A két korábbi regény előtörténete az ikerlányok szüleinek és nagyszüleinek világába vezet, a lányok anyjának és nagynénjének kisiskolás éveitől indul. Az egyes fejezetek címei pontos dátumok, így az is látható, hogy 1951-től 2020-ig kígyózik a történet, mely emlékek és visszautalások formájában magába foglalja még az ötvenes éveket megelőző évtizedeket is. A legújabb Péntek-regény két kislány, az egymásra szinte ikerként hasonlító Júlia és Borka bemutatásával indul, az ő élettörténetük adja a szöveg témáját, egyben kétszólamúságát is. A két lány felcseperedésének, felnőtté, majd középkorúvá válásának epizódjai alkotják az egyes fejezeteket, melyek hol Júlia, hol Borka szemszögéből mesélik el az eseményeket. Bár az elbeszélésmód (az utolsó két fejezetet leszámítva) egyes szám harmadik személyű, mégis én-elbeszélésnek érezhető, mert hol az egyik, hol a másik főhős nézőpontja érvényesül, az ő gondolataik, belső világuk tárul az olvasó elé.
Az unokatestvérek közül kezdetben Júlia tűnik fontosabb szereplőnek, de a regény második felében mintha Borka története válna dominánssá. A két, közel egyidős, egymásra testvérként tekintő nő sorsa egy pontból indul, egy közös kertből és közös családból, de ezek az élettörténetek a húszas éveik elején szétválnak: bár egyformán szépek, okosak és tehetségesek, mégis egészen másfajta utakra lépnek, gyökeresen más irányba indulnak el. Júlia 1966-ban Rómába disszidál, Borka Budapesten marad, férjhez megy, ikreket szül. Júlia nem alapít családot, változó férfiakkal, mégis magányosan él; Borka pedig egy depresszív, enervált férj társaságában tengődik egy pokoli házasságban.
Kötődésük, kimondatlan szövetségük mindvégig erős, de az idő múlásával egyre kevésbé értik egymást, életük másképp és máshol zajlik, és bár mindketten boldogtalanok, problémáik egészen mások, így elérhetetlenné válnak egymás számára:
„Ahogy a Corte Zappán átsiettek, oldalra pillantott, épp abban a pillanatban, amikor egy villám keresztülhasította az eget. Mintha az szelte volna szét őket ennyi év után végleg.”
A középpontban két nő áll, de azért fontos szerephez jutnak a férfiak is, bár az ő sorsaikba nem nyerünk betekintést, inkább csak a főhősökkel való kapcsolatukban, relációikban érdekesek. A két lány, Júlia és Borka apja testvérek, és mindketten kiemelkedően gondos apák, lányaik elsősorban hozzájuk kötődnek. A rideg, csak nehezen érthető anyák helyett ez a két apa jelenti a kislányok számára a biztonságot, a szeretetet, a törődést. Júlia apja azonban 56-ban disszidál, örökre magára hagyva a lányát, aki ekkor tizenkét éves. Ez a hiánnyá váló apa legalább olyan fontos, sorsalakító tényező lesz a nő életében, mint a másik apa, Borkáé, aki jelen van.
Nagyon jól rámutat a regény arra, mennyire fontosak az apák lányaik életében, akkor is, ha jelen vannak, és talán még inkább, ha nincsenek.
Az, hogy Júliát „elhagyja” a számára legfontosabb férfi, későbbi kapcsolatait is meghatározza, képtelen lesz ugyanis az elköteleződésre, a bizalomra, kerüli a helyzeteket, melyekben megszerethet valakit: „Mintha felülről nézné magukat, nézte, ahogy Tiló kapaszkodik belé, és nézte magát, ahogy közönyös arccal átfogja a fiú nyakát. Épp azért választotta őt, mert nem tudta szeretni. Mert így bármikor elmehet.” Mintául is szolgál majd a „hűtlen” apa, hiszen Júlia is elhagyja az országot, ezt is örökbe kapja apjától, akit hiába keres évtizedeken át, végül csak halálhírével találkozik.A regényből az is kiderül, hogy egy apa kevés két lánynak, és az is, hogy az apák sem tudják megmenteni minden esetben lányaikat.
Nem az anyák, sokkal inkább az apák könyve ez a szöveg, a jelen- és a távollevő apáké, akik meghatározó hatással vannak lányaik választásaira, döntéseire, sorsára.
Bár az apák kiemelkedően fontos szereplők, az összes családon belüli viszony, kapcsolat, működés jelentős témája a könyvnek, minden párbeszéd, gondolatmenet azt támasztja alá, hogy a család biztonságot adó közeg is lehet, ugyanakkor a legfullasztóbb, legelviselhetetlenebb élettérként és kapcsolati rendszerként is működhet.
Rómában és Budapesten folytatódik Péntek Orsolya ágas-bogas családregénye - Könyves magazin
Az olvasó ezzel a kötettel - megint először - beléphet Péntek Orsolya regényvilágának határolt végtelenjébe. Németh Gábor a kötet fülszövegében azt írta, hogyz Andalúz lányaival (2014) elkezdett és a Dorka könyvé vel (2017) folytatódó trilógia zárókövének is nevezhetné az új regényt, de az eltűnt idő csak Közép-Európa negyedik dimenziója, egyetlen horvát, olasz, német, magyar vezetékneveket hajtó, ágas-bogas családfa befejezhetetlenül privát történelmeként éled újra és újra a szerző bölcsen érzéki, fekete epével (melaine chole) átitatott prózájában.
Péntek Orsolya családtörténete nemcsak egy soknemzetiségű család belső dinamikájának, történetének kibontása, hanem a huszadik századi magyar történelem „alulnézeti”, az átlagember szemszögéből történő bemutatása is. A kisember által megélt történelem, melyben Sztálin halála, az 56-os forradalom, a Kádár-rendszer működése, a rendszerváltás, sőt visszautalások formájában a második világháború és a zsidók üldözése is megjelenik. Nem a történelmi eseményeket látjuk, csak a hatásukat: azt, hogy miért nem mehet egyetemre két igen tehetséges lány, azt, hogyan válik traumatizálttá egész életére a szekrényben bujkáló zsidó anya, vagy azt, hogyan lehet disszidálni, és aztán szorongani majd minden egyes határátlépéskor. A történet lineárisan, a hagyományos időrendet követve építkezik, de nagyon sokat bíz az előre- és visszautalásokra is. A családi titkok, elhallgatások sokszor nagyon lassan vagy nagyon későn bomlanak ki, a csöndekkel övezett, tabuként kerülgetett réseket sokszor csak évek, évtizedek múltán tölthetőek ki. Ezek a hiányok, elhallgatások, amellett, hogy nagyon jól tükrözik a családon belüli (elsősorban a családi múltra vonatkozó) kommunikációt, egyfajta jótékony feszültséget is visznek a szövegbe.
Péntek Orsolya: A szöveg öntörvényűvé válik egy idő után - Könyves magazin
Péntek Orsolya a Hóesés Rómában című könyvével trilógiává írta Az Andalúz lányaival elkezdett, majd a Dorka könyvé vel továbbszőtt fiktív családtörténetét. A Margón Németh Gábor beszélgetett a szerzővel soknyelvűségről, önjáró regényhősökről és az emberi kapcsolatok lehetetlenségéről.
A középpontba állított család tagjai keveset beszélő emberek, ugyanakkor megszólalásaik minden esetben végtelenül pontosak, kiérleltek és sallangmentesek. A kortársak közül talán Bartis Attila regényeire jellemző leginkább ez a visszafogott, sűrített megszólalásmód, amelyben minden mondatnak súlya van, és amelyben sokszor egy kötőszóba belefér egy tragédia. Ezeket a rövid megszólalásokat nagyon szépen körbefogja és árnyalja a két főhős gondolatainak részletes bemutatása, benyomásaik, a helyzeteket értelmező megfigyeléseik lejegyzése.
Nagyon sokszor azért nem szólalnak meg (és ebben nagyon hasonlítanak), mert úgy érzik, a kimondás nem segít semmin, a szavak, mondatok nem alkalmasak arra, hogy összefésüljék a kusza érzéseket, helyzeteket.
Júlia, aki fényképész, már gyermekkorában észreveszi, hogy „ha nem figyel a mondatokra, hanem csak nézi az embereket, jobban ért mindent”. Sokszor csak vizuálisan, vagy ízek, hangok, illatok segítségével tudja megragadni érzéseit, nem lépes fogalmilag artikulálni azokat. Aligha lehetséges például egy emberben zajló lassú változásokról, a benne múló időről szavakkal beszélni: „Talán csak a lekvár ízére emlékezett igazán jól, és a besűrűsödött, becukrosodott kemény rétegre az üveg nyakán, és ahogy rákente a kanállal a kemény, félig kihűlt kukoricakására. Aztán megértette, amikor másodszor is belekortyolt a magával vitt üdítőbe: a savanykás, édes, vizes íz ugyanaz volt, mint azé a régi lekváré. Akkor belekapaszkodott az ízbe, amelyben összefutott az egykori és a mostani Júlia, Buda és Róma, az egész, ami volt, és ami van, aztán szétbomlott megint.”
Mintha a megértés mindig csak pillanatnyi lehetne, egy hirtelen összeálló kép, érzés, ami azonnal továbbáll, amint racionálisan próbáljuk megragadni. Nem lehet igazán beszélni az anyaságról, a magányról, a rossz választásokról, a honvágyról vagy az idő múlásáról sem (persze a regény paradox módon mégis ezt teszi), felvillanó képekben, illatokban, érintésekben lehet igazán közel kerülni ezekhez a témákhoz, melyek a Hóesés Rómában központi kérdései is. Valószínűleg ezzel függ össze az is, hogy a regényben (amellett, hogy egy nagyon arányos, jól szerkesztett szöveg) rengeteg a lírai kép, az érzékeket mozgásba hozó leírás. Péntek Orsolya városképei, hajnali járdái és lemenő napban álló fái nem pusztán díszítőelemek, hanem sokszor annak a lélekállapotnak, közérzetnek a hordozói, melyeket a hősök képtelenek kifejezni, szavakká változtatni: „Mosdatta, dajkálta a várost a kora tavaszi fény, szikrázott és ragyogott a folyó zöldje, langyosan nyúltak el a napfoltok a belváros utcáin, az épphogy csak zöld szöszös fák levélkéi közt élesen, mint megannyi kés szúrt át a nap.”
Péntek Orsolya: Európa és a világ reális ideje nem a Kádár-kor - Könyves magazin
Péntek Orsolya eredetileg nem trilógiának, hanem egyetlen különálló kötetnek szánta a Kádár-korban felnőtt ikerpár, Eszter és Theodóra történetét, ám hamar kiderült, hogy Szterke után Dork is saját regényt követel magának.
A család intézményét, az emberek közötti kapcsolatok és kommunikáció sutaságát és reménytelenségét vizsgáló szövegben nemcsak a linearitás teremt rendet, hanem nagyon erőteljes motívumok (például a címben is megjelenő hó, vagy a fekete-fehér kockakő) is létrehoznak kapcsolódásokat, a szerkezet nagyon koherens és rendezett. A rendezettség persze nem jelent unalmat, a regény szereplőinek sorsa ugyanis kiszámíthatatlanul kígyózik előre, akárcsak az élet, melyben többnyire nincs tűzijátékos happy end, vagy végleges megérkezés, annyi biztos csak, hogy az idő telik. A hősök magukban mérik az időt, mely rettentő gyorsan fogyni látszik, egészen a pontig, míg nem lehet már újrakezdeni, mindenhez túl késő lesz.
Szépségében is kegyetlen regény, nem ígér boldog befejezéseket, de melankóliája katarktikus és felszabadító, épp mint a hóesés.
