„Szerintem komoly és aggasztó következményekkel jár a jövőre nézve, ha felnőttek milliói állnak sorba Batman-filmekért. Mert ez a fajta infantilizáció ‒ az egyszerűbb idők, egyszerűbb valóságok iránti vágy ‒ gyakran a fasizmus előfutára lehet” – idézte fel Alan Moore azt a 2011-es kijelentését, amivel képregény- és szuperhősfilm-rajongók tömegeit háborította fel. Bő tíz éve a két képregényes óriás, a Marvel és DC filmes univerzumépítési lázban égett, a mozikat elöntötték a maszkos igazságosztók.
Az, hogy a fenti kritika éppen a két lábon járó képregényes legendától érkezett, a rajongóknak felért egy tőrdöféssel.
Ezt a részt akkor olvasd el, ha nem tudod, miért olyan nagy szám Alan Moore
Moore munkásságának tükrében egyáltalán nem meglepő a véleménye: azon alkotók közé tartozik, akik a nyolcvanas évek folyamán elementáris erővel újították meg a képregényt. Érettebbé és sötétebbé formálták annál, mint hogy csak a gyerekkori fantáziák beteljesítője legyen, és a nagyközönség számára is egyértelművé tették, hogy a médium alkalmas az emberi drámák reflektált bemutatására.
Először is, Moore volt az első angol, aki fajsúlyos karaktereken dolgozhatott az Egyesült Államokban. A DC égisze alatt írt sztorit Supermannek (Whatever Happened to the Man of Tomorrow?) és neki köszönhetjük A gyilkos tréfát, amiben pszichológiai alapú előtörténetet adott Batman ősellenségének, Jokernek. Ezzel a darabbal a szakmai és rajongói elismeréseken túl rendezők sorát inspirálta Tim Burtontől (Batman, 1989) Christopher Nolanen át (A sötét lovag, 2008) Todd Phillipsig (Joker, 2019).
Októberben érkezik az első novelláskötete, az Illuminations.
Ám ami még fontosabb, a kiábrándult, cinikus vagy éppen elembertelenedő egykori hősök sorát felvonultató Watchmennel (1986-87) elemeire szedte az úgynevezett képregényes ezüstkor szuperhősös zsánerét, kíméletlenül bemutatva annak önellentmondásait és megkérdőjelezhető konvencióit.
Mellettük letette az asztalra a disztópikus elnyomó rezsim elleni lázadásról szóló V mint vérbosszút (1982-88), a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat újragondoló A pokolbólt (1989-1998), vagy a 19. századi regényalakokkal és zsánerekkel zsonglőrködő Különleges úriemberek szövetségét (1999-2019). Ezek mostanra magától értetődően kapnak helyet a valaha készült legjobb képregényeket felvonultató listákon, alátámasztva, hogy Moore esetében nem zsurnalizmus olyan jelzőket használni, mint a legendás vagy a kultikus.
Szex Apokalipszis idején, avagy Moore rákapcsol
Az idén 71 éves Moore 2019-ben jelentette be, hogy felhagy a képregényírással, amit azzal magyarázott, hogy bár imádja ezt a médiumot, számára elviselhetetlenné vált a képregényipar és a hozzá kapcsolódó jelenségek.
A saját alkotói nyughatatlanságát persze jól illusztrálja, hogy pénteken arról adtunk hírt, hogy mégis megjelentet egy utolsó képregényt, vagy hogy magával a történetmondással egyáltalán nem állt le, csak médiumot váltott.
A Watchmen és A pokolból szerzőjének misztikus és hátborzongató alkotására októberig kell várni.
A 2016-os, kísérleti regénymonstruma, a több mint ezeroldalas és egymilliós szavas Jerusalem után tovább játszott a próza lehetőségeivel: a 2022-es Megvilágosodások tavaly év vége óta magyarul is olvasható, és elvileg érkezik majd egy fantasy sorozata is Long London címmel.
A Megvilágosodások kilenc szöveget tartalmaz, ezek közül öt korábbi megjelenés, négyet viszont az elmúlt három évben írt, ez utóbbiak közé tartozik a kisregény is (már ha az, de erről még lesz szó), ami a kötet legérdekesebb darabja.
Emellett persze valamennyi hű tükre Moore felfedező kedvének. A Gyíkparadoxon (ford. Roboz Gábor) például egy bordélyban mesél szerelmi bosszúról és barátságról. És miközben tartalmi meglepetést nem okoz, jó bevezető Moore – érthető módon – vizuálisan is erőteljes, érzékletes írói univerzumába. A Legenda sem (ford. Tamás Gábor) szórakoztatóan mondja el egy olyan társaság történetét, ami fantasztikus lények és jelenségek felderítésével foglalkozik, aztán sajnos tényleg belefut egybe.
A kötet A fél tizenegyes ügyfélben (ford. Robor Gábor) kapcsol nagyobb sebességre, amikor a bibliai második eljövetel eseményei közepette mutat be egy szexbe torkolló kisvárosi ingatlan-adásvételt. Majd a Valószínűtlenül bonyolult, nagy energiájú állapot (ford. Tamás Gábor) olvasása közben éreztem, hogy
na, megérkeztünk, itt már kapaszkodni kell.
A Valószínűtlenül bonyolult… az 1960-as évek science fictionje előtt tisztelegve egy Boltzmann-agy szexuális kalandjairól szól a Teremtés első femtoszekundumában. Hasonló főhajtás az Amerikai fény – Laudáció (ford. Tamás Gábor), amiben Moore ironikusan azt fitogtatja, hogy képes egyszerre írni az amerikai beatköltők és a nyolcvanas évek irodalomtudósainak stílusában is.
Ez a kettősség, a kritikus szemszög és a nyilvánvaló elköteleződés süt az Amit Thundermanről tudhatunk (ford. Roboz Gábor) soraiból is, amiben mintegy 240 oldalon szedi ízekre az amerikai képregényipart. Hasonló dekonstrukciós munka ez, mint amit Moore a Watchmenben végzett el: egyszerre dühös és szenvedélyes, emlékművet épít vele a nagy alkotóknak, miközben röhejesen gusztustalanra vetkőzteti az őket kizsákmányoló gépezetet és rúg egyet bizonyos rajongói csoportokba is. Olvasás közben gyakran beugrott Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodja: ahogy azt a könyvet, ezt is csak egy olyan ember tudta megírni, aki minden ízében ismeri a közeget és közben továbbra is nagyon szereti a filmet, illetve a képregényt.
Nem is Tarantino lenne, ha nem csavart volna ezen is egyet: a Volt egyszer egy Hollywood csak hellyel-közzel kapcsolódik a filmhez, ehelyett önálló műként mesél egy hollywoodi korszakváltásról. Lendületes, menő, agresszív, stílusos és lírai egyszerre, ez a hét könyve.
Tovább olvasokSátáni Sam konteója és egy igazi meghallgatás
Négy rajongóból lett író ül be enni és pletykálkodni egy New York-i étkezdébe, amikor egyikük, a főszerkesztő váratlanul meghal, ezzel utódjaként pozícióba hozva kollégáját. Mindeközben valaki az asztalnál éppen véresre rágja a száját.
A Thunderman… laza epizódokból építkezik (Moore maga nem is nevezte (kis)regénynek, szerinte a 240 oldal ellenére novella): az amerikai szuperhősös füzetek elmúlt 70 évének különböző pillanataiban ugrál, a képregényes panelekhez hasonló, mozaikszerű szerkezetből pedig elkezd formálódni egy történet íve. Két férfi sorsának alakulását követjük kisfiú koruktól kezdve, amikor összetalálkoztak az első képregényfesztiválon. A Thunderman… kezdetén pedig ott ülnek az étkezde asztalánál, majd az egyikük valóban előrelép a ranglétrán, a másik pedig évtizedek után, az események hatására otthagyja a bizniszt.
Kiből lehet jó író? Erre a kérdésre ki más adhatná meg a választ, mint az ismert és elismert írók - legalábbis a World Book Day alkalmából a Guardian egy rakás szerzőt kérdezett meg arról, hogy szerintük mi a titok, mitől lesz valaki jó író. A tanácsok bár némileg eltérhetnek, a megkérdezettek egyvalamiben mind egyetértettek.
Moore egyszerű, de hatásos és egyben ironikus eszközt választ a jogi problémák elkerülésére: fikcionalizálja a közeget, de nagyon felismerhetően, így olvasás közben gyorsan kialakul a belső szótárunk. A két rivális iparági óriás nála Massive (=Marvel) és American (=DC), a címben foglalt Thunderman természetesen Superman, míg Batman King Bee néven fut, és például a Bosszúállókra Bosszúvágyókként ismerünk rá.
Moore a bennfentesség érzetére ráerősítve, gunyorosan szúr oda Sátáni Samnek, azaz Stan Lee-nek, akiről azt állítja, a nevéhez köthető, dicsőséges Marvel-korszak indulása 1961-ben
valójában egy CIA által irányított hidegháborús propagandaterv része volt.
De egy másik alternatív fejezetben felidézi azt a valós 1954-es szenátusi meghallgatást is, amikor William Maxwell Gainesnek (ő adta ki a Mad magazint is) kellett tanúskodnia arról, hogy a képregények erkölcsileg rossz útra terelik-e a gyerekeket.
Moore magabiztosan keveri a megtörtént eseteket azokkal, amiknek (valószínűleg) semmi alapja, és ezzel arra is késztet, hogy nyomozzunk – például a kevésbé egyértelmű easter eggek után. Ez utóbbi főleg az amerikai szuperhőskultúrát jól ismerőknek okoz majd extra szórakozást, igaz, én is félretettem a könyvet, hogy belevesszek az online filmtörténeti kincskeresésbe, mikor Moore gonzós közvetlenséggel számba vette Superman/Thunderman mozgóképes feldolgozásait és a hozzájuk kötődő anekdotákat.
Trump, a nép szuperhőse
A Thunderman… mindenekelőtt tételregény. Moore amellett érvel, hogy az amerikai képregényipar dehumanizál és abszurd alternatív valóságot teremt.
A menedzsment kizsákmányolja az alkotókat (több ötletlopás megtörtént esetét is felemlegeti), előbb a munkásosztálybeli tehetségeket, majd azokat a mai, egykori rajongókból lett írókat, rajzolókat, színezőket stb., akik már csupán asszisztálhatnak a márkaépítő óriáscégek törekvéseihez, hogy a tömegkultúrában elburjánzó felszínes, eszképista fantáziákat táplálják.
De megkapják a magukét a rajongók is, akik már nem értékelik az egyedi ötleteket és az alkotókat, viszont gyerekes sértődékenységgel ragaszkodnak a kedvenc karaktereikhez. Őket Moore azokhoz a kokainistákhoz hasonlítja, akik nem tudnak lejönni a szerről, és
miközben már csak az ócska crackhez jutnak hozzá, még mindig az első élmény aranyló csodájára vágynak.
Moore nem finomkodik a közegben uralkodó szexizmussal és visszaélésekkel kapcsolatban sem, az ő tálalásában az iparnak átható ondószaga van. Sőt, néha már-már olyan benyomásom volt, mintha dühében azt állítaná, hogy a szuperhős-rajongók és az ipar számos képviselője tulajdonképpen az érzelmi infantilizmus állapotában megrekedt, szociálisan ügyefogyott, szexuálisan kiéhezett proto-incel.
Amivel nem is lőttem annyira mellé, mert Moore beleszövi a cselekménybe a 2021. január 6-i eseményeket, a Capitolium ostromába torkolló trumpizmust pedig ugyanazon jelenség tünetének látja, mint a szuperhősök reneszánszát: „Abban az évben a tizenkét legtöbb pénzt termelő mozis produkció szuperhősfilm volt, és Porlock úgy okoskodott,
az emberek talán egyszerűbb világra vágytak, olyanra, amelyet értenek is.
Nagy, drámai fenyegetéseket és ellenségeket szerettek volna látni, akkor is, ha azok már szétfeszítették a hihetőség határait, továbbá szükségük volt egy valószerűtlen, emlékezetes figurára, aki egyszerű megoldásokat kínál nekik, amelyek ugyanolyan hihetetlenek, mint a képzelt veszélyek, amelyektől az illető ígérete szerint megvédi őket.”
Moore annyiszor és annyiféleképpen elmondja a kritikáit, hogy – függetlenül attól, hogy ezekről olvasóként mit gondolok – óhatatlanul megfogalmazódik: ez írástechnikailag azért nem túl elegáns, arról nem is beszélve, hogy tényleg a legrosszabb sztereotípiákkal azonosítja a szuperhősös képregények olvasóit. Ezekkel szemben viszont ott a tény, hogy Moore lendületes kreatív szabadsággal játszik a stílusokkal, nézőpontokkal, idősíkokkal, ami érdekessé teszi a Thunderman…-t.
Olyan ember könyve ez, aki a médium történetében korszakváltó jelentőségű alkotó volt, és most azt kell végignéznie, ahogy pont azok a működések és tartalmak erősödnek fel, amik ellen ő a nyolcvanas években olyan markánsan fellépett. A dühe vagy aggodalma mögött persze ott lehet az a keserű felismerés is, amire a könyvben többször figyelmeztet: a képregényipari anekdoták végül mind rossz véget érnek.
