Azt hiszem, még soha nem voltam olyan mérges könyv miatt, mint Kisőrsi-Farkas Zsófia Bicikliút a hóviharban - Ingázó nők a szocialista iparban című tanulmánykötetének olvasása közben: az 1950-es, 1960-as évek erőszakos téeszesítése következtében a városi gyárakba kényszerült munkásnők élete, társadalmi helyzete önmagában is bicskanyitogató. Rájövünk, hogy talán egészen idáig gyökereznek a vidék-város ellentéttel kapcsolatos hiedelmek, vagy az a meggyőződés, hogy káros gyakran munkahelyet váltani. Az ELTE kutatójával beszélgettünk.
A láthatatlan munkásnők
Kisőrsi-Farkas Zsófia 2012-ben szemináriumi feladatként kezdett interjúkat készíteni a nagyanyja korábbi munkatársaival, akik a hatvanas években a szombathelyi cipőgyárban dolgoztak, ahová faluról ingáztak. Ekkor döbbent rá, hogy milyen különleges ezeknek a nőknek az élete. Szerette volna megérteni és bemutatni, miben mások ezek a faluról származó, első generációs gyári munkásnők, ehhez pedig 10 éven át gyűjtött forrásokat, több mint 30 életútinterjút készített.
Interjúalanyai, a mostanra 80 év felett járó asszonyok falun születtek, paraszti életmódra készültek. Terveiket azonban keresztülhúzta az 1960-as erőszakos téeszesítés. Belekényszerítették őket a termelőszövetkezetbe, ahonnan éves fizetést kaptak volna, de hiába dolgoztak egész évben, ez elmaradt. Ekkor mentek el munkát keresni a közeli gyárakba, hogy legyen, miből megélniük.
Néhány évig ingáztak, majd beköltöztek a városokba, de a falusi mentalitásukat végig megőrizték. Nemcsak ők érezték magukat egész életükben kívülállóknak, a média és az államhatalom is megkülönböztette őket.
Az új ellenség: az ingázó
„Az államszocialista rendszerben mindig volt olyan társadalmi csoport, akik ellen próbálták a többieket hergelni” – világít rá a kutató. Például bárkire rá lehetett húzni, hogy kulák, de az ingázó vagy a kétlaki is szitokszó volt. „Azt gondolták, ha megszégyenítik őket, és a sajtóban azt mutatják be, hogy mennyire rossz ez az életmód, akkor visszamennek a téeszbe. Hát ez nem jött be” – foglalja össze a szerző.
„A médiakampánynak volt ideológiai vetülete is: az ingázó ledolgozza a gyárban a műszakját, utána hazamegy és otthon is dolgozik, így nem jut ideje a művelődésre. A földet túrja, ahelyett, hogy Marxot olvasna!” – mutat rá a kutató arra a ma már különösnek tűnő gyakorlatra, hogy az államhatalom a magánéletet és a szabadidőt is uralni akarta.
A megkülönböztetés nemcsak a sajtóban volt tetten érhető. Egyik interjúalanya, Szombat Jutka beszámolt arról, hogy az 1950-es években a falusiakat nem szolgálták ki a boltban, mondván, ők megtermelik, amit kell. Emellett a gyárakban utasításba volt adva, hogy először a városiaknak kell állást biztosítani, majd csak utánuk jöhettek a vidékiek.
A kötetből kiderül, hogy az ingázók többféle taktikát bevetettek, hogy ezt kijátsszák. Például amikor sorba álltak állásért, nem beszélgettek egymással, nehogy a tájszólásukból kihallják, hogy nem városiak. Mások hamis lakcímkártyát szereztek, városi lakcímmel. Azonban az öltözékük, a viselkedésük gyakran elárulta őket.
„Az volt az elképzelés, hogy a falun élők ideológiailag kevésbé fejlettek, sokkal vallásosabbak, de ha az ingázók beköltöznek a városba, ott majd a városiak felemelik őket a saját szintjükre. Az én kutatásaim azt mutatják, hogy ez a kulturális transzfer fordított irányban jobban működött, a városiak kezdték el átvenni a falusiaknak a szokásait. Például a hetvenes években divatba jött kiskertet venni” – magyarázza Kisőrsi-Farkas.
Buszok, vonatok, biciklik
Kisőrsi-Farkas kötete arra is kitér, hogy az ingázó nők hogyan közlekedtek, hogyan osztották be a keresetüket, milyen lakhatási körülményeik voltak, mivel töltötték a szabadidejüket, milyen lehetőségük volt a vallásgyakorlásra, utazásra, az előrelépésre.
„Arra törekedtem, hogy amikor az olvasó kézbe veszi a könyvet, érezze át annak az embernek a döntéseit, az élethelyzetét, ezért megpróbáltam mindent megismerni abból a korszakból” – indokolja a szerző.
A '60-as évek elején nem voltak felkészülve arra az óriási tömegre, ami a falvakból elindult a városok felé. Infrastruktúra hiányában – ahogyan arra a könyv címe is utal –, sokszor biciklivel ingáztak addig, amíg nem tudtak beköltözni a városba. Hiszen minden körülmények között be kellett jutniuk dolgozni: az erős havazásban például a földeken keresztül tolták a biciklit, mert onnan elhordta a szél a havat, és könnyebben járható volt, mint az úttest.
„Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem jelentettek beteget, vagy szóltak, hogy a hó miatt nem tudnak bejönni. Itt jön elő ismét a megszégyenítés. Mindvégig kisebbségi érzésük volt, túlkompenzáltak, úgy érezték, nincs más választásuk, mert másképp kirúgják őket” – jegyzi meg Kisőrsi-Farkas Zsófia.
Az ingázókat deviánsaknak titulálták, erőszakosoknak, alkoholistáknak, munkakerülőknek. A közbeszédben tudatosan összemosták őket a Szabolcsból feketevonattal Budapestre járó munkásokkal: „az interjúalanyaim ismerték ezeket a negatív címkéket, ezért is volt bennük bizonyítási vágy, hogy többet teljesítsenek, megmutassák, hogy ezek nem igazak rájuk”.
A helyzet a városba költözéssel sem javult…
„A lakhatás ma is nehéz kérdés, akkor is az volt. Ma azt mondjuk, hogy elérhetőek az albérletek, csak nagyon drágák a fizetésekhez képest, akkor pedig nem álltak rendelkezésre kiadó lakások” – ismerteti a szerző. Sok nő lakott másokkal egy szobában, ahol sem főzési, sem mosdási lehetőség nem volt. Mindezt a gyárban lehetett megoldani a műszak után.
De rosszabb esetben olyan is volt, aki még az ágyon is osztozott egy másik műszakban dolgozó munkással, és arra is tud példát, aki egy kecskével volt kénytelen megosztania a szobáját. Más pedig dohos, penészes pincében lakott a gyerekével. „Ezekhez képest a ma sokszor lenézett, de összkomfortos panellakás tényleg egy álom volt” – helyezi perspektívába a szerző.
Máig élő hiedelmek
A tanulmánykötetben generációs hiedelmek, szokások gyökerére is fény derül.
Ilyen például, hogy miért gondolják sokan még ma is, hogy a munkahelyváltás rizikós. Az ingázók mellett ugyanis annak idején ezeket az embereket is megbélyegezték, vándormadaraknak nevezték őket, karikatúrák jelentek meg róluk a lapokban. Hiszen az volt a gazdasági érdek és cél, hogy az emberek egy életen át ugyanott dolgozzanak.
Ahogy csak tudták, a továbblépést ellehetetlenítették. A munkahelyváltás igényét alaposan meg kellett indokolni, és vezették az illető személyi lapján is, emellett figyeltek arra is, hogy ne lehessen tudni, hol milyen fizetések vannak, hogy a munkások emiatt se vándoroljanak egyik gyárból a másikba.
„A könyv elolvasása után az egyik interjúalanyom megkeresett és elmondta, hogy ő most jött rá, hogy anno mi miért történt az életében. Voltak olyan sztorik, amiket hallott, de nem hitt el. Néhány dolog most nyert számára értelmet” – árulja el.
Akiknek személyes élményeik vannak a korszakról, megérthetik a könyvből a mélyebb társadalmi, gazdasági összefüggéseket, a fiatal felnőttek pedig magyarázatot kaphatnak a nyugdíjas korosztály bizonyos beidegződéseire.
A középgenerációnak, az ötvenes, hatvanas korosztálynak, az egykori ingázók gyerekei számára pedig egyfajta múltfeldolgozás lehet, ami segíthet megérteni, mit miért csináltak a szüleik, hiszen az ő gyerekkorukra közvetlenül hatottak a könyvben leírtak. A gyár és a földművelés mellett nagyon kevés idő maradt a gyereknevelésre, a családi életre.
Kisőrsi-Farkas Zsófia tehát nem történészeknek írta a könyvet. Több generációhoz szól egyszerre és segíthet abban, hogy jobban megértsük egymást.
Fotók: Valuska Gábor
