Gurubi Ágnes első regénye, a Szív utca női történet; egy családregény, amelyben nők generációi örökítik át egymásnak tapasztalataikat, élményeiket, szenvedésüket, örömüket, fájdalmukat, dühüket – mindazt, amit a magyar történelem viharaiban megéltek.
Sorsuk egymásra montírozódik, oda-vissza hat. Pedig történeteiket nem mesélik el, nem beszélik ki, nem osztják meg egymással, mégis nemzedékről nemzedékre újraélik. A regény elbeszélője az, aki végül felismeri: az ő feladata megismerni, megfejteni a múltat, megbocsátani és továbblépni.
Gurubi Ágnes 1977-ben született Budapesten. Szerkesztő, újságíró. A Magyar Rádió Irodalmi Osztályán eltöltött hat év riporteri munka után kulturális újságíróként és szerkesztőként dolgozott tovább, ami a mai napig központi helyet foglal el az életében. A Szív utca az első regénye. A kötet bemutatója szeptember 3-án 17 órakor lesz az Írók Boltjában. A szerzővel Mészáros Sándor beszélget. Közreműködik: Péterfy-Novák Éva és Toldi Veronika.
Olvass bele:
Anyámnál megállt az idő. Nyolcéves korában. Azon a napon, amikor a Miska Bence utánakiabált az iskolaudvaron.
– Kata, te nem játszhatsz velünk! A te apád börtönben van! Mi van, nem tudtad? – kaján vigyor terül szét Bence ragyás arcán, mint a meleg tej felszínén úszkáló sárgás zsír.
Anyám hazáig rohan, betéve tudja az utat az iskola kapujától a lépcsőházig. Most nem áll meg bámészkodni a kirakatok előtt, nem simogatja meg a szomszéd vörös cicáját, nem beszélget a sarki cipész bácsival, aki mindig cukorkát ad neki, csak szalad, a szalagok kibomlanak a hajából, beléjük kap a szél, a járda szélén landolnak, a csikkek mellett, a kedvenc kék szalagjai, de anyámat ez sem érdekli, kettesével szedi a lépcsőfokokat, megbotlik, térdre esik, feláll, rohan tovább. Érzi, ahogy szivárog a vér a térdéből, átüt a harisnyáján, tudja, hogy amikor megszárad a vér, beleragad a harisnyájába, és este fürdésnél úgy kell kitépni a bőrrel együtt. De most nem érez semmit.
Amikor beér a Szív utcába, léptei visszhangoznak a macskakövön. Felrohan a lépcsőn, dörömbölni kezd az ajtón, nagyanyám kinyitja, apró kéknefelejcs mintás pongyola van rajta, csak áll az előszobában, és csodálkozva néz a kipirult arcú, zilált külsejű lányára, nem most kellene hazaérnie. A reggeli frizurája szétcsúszva, a masnis copfok már rég nem katonás rendben simulnak a fejéhez.
– Anyuka, kiabálja anyám, hol van apuka, börtönben van, mondd meg, hol van, miért hazudtál, hol van, vidéken van, dolgozik, kórházban van, válaszolj, hol van, miért csináltad ezt, miért hazudtál, hogy tehetted ezt velem, István tudja, neki elmondtad?
Miközben toporzékol, a lábát veri a földhöz, a parkettáról szép lassan megtelepszik a por piros, kopogós cipője orrán. Anyám nekimegy nagyanyámnak, aki lefagyva áll – a mellkasát üti, rúgja, ahol éri, a zokogástól öklendezni kezd az előszobában, talán el is ájul, ha nagyanyám nem vonszolja magával a konyhába és mossa meg hideg vízzel az arcát.
– Gyűlöllek, tiszta szívemből gyűlöllek, hazug vagy, gonosz vagy, áruló vagy, hajtogatja anyám, de nagyanyám nem szól semmit, csak tartja a kezét a csap alá, engedi rá a vizet, amíg a csontjáig hatol a hideg.
A másfél év alatt, amíg nagyapám börtönben ül ittas vezetés és halált okozó közúti baleset miatt, anyám kétszer látja őt. Az első látogatásra emlékszik csak. Arra is csak azért, mert negyvenévesen eljár egy asztrológiai kurzusra, ahol miután megnézik a képletét, az asztrológus megkérdezi, hogy nyolcéves korában mi történt vele, mire anyám értetlenül néz rá, semmi, válaszolja, nem emlékszem semmire. De később, hazafele a buszon, nem hagyja nyugodni egy érzés, ott motoszkál benne, a torka megfájdul a visszafojtott sírástól, a lenyelt könnyektől, nem érti, mi történik vele. Másnap felhívja nagyanyámat, megkérdezi őt is, és nagyanyám elmeséli, megtöri évtizedek óta tartó hallgatását, elmeséli, amiről soha nem beszéltek, hogy nagyapámnak Nyíregyházára kellett vinnie utasokat, este iszogattak, kártyáztak, nagyapám már lefekvéshez készülődött, amikor a vendégek kitalálták, hogy menjenek át egy másik vendéglőbe, nagyapám pedig beült a volán mögé, és a kietlen, sötét úton nem vette észre a kerékpárost, aki a kocsmából hazafele tartott. Elgázolta. Mentőt hívtak, de a férfi meghalt a kórházban.
És akkor anyámnak eszébe jut minden. Elöntik az emlékek, beléjük fullad, hiába kapkod levegő után, a fájdalom elszorítja a mellkasát, eltömíti a tüdejét, visszafojtott dühe és csalódottsága mire a felszínre jut, fagyos orkánt idéző szélviharként csapódik az arcunkba. Apáméba, nővéremébe, az enyémbe.
Nagyapám hazaérkezése után a család elköltözik a Szív utcából Budára, közel a Feneketlen-tóhoz. Az új helyen már nem egy szoba-konyhában élnek négyen, vécére sem a folyosóra kell kimenni, fürdő is tartozik a másfél szobás lakáshoz, és mire anyám betölti a tizennégyet, szinte már egyikük sem emlékszik, milyen volt az a két év, amíg nagyapám nélkül éltek, elfelejtik, hogy István még nem volt tizenhárom, amikor egész nyárra be kellett állnia kőművesek mellé dolgozni, elfelejtik, hogy anyámnak két évig hazudnia kellett, ha az apjáról kérdezték, elfelejtik, hogy milyen volt a hosszú út, hogy hányszor kellett átszállni, várni a csatlakozásra, amíg odaértek a börtön bejáratához, elfelejti anyám, hogy az első látogatáskor az új, kék kombinéját vette a pörgős ruhája alá, és miközben nagyanyámmal és nagyapám húgával, a Bözsivel együtt várakoztak, anyám az új ruhájában forgolódott, mert mindenképp meg akarta mutatni azt az új csipkés kombinét, elfelejti, hogy amikor felpillantott és jöttek a rabok, alig ismerte fel az ő imádott apukáját, mert az teljesen megőszült, elfelejti a szégyent, ami egy életre beivódott a lelkébe, a szégyent, ami a bőrén keresztül szívódott fel, amit a száján lélegzett be, a szégyent, ami beáramlott a vérkeringésébe, átmosva a verőereket, megmérgezve az artériákat, behálózva a szívét.
Egyvalamit nem felejt anyám.
A mozdulatot, ahogyan nagyapám leveszi a sapkáját, hátrasimítja ősz haját, ráemeli szomorú tekintetét a kislányára, és azt kérdezi, hogy vagy, drága csillagom.
A hazugsággal átszőtt világot anyám örökíti tovább. Eleinte kíméletből nem árulja el, hol van apám, később megszokásból. Egy ideig nővéremmel felváltva kérdezgetjük, amikor a délután estébe fordul át, hogy hol van apa, de miután a válasz mindig ugyanaz, vidéken dolgozik, feladjuk a kérdezősködést. Hamar megtanuljuk felismerni egy kulcscsörgésből, egy köhécselésből, egy torokköszörülésből, aznap apám mennyit ivott. Mi hárman egy szemvillanásból is megértjük egymást. Cinkosságunk alapja és egyben céltáblája apám alkoholizmusa.
Vasárnap délután van. Üres, színtelen, egyhangú vasárnap. A néma csöndet csak anyámék szobájából beszűrődő sportközvetítés zaja töri meg. Apám teniszt néz. Nemrég ért véget a Forma-1. Anyám újságot olvas. A vasárnapi ebédek egyformák, húsleves, rántott hús és krumplipüré. Ha hétköznap nem vesztek össze, ha apám időben ért haza és nem volt nagyon részeg, akkor együtt főzik a vasárnapi ebédet. Apám nagyon jól főz. Érzéssel. Minden emlékét, örömét, fájdalmát belefőzi, belesüti az ételekbe. Mindegy, hogy töltött káposzta, bableves, fasírt, rakott krumpli, francia saláta vagy túrógombóc, egyaránt élvezi elkészíteni. Ha apám főz, mindig szól a zene. Bekapcsolja a rádiót, vagy előveszi valamelyik kedvenc Beatles kazettáját és felcsavarja a hangerőt.
A gőz hamar kicsapódik az ablakokon, folyik le a pára az üvegen, én legszívesebben rajzolnék a nedves felületre, de anyám mindig észreveszi és leszid, hogy nemrég pucolta meg az ablakot, ne maszatoljam össze. Egy idő után a nagy gőzben szinte apámat sem lehet látni, csak a hangokból tudni, hogy főz – csörömpöl a lábosokkal, ahogy egymásra halmozza azokat a mosogatóban, a gázon különböző nagyságú fazekakban, lábosokban rotyog az étel, mintha egy hadsereget kéne ellátnia élelemmel, és a főzés közben elfogyasztott sör vagy rövid mértékével egyenes arányban nő a jókedve is, amit hangos énekléssel ad a külvilág tudtára.
A vasárnapi ebédek után anyám, nővérem és én még maradunk a konyhában beszélgetni, néha apám is bekapcsolódik, de hamar lefárasztja őt a női részleg, és elnyeli a fotel meg a tévé. Nővéremmel felváltva elmosogatunk, beosztjuk a hétvégéket. De a felmosás az enyém, minden hétvégén. Konyha, előszoba, fürdő. Úgy csinálom, ahogy anyám tanította. A partvisra csavarom rá az előzőleg mosószeres vízbe áztatott felmosórongyot, szisztematikusan haladok a konyhában, általában négy öblítés és végzek. Undorodom a felmosórongytól, meg a rátapadt hajszálaktól. Anyámnak kérnie sem kell a felmosást, magamtól segítek. Azt akarom, hogy boldog legyen és gondtalan. A támasza akarok lenni, apámra nem számíthat. Egyszer, amikor még nem volt otthon telefonunk, csak az utca végén egy telefonfülke, mindenki odajárt telefonálni, sorban álltunk, de gyakran még a búgó hangot sem sikerült megkapnunk, volt, hogy hiába dobáltuk be a kétforintosokat, folyton megszakadt a vonal, csak pár szót tudtunk nagyanyámékkal váltani, például arról, hogy a nővérem vagy én betegek lettünk, és reggel jöjjön el hozzánk, mert anyámnak dolgozni kell mennie, szóval egyszer bementem a telefonfülkébe, és a hatalmas telefonkönyvben megpróbáltam megkeresni anyám első szerelmét, emlékszem, a súlyos telefonkönyvet alig bírtam el, a lapok hártyavékonyak voltak, könnyen elszakadtak, óvatosan lapozgattam, mert elhatároztam, hogy felhívom azt a bizonyos elsőt, és tudatom vele, hogy anyám boldogtalan, és ha ő is az, akkor találkozzanak, egy baj volt, hogy anyám első szerelmét Kovács Csabának hívták, és két oldalnyi Kovács Csabát találtam, nekem meg nem volt annyi kétforintosom, hogy mindet felhívjam, és különben is, a telefonfülkében eltöltött hosszú idő alatt inamba szállt a bátorságom.
Amikor kész vagyok a felmosással, bemegyek a szobába és olvasok, néha anyám átjön és bekapcsolja a kistévét, hogy megnézzen egy filmet, amit apám nem akar vele nézni. Hallom, ahogy nyikorog a szobájuk ajtaja. Jön. Lenyomja a kilincset. Én éppen az 1984-et olvasom, annyira felkavar, hogy éjjelente nem tudok elaludni, de nem érdekel, nem bírom lerakni, muszáj elolvasnom. Ahogy anyám meglát a székben összekuporodva, megkérdezi:
– Veled meg mi van? Mitől annyira vörös a fejed?
– Semmi, nem érdekes – válaszolom.
Pár perc múlva apám is bekukkant, ritkán fordul elő ilyesmi.
– Mit szólnál egy ugedlimugedlihez?
Így hívjuk az édességet, amit apám készít néhány perc alatt, két összetevő szükséges hozzá – tojássárgája és cukor. Édességhiányom van, de inkább almás pitét szeretnék.
– Bella mama megtanított tésztát gyúrni, és ki is tudom nyújtani a tésztát – mondom.
Apám elfintorodik, ahogy meghallja nagyanyám nevét.
– Majd én megmutatom neked, hogyan kell. Én jobban tudom.
Aztán fogja magát, és előveszi a gyúródeszkát. Közben fütyülni kezdi az I just call to say I love you-t Steve Wondertől.
– Ismered? – kérdezi.
Bólintok.
– Jó hallásod van, Anna, tőlem örökölted a zenei érzéked. És azt a viccet ismered, hogy megkérdezik Steve Wondertől, hogy nem zavarja őt, hogy vak, mire azt válaszolja, hogy az jobban zavarna, ha néger lennék. Apám nevet, én meg kényszeredett mosolyra húzom a szám. Anyám is utánunk jön a konyhába, én meg magamban azon szurkolok, hogy csak apám ki ne nyisson egy üveg bort, mert akkor oda a jó hangulat, anyám tesz egy megjegyzést, apám megsértődik, jobb esetben csak visszamegy a szobába tévét nézni, rosszabb esetben veszekedni kezdenek, legrosszabb esetben elmegy a kocsmába, pedig én nagyon szeretnék almás pitét enni, nagyon szeretnék apámmal együtt sütni a konyhában, hallgatni a hülye vicceit, meg ahogy énekel, néha még táncolni is felkér, de az nagyon ritkán fordul elő. Apám benyúl a szekrénybe. Lisztet vesz elő, cukrot, sütőport. A hűtőből tejfölt, vajat és egy tojást hoz. Lerakja a gyúródeszkára, és egy tálba szórja a lisztet. Soha nem használ mérleget.
– Egyet jegyezz meg, Anna – kezdi.
Apám soha nem becéz, nincs Annácska, Ancsi, Ancsa vagy Pannika. Anna vagyok és kész.
– A három-kettő-egy arány a lényeg, az almás pite tésztája akkor lesz jó, ha betartod a liszt, vaj és cukor arányát, a tejföl már csak ahhoz kell, hogy fellazítsa a tésztát, érted, amit mondok, jól figyelj rám, nagyanyád almás pitéje fullasztó, kevés tölteléket rak bele és vastag a tésztája, de az se jó, ha túl sok a töltelék, mert akkor meg elázik a tészta.
Miközben magyaráz, már keveri a vajat a cukorral, habosra, mondja nekem, és a kezembe nyomja a habverőt meg a tálat, mert tudja, hogy nagyon erős a kezem, mindig én verem fel a tojásfehérjét is, és egyszer nagyanyámmal azt játszottuk, hogy ő rácsavarta a befőttesüvegre a tetejét, én meg mindig kinyitottam, de amikor fordítva csináltuk, neki egyszer sem sikerült még meglazítani sem, olyan erővel szorítottam rá az üvegre a tetejét. Anyám is besegít, először hámozza, aztán reszeli az almát.
– Jövő héten jön haza anyu húga – veti oda foghegyről anyám.
– Melyik, van neki öt, hallom apám hangját.
Én meg gyorsan megkérdem, honnan jön, miközben már mindkét kezemmel a tésztát gyúrom, figyelek, hogy ne legyen nagyon morzsálós, ne is ragadjon, majd kis cipót formázok belőle, a deszkára teszem, nyújtani kezdem, annyira belemerülök a tészta kinyújtásába, hogy fel sem tűnik a tapintható feszültség, ahogy anyám kiböki, Izraelből, mire én megelőzve apám reakcióját, igen, Izraelből, kérdem elnyújtott hangon, de ott zsidók élnek, mit keres ott, folytatom a kérdezősködést levegővétel nélkül, most akkor a Bella mama zsidó, kérdezem, mire a nagy csendre felkapom a fejem, összetalálkozik a tekintetünk, apám szeme szikrát szór.
Mire betöltöm a tizennyolcat, masszív ellenállás alakul ki bennem apámmal szemben.
A köztünk tátongó szakadék egyre nő, nincs az a hosszúságú függőhíd, ami összeköthetne kettőnket, az viszont kérdés, hogy vajon melyikünk dobta előbb a bombát erre hídra, ami a levegőben robbant fel, utóhatásaként felgyújtva a függőhíd fapallóit. Mindenben szemben állunk egymással, világnézet, életcélok, ízlés, vágyak. Nem ismerem apámat, ő pedig nem akar engem megismerni. Nem tudunk egymás közelébe férkőzni. Sötétben tapogatódzunk egymás jelenlétében, vagdalkozunk, acsargunk egymásra, mint két szembenálló falkavezér. Szemtelen vagyok, nem tisztelem apámat, a többi férfira se tudok felnézni. Egy alkalommal az arcába köpöm, hogy részeg disznó, erre anyám követeli, hogy kérjek bocsánatot, mert ez mégiscsak túlzás, mire én lassan, összeszorított szájjal préselem ki magamból a legnagyobb igazságtalanságot.
