Nem véletlen, hogy a hátsó borítóra tett ajánlót az az Orvos-Tóth Noémi jegyzi, aki hónapokra kibérelte a bestsellerlisták első helyét a transzgenerációs pszichológia alapvetéseit összefoglaló és illusztráló Örökölt sors című könyvével. Bár mindig is világos volt, hogy a múlt, az ősök élete, traumái, sikerei, elakadásai meghatározzák az egyén sorsát, a téma az elmúlt években vált közismertté, jutott el az emberek széles rétegeihez. Az, hogy a fényképek, az anekdotikus történetek, a közös emlékek és a fizikai hasonlóságok mellett olyan örökséget is kapunk őseinktől, mely a tudatalattiban, búvópatakként van jelen bennünk, ma már elfogadott vélekedés.
A nagyszülők, dédszülők félelmei, vágyai, rossz döntései szinte zsigeri módon élnek bennünk, még akkor is, ha ők egyébként hallgatnak életüknek ezekről az eseményeiről – sőt, talán akkor a leginkább.
Az erősen önéletrajzi ihletettségű Szív utca főhősének nagyanyja, Bella is a hallgatag ősök sorát gyarapította, soha nem beszélt a tragédiákról, az erős érzelmi nyomokat hagyó történésekről. Az ő hallgatását nyitotta fel az elbeszélő, amikor a családi múlt nyomába eredt, idős rokonokat keresett meg Amerikában, Argentínában, levéltári adatok és történelmi dokumentumok között kutatott, hogy legalább negyedízig visszajusson anyai családjának történeteihez. A szerző célját egy saját könyve kapcsán íródott cikkében így összegzi: „Meg akartam fejteni a közös vérkeringés titkát, felfedni a láthatatlan vérszerződést, a titkos összetevőt, a képletet, ami magyarázatot ad a miértjeimre.” A terápiás írásként indult generációs családregényben a jelenre vetülő árnyak megismerése, a család történetének feltárása volt a cél. Hamar kiderült, hogy ezekben a történetekben a nőké a főszerep (és nem csak azért, mert alapvetően „lányos” családról van szó, ahol sokkal több lány születik, mint fiú), mert a férfiak itt szinte csak hibázni tudnak: isznak, hűtlenek, vagy egyszerűen meghalnak hirtelen, és csak hűlt helyük marad.
A regény lapjain női történetek sorakoznak, az elbeszélő egészen 1881-ben született ükanya történetéig megy vissza, az ő tragikus halála (nyilasok lövik tarkón egy Városmajor utcai kórházban), a zsidó származású család üldöztetése a családi történeteket tágabb perspektívába helyezi, helyenként történelmi szövegeket is beilleszt az elbeszélő.
A zsidó szál hangsúlyosan jelen van, de nem válik uralkodóvá, mert nem a zsidó identitás vagy sors a könyv lényege. A regénybeli család történetesen egy zsidó család, de lehetne más is, akkor legfelejbb másfajta tragédiák épülnének bele a generációk történetébe, hiszen minden családnak kijut tragédiákból, nincsen olyan (vagy ha akad is, elenyészően kevés), mely ne hurcolná a maga terheit, elhallgatott drámáit, sorscsapásait.
A családi múltat meg kell fejteni ahhoz, hogy továbbléphessünk - Könyves magazin
Gurubi Ágnes első regénye, a Szív utca női történet; egy családregény, amelyben nők generációi örökítik át egymásnak tapasztalataikat, élményeiket, szenvedésüket, örömüket, fájdalmukat, dühüket - mindazt, amit a magyar történelem viharaiban megéltek. Sorsuk egymásra montírozódik, oda-vissza hat. Pedig történeteiket nem mesélik el, nem beszélik ki, nem osztják meg egymással, mégis nemzedékről nemzedékre újraélik.
A matriarchális alapon szerveződő család tagjai közül az ükanya, a dédanya, a nagymama, és az ő testvére, Ilona kapják a vezető szerepet, az ő történeteik bomlanak ki legrészletesebben.
Anna a gyógyulás reményében ás a család történetének mélyére, de az is látható lesz, hogy gyakran sokkolják, megbetegítik a múlt homályából felszínre hozott események. Az ősök sorsaiban felismert mintázat alapja a félelem, a menekülés és az élmény, hogy a férfiak nem képesek támaszként szolgálni. Ezek a visszatérő elemek a nők történeteiben, talán éppen ezek okozzák azt, hogy az elbeszélő szíve „fagyott szív”, nem képes elköteleződni, bízni senkiben. Saját problémáinak okát kutatja, és a család nőtagjainak problémáit találja meg: „… idézzem fel, mikor fagyott meg a szívem! Menjek mélyre, derítsem ki, találjam meg a többi megfagyott szívű nőt a családban.” Miközben felismeri és újra akarja írni a mintázatot, nemcsak keserű, tragikus dolgokkal találkozik, hanem rájön arra, hogy rengeteg erőt, életvágyat, életben maradási ösztönt is örökölt ezektől a megtartó nőalakoktól. És kiválóan felismeri azt is, hogy hátranézni, a múltat megismerni nagyon fontos, de ugyanolyan fontos az is, hogy előre nézzen, és az ősök és saját maga mellett az utódokkal is foglalkozzon. Nagyobbik lányához fűződő viszonya is nagy hangsúlyt kap, önmaga gyógyításával lánya is gyógyul (konkrét fizikai betegségből és lelkiből egyaránt), a közöttük lévő kapcsolat is javul.
A múlt történetei ugyanis nemcsak a jelenbe, hanem a jövőbe is továbbgyűrűznek, a múltat nem elég megismerni és megérteni, tovább is kell adni, hogy a következő generációknak már ne legyen ennyire nehéz feltárni és feldolgozni.
A kötet családregény, naplóregény, egy terápiás munka dokumentációja, és mint ilyen, dokumentumregény. Egyértelmű (néha talán túl direkten ki is mondja és sulykolja), hogy a múlt megismerésének fontosságát hangsúlyozza, nyilvánvalóvá teszi, hogy amíg nem otthonos és ismert a távolabbi múlt, addig maradni fognak problémák. A regény legfeljebb azért okoz némi csalódást, mert szövege egyenetlen, sok helyen inkább vázlat, mint kidolgozott, végleges alkotás. A cím az elbeszélő nagyanyjának lakhelyét jelöli, de metaforikus jelentést is hordoz; a szív kiemelt terület, itt lakozik ugyanis a múlt, ide szivárognak be és itt élnek az elhallgatások, a család nagy megrázkódtatásai. Ha a racionalitás, az elme számára is láthatóvá és feldolgozhatóvá válnak, akkor talán a szív is könnyebben birkózik meg velük, nem szakad bele a múlt súlyába és nem is dermed jéggé tőle.
