Az olvasó ezzel a kötettel - megint először - beléphet Péntek Orsolya regényvilágának határolt végtelenjébe. Németh Gábor a kötet fülszövegében azt írta, hogy Az Andalúz lányaival (2014) elkezdett és a Dorka könyvével (2017) folytatódó trilógia zárókövének is nevezhetné az új regényt, de az eltűnt idő csak Közép-Európa negyedik dimenziója, egyetlen horvát, olasz, német, magyar vezetékneveket hajtó, ágas-bogas családfa befejezhetetlenül privát történelmeként éled újra és újra a szerző bölcsen érzéki, fekete epével (melaine chole) átitatott prózájában.
"Semmi, ami él, nem lehet valakié" - így szól a regény kulcsmondata. De minden élő erre törekszik a haláláig, sejteti a szerző kimondatlanul. Ahány név, annyi regény. A régi mellékszereplők főhőssé lesznek, az elbeszélés szelleme a könyv lenyűgözően pimasz zárlatában minden kötöttségtől megszabadulva várja újjászületését.
A könyvet a hétvégi Margón mutatták be, a szerzővel Németh Gábor beszélgetett - beszámolónkat itt olvashatjátok:
Péntek Orsolya: A szöveg öntörvényűvé válik egy idő után - Könyves magazin
Péntek Orsolya a Hóesés Rómában című könyvével trilógiává írta Az Andalúz lányaival elkezdett, majd a Dorka könyvé vel továbbszőtt fiktív családtörténetét. A Margón Németh Gábor beszélgetett a szerzővel soknyelvűségről, önjáró regényhősökről és az emberi kapcsolatok lehetetlenségéről.
Mutatunk egy részletet a könyvből:
X.
1960. március 13.
Júlia annyit kért, hogy ne kelljen iskolába mennie szerdán. A hófoltok közt csupa zöld tűpötty volt a föld a kertben. Friss huzat csapott be a konyhába, amikor kinyitotta az ablakot, végigsöpört a kockás kőpadlón, a kredenc frissen csutakolt hófehér ajtajain, hogy nekicsapódjon a sütő forró vaslemezének. Vasárnap volt. Gyűlölte a vasárnapokat.
Régebben az anyja néha elvitte cirkuszba vagy múzeumba, aztán egyszer csak vége lett. Újra és újra felidézte az apja eltűnése utáni első hétvégéket; azt, amikor az anyja a presszóba hurcolta, vagy a következőt, amikor moziba mentek. A filmre nem emlékezett, csak hogy az anyja keresztbe tette a lábát, amint leült a szűk moziszékre, és mielőtt elkezdődött a film, rámosolygott egy férfira, aki hátrapillantott rájuk. Szép mosoly volt, olyasmi, amit ragyogónak mondanak. Egész szombaton sírt, sírva nyomta elé a fokhagymás pirítóst reggel, pityergett az utcán, amikor elindultak Borkáékhoz ebédre, aztán kettesben maradt Eliza nénivel a belső szobában. Nem lehetett hallani Eliza néni hangját, csak az övét, ahogy beszél, beszél, aztán szűkölve megint felsír. A nagybátyja rá-rásandított Júliára, mígnem Júlia megunta, és nyíltan a szemébe nézve azt mondta:
– Én is elmentem volna apa helyében – aztán fogta a dobókockát, és dobott. Előretolta a bábut, körülbelül öt mezőnyit. Les az ebédlőszéken térdelt, Borka gyorsan dobott, majd az asztalon áthajolva lépett kettőt. Úgy csinált, mintha nem hallotta volna.
Az a másik vasárnap, a presszóban, rosszabb volt. Ültek egymással szemben egy darabig, majd az anyja arról kezdett beszélni, hogy mostantól minden máshogyan lesz. Júlia a villájával a sütemény habját túrta. Nem érezte az ízét. Meg volt fázva, de ha érezte volna, se lett volna fontos a sütemény. Csak vízre vágyott, de a pohár szódát, amit a pincér hozott, már megitta. Lola úgy beszélt vele, mintha idegen lenne és felnőtt.
– Majd megleszünk valahogy, anya.
A mondat olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani a presszógép fújtatása, a csilingelés és a duruzsolás közepette. Egy piros ruhás kislány a sarokban lévő asztaltól nyíltan bámulta őket. Júlia rámosolygott.
– Te. Te talán megleszel valahogy. De mi lesz velem? – A hangja félresiklott, páran felkapták rá a fejüket, és Júlia erősen megfogta az asztal szélét, félt, hogy az anyja ismét sírni és kiabálni kezd, mint az elmúlt héten olyan sokszor. Ilyenkor oda kellett ülni mellé szorosan, átkarolni és vigasztalni.
Őt csak Borka akarta vigasztalni, de Júlia lerázta a kezét.
– Mindketten nem sírhatunk. Majd az anyám sír – mondta.
Az akác alatt ültek, amely az évek alatt hatalmassá lett, és immár senki nem vetette fel, hogy ki kellene vágni. Arra, hogy valaha ki akarták vágni, talán már csak ők emlékeztek, és Júlia elbizonytalanodott, nem ők találták-e ki azt a tervezett favágást. Ahogy nőtt, a fa koronája a magasba emelte az egykor rákötött ezüst szalagot, végül már maguk sem tudták, melyik ágon libegett egykor a karácsonyfáról csórt angyalhaj, és volt-e egyáltalán, vagy csak álmodták.
Borka a hátát a törzsnek támasztotta.
– De nem is akarsz?
Júlia becsukta a szemét, ahogy otthon szokta, hogy megpróbálja megtalálni a könnyek forrását. Amikor az apja elment, napokig feküdt így esténként, hiába várva. Talán gonosz vagyok – gondolta, aztán elaludt. Ha Borka ott volt mellette, és nem kellett annyira figyelnie maga körül a hangokra és arra, hogy a másik szobában az anyja mit csinál, mintha jobban látta volna magát belülről. Szürke kőtömbökön járt, mint pár nappal azelőtt Borkával a hegyen, az ég lilás, hatalmas viharfelhőként borult fölé, messze sötétedő víz hullámait csapkodta a szél, a villámok ott, a víz felett hasogatták szét az eget, és ő nézte a kikötőt fentről, a hegyről. Amint arrébb lépett, kavicsgörgeteg indult a talpa alól. Az eső előtti légnyomás összeszorította a tüdejét, a torkát és a halántékát, mintha az a lila felhő préselné össze a világot, de egy csepp sem esett, nem tudott esni.
– Nem tudok sírni – válaszolta Borkának, és azon a héten folyton a hegy és a kikötő meg a lila felhős ég járt a fejében, amit magában látott az akác alatt, amikor becsukta a szemét. Valahol – tudta – létezik a kikötő. Aztán, attól fogva, hogy Borka apját elvitték, nem beszéltek többet sem a sírásról, sem Mihályról. Köztük is csönd lett.
Júlia állt az ablak akadozó kilincsével a kezében, és próbálta ráfordítani. Az anyja felcsattant a háta mögött.
– Mégis, mi a fenét akarsz csinálni szerdán iskola helyett?
– A kikötőben lenni – válaszolta Júlia nyugodtan. Jó ideje rájött, hogy nem szabad visszakiabálni. Az apja is azt rontotta el, hogy visszakiabált. Azt kell gondolni, hogy fent vagy a hegyen, a lábad alól görögnek a kavicsok, és lent ott a tenger. Az anyja jó pár perce beszélt, de Júlia fülében összefolytak a szavak, mint ahogy összefolytak és gránit gyásszá hűltek benne az 1956 decembere óta eltelt hónapok. Amikor kihajolt és meglátta a földben a hóvirágok leveleit, először érezte, hogy tudna sírni. De már nem akart. Akkor kérdezte meg, hogy gond lenne-e, ha nem menne iskolába.
– És ez is. Gondot jelentene-e. Hogy lehet így beszélni? Mi vagy te? Kisasszony?
Az anyja rácsapott az asztalra, úgy, hogy megremegett a rádió. Amióta a kiadóban dolgozott, pirosra festette a körmeit. Szép volt. Szebb, mint azelőtt.
– Nem azt mondtam, hogy gondot jelent-e. Hanem, hogy gond lenne-e.
Az anyja az ajtóból kiabált vissza, hogy szó sem lehet róla, és örüljön, hogy gimnáziumba járhat, nem kevésbe került. Amikor csattant mögötte a kapu, Júlia újra kinyitotta az ablakot. Fázott, de onnan látszottak csak a zöld hajtások. Becsukta a szemét. A tűpöttyök ott maradtak. Csukott szemmel is látta őket. Képzeletben felment a hegyre, gyalogolt a szürke, lapos sziklákon a csúcs felé. A jobb lába mellett látta a zöld pöttyöket, és ahogy felnézett, tele voltak a fenyők friss rügyekkel, feljebb, jóval feljebb laposan elnyúló koronájú fák karistolták a kék eget. Milyen fák lehetnek ezek? – gondolta magában, majd ment tovább. A kikötő vizén most napfény ragyogott, a csónakokat lassan himbálta a víz, ahogy az akác ágait szokta az áprilisi szél.
Másnap reggel bement az első órára, csak aztán jelentkezett az osztályfőnökénél, hogy nem jól érzi magát.
– Dolgozat lesz? – kérdezte a kontyos, szemüveges nő, és összeszorította a száját. – Szabotál? – Az anyja hangján hangzott, és Júlia mély fáradtságot érzett, mintha öreg lenne már.
– Nem írunk dolgozatot. Nem vagyok jól.
Ahogy a nő a homlokára tette a kezét, Júlia émelyegni kezdett, majd hullámokban tört rá a hidegrázás.
– Meleg a homloka. Menjen haza!
A mondat parancs volt, olyasmi, mint a sorakozz vagy a tisztelegj, de amint Júlia összeszedte a holmiját, majd kilépett az iskola kapuján, egyszerűen csak éhséget érzett és örömöt, olyan örömöt, hogy a saroktól, ahol már nem láthatták, egészen a főútig rohant, aztán onnan tovább felfelé. Útközben felugrott a villamosra, de a hegynek már gyalog indult neki. Szomjas volt. Gondolkozott azon, hogy beugorjon-e Borkáékhoz vízért, de eszébe jutott a forrás, amit Borka mutatott legutóbb. Az egyik kiugró hegyváll alatt fakadt, bent, egészen a falban, le kellett hajolni a vájatba, hogy észrevegye az ember.
Találomra indult neki. Nem tudta, hol jár, pár száz méter után elvesztette magát. Jobb kézre meredeken emelkedett a sziklafal, balra sáros, teherautó-nyomos út vezetett a semmibe. Elindult előre. Ahogy meglátta két szikla közt az ösvényt, nekivágott a hegynek a sziklás oldalon. A feje fölött az egyik kopasz ágon cinke jajveszékelt. Nézték egymást egy ideig. A madár lejjebb és lejjebb ugrott, míg végül egy kőpárkányra szállt. Ha kinyújtotta volna a kezét, megfoghatta volna. A kifújt levegő páraként gomolygott a késő délelőtti csöndben. Vattás hófelhőkbe takarózott a hegy teteje, a vasárnapi kora tavaszból újra tél lett, talán csak a fény volt más, mint télen, puha és ragyogó.
Nem mozdult, amíg a madár ott állt, csak aztán indult neki a szűk útnak, amikor felrebbent. Néhol meg kellett fogódznia két oldalt a kiálló sziklaszilánkokban, máskor egy-egy fa lelógó ágát kapta el. Nem tudta, hol lehet a forrás. A legutóbb mintha máshogy nézett volna ki a hegy. Pedig ugyanazon az oldalon jöttek fel. Eszébe jutott, hogy a táskájában a zsíros kenyér mellett van egy alma is. Leült az egyik fenyő alá egy lapos sziklára. Fent, amerre az út tovább kanyargott, tele volt hóvirággal a tisztás. Júlia megbűvölten nézte. Lassan, ahogy az álom közelít, szűkülő körökben, úgy ölelte át ez a másfajta csönd. Egyszerre és külön is hallotta a madarakat a körös-körül álló fákon, jobbra a harkályt, balra a cinkéket, a hóvirágok fölött egy ismeretlen, fekete madarat, amelyik mintha ciripelt volna.
Ahogy messzire hajította az almacsutkát, és megérezte az első hópelyheket az arcán, olyan elviselhetetlenül erős boldogság tört rá, hogy megijedt. Futni kezdett lefelé.
A teherautónyom túloldalán felismerte a forrás szikláját. A víz keskeny erecskében tört elő a kőből. Amint lelépett volna a hasadékba, hogy odatérdeljen a forráshoz, kavicsgörgeteg indult meg a talpa alatt. Lila volt a fény. A hó továbbra is épphogy szemerkélt. Hiányzik a kikötő – gondolta, amikor lehajolt a vízhez. A tenyeréből ivott, hosszan.
Mire leért, sűrű, nagy pelyhekben esett. Borkáéknál mindkét szoba ablaka világított. A félig leeresztett redőny mögött, úgy látta, Eliza néni suhant el egy tálcával a kezében. Sötétedett. Átment az utca túloldalára, onnan figyelte tovább az ablakokat. A fájdalom szúrása ugyanolyan erős volt, mint ott fenn a boldogságé. Az üres, sötét lakásban nem gyújtotta fel a lámpát. A kályha előtt térdelt, a fát rakta épp gúlába, amikor az anyja belépett.
– Fent voltam a hegyen iskola helyett – mondta. Nem akarta elmondani, mégis kiszaladt. Az anyja ott állt előtte, a kulcsot még a jobb kezében lógatva, kabátban. A cipője sarkáról lassan olvadt le a hó a parkettára.
– Apád lánya vagy.
A mondat olyan volt, olyan lágy és olyan sima, mint nyáron annak a kikötőnek a vize, amelyről mostanában annyiszor álmodott. Lola váratlanul ölelte át, úgy, ahogy nagyon rég.
– Nem baj. Nem baj – hajtogatta, és Júlia három és fél év után sírni kezdett.
– Szerinted él?
Úgy hangzott, mintha sikítana. Az első vasárnapok óta nem beszéltek Mihályról.
– Él. Él, hogy rohadjon meg.
Az anyja egyenesen, könnytelen szemmel nézett rá, de mégis újra átölelte.
– Te ne hibázz! Te ne hibázz!
Úgy mondogatta, mint a mondókát, miközben az ölelésében rázta, mint kisgyerekkorában, ha rosszat csinált.
