férfi mellett éli le az életét, másikuk Rómába költözik, és soha nem megy férjhez, nem képes megállapodni egyetlen férfi mellett sem. Széttartó sorsaik és egyre ritkuló találkozásaik ellenére mindvégig megmarad közöttük a gyermekkorukban kiépült, erős érzelmi kapocs, még akkor is, mikor már alig ismernek egymásra, és nem tudnak mit kezdeni a másik problémáival, idegen életével. A hősök itt keveset beszélnek, nem érzik úgy, hogy a szavak segítségével bármi is megérthető vagy közvetíthető. A lírai képek, benyomások azonban mégiscsak értelmezik a történéseket, még ha nem is a szokásos, racionális módon ‒ Péntek Orsolya könyvében a városképek, tájak, utcák, vagy akár a kanálra ragadt lekvár íze mesélnek a szűkszavú, zárkózott szereplők helyett. (A Hóesés Rómában az idei 50-es listánkon a 21. lett.)
Kritikánkat ITT olvashatjátok, a könyvbe ITT tudtok beleolvasni. A margós bemutatóról ITT írtunk, ITT pedig végighallgathatjátok Péntek Orsolya és Németh Gábor beszélgetését.
Az önkeresés, a különböző, ismerős és ismeretlen utak közül a legtraumatikusabb talán Halász Rita regényének szintén művész főhőséé, Veráé. Ő nem magát keresi, nem is gyászol, hanem próbál fennmaradni, ép maradni egy bántalmazó kapcsolatban. A felsorolt kötetek közül a legsúlyosabb témát választja a Mély levegő, amely egy fiatal, kétgyermekes anya útját mutatja be, melyen végül eljut az elhatározásig, hogy kilép bántalmazó kapcsolatából. A nyers beszédmód, az érzelmi zűrzavart kifejező kaotikusság nemcsak leírják, hanem szinte átélhetővé, tapinthatóvá teszik, mekkora nyomás nehezedhet arra, aki egy ilyen kapcsolatban él. A metaforikusan érthető (a borítón is látható) helyzet, a fulladásközeli állapot kiválóan megragadja ennek a lelkiállapotnak a lényegét. „Kivel éltem eddig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?” – teszi fel a kérdést az elbeszélő, és aztán igyekszik megválaszolni is, erről szól a regény. Felméri a saját helyzetét, megérti gyermekkorát, szüleihez való viszonyát, és így talán képes arra, hogy ismét szabadon lélegezzen. (A Mély levegő az idei 50-es listánkon a 29. lett.)
A margós beszélgetésről ITT írtunk, az Összekötve-beszélgetést ITT tudjátok visszanézni és -hallgatni, Ott Anna pedig ITT írt a regényről.
A felsorolt kötetek mindegyikének – ha más-más aspektusból is – ez a szabad lélegzés a valódi tétje. A tágabb vagy szűkebb családi történetek és önmagunk ismerete mindenképpen ehhez visz közelebb; mint ahogy közelebb visznek ezek a könyvek is, hiszen olyan utakat mutatnak, amelyeken nem biztos, hogy mind jártunk már, de mások történeteinek megismerésével is elsősorban önmagunkhoz juthatunk el.
