Hogy Tarantino mennyire kötődik a fényüket vesztett filmcsillagokhoz, azt már Rick Dalton előtt bizonyította. Ő emelte vissza Hollywood egére Kurt Russellt (Grindhouse, Aljas nyolcas), újraindította John Travolta karrierjét (Ponyvaregény) és kiemelte az elfeledettségből Pam Griert (Jackie Brown), aki az első afroamerikai akciófilm főhősnő volt a hetvenes években.
A 2019-es Volt egyszer egy… Hollywooddal aztán a megveszekedett filmrajongó Tarantino egy izgalmas átmeneti korszak előtt tisztelgett. A filmet azzal reklámozták, mint amiben hangsúlyos szerepet kap a hatvan évvel azelőtti gyilkosságsorozat, mikor a hippi szektavezér Charles Manson utasítására a követői lemészárolták többek között a terhes Sharon Tate színésznőt és barátait Tate és férje, Roman Polanski otthonában. Aztán a filmben a Manson-szál a várakozásokhoz képest igazából mellékesebbé vált: maga Manson csak egyetlen jelenetben tűnt fel, a Tate-gyilkosság helyett pedig a Tarantinónál szokásos erőszakorgiaként megrendezett jelenetben a Becstelen brigantykban is látott vágybeteljesítő történelemhamisítással a szomszédban élő Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és barátja-kollégája Cliff Booth (Brad Pitt) intézte el a vérszomjas kis hippiket.
A Volt egyszer egy… Hollywood főszereplői a westernszínész Rick és dublőr kaszkadőre, Cliff voltak, valamint az általuk fémjelzett generáció.
A hatvanas évek második felét-végét úgy tartjuk számon mint a vietnami háború, a polgárjogi küzdelmek, a rockzene robbanásának és a hippik korszakát. És ezek azok az évek is, amikor egy városi legenda szerint (bővebben itt olvashatsz róla - a szerk.) egy húszéves srác öltönyben, egy üres aktatáskával a kezében besétált a Universal Pictures stúdióba. Hónapokig tett úgy, mintha ott dolgozna, és senkinek nem tűnt fel, majd végül tényleg kapott egy asszisztensi munkát. Az már filmtörténeti valóság, hogy a srácot Steven Spielbergnek hívták, ő és a haverjai, Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian De Palma, George Lucas és John Milius leheltek új életet a krízisben vergődő amerikai filmgyártásba. És hogy mire föl kaptak pénzt? 1969 nyarán (pár héttel a Manson-gyilkosságok előtt) Dennis Hopper és Peter Fonda bemutatta a Szelíd motorosokat, ami az ellenkultúra kultikus filmje és nem utolsósorban hatalmas pénzügyi siker lett. A producerek - felismerve az új nemzedék új igényeiben rejlő anyagi lehetőségeket - zöld utat adtak a “fenegyerekekként” emlegetett rendezőknek, Spielberg és a többiek pedig máig hatóan megreformálták Hollywoodot a hetvenes években.
A fenegyerekek egyenes ági örököse, Tarantino, viszont egy másik történetet mesélt el.
Rick Dalton a rendező képzeletének szülötte, aki megtestesíti azt a zavarodott útkeresést, amit a megváltozó Hollywoodban sokan megéltek. Rick nagyot hasított ugyan a Fejvadász című western tévésorozattal az ötvenes évek végén és volt egy-két emlékezetesebb mozis dobása is (például amikor lángszóróval irtotta a nácikat), de 1969-re már csak elpáholnivaló rosszfiúnak hívják meg egy-egy sorozatepizódba. Mentené a karrierjét, de kiborul attól, ha az olasz spagettiwesternek főszerepét ajánlják neki. Rick ugyanis nem érti ezt az új világot. Nem nézi az olasz westerneket, de rossznak tartja őket. Undorodik a retkes lábú hippiktől, és az egyre menőbbnek számító kócos lobonc ellenében még mindig lenyalva hordja a haját. Az ő drogja továbbra is az alkohol, és füstöl, mint a gyárkémény. Rick pontosan érzi, hogy amit ő képvisel, az múlik el, de képtelen fogást találni az újon. Tarantino pedig ennek az elmúlásnak a drámai erejét és a benne rejlő elégikus potenciált ragadta meg a film után írt regénnyel - aminek abszolút nyertese Rick Dalton.
A mozifilmek alapján készülő, irodalmilag alacsony presztízsű regényesítések a film hajnala óta kísérik a mozgóképet, Tarantino pedig a saját bevallása szerint falta őket kölyökként. A regényesítések alapvetően a forgatókönyvet szokták bővíteni háttérinformációkkal - de hát nem Tarantinóról lenne szó, ha nem csavart volna ezen is egyet. Az Egyesült Államokban 2021 júniusában megjelent regény hellyel-közzel követi a filmet, de ahhoz képest drasztikusan áthelyezi a súlypontokat, és valójában valami egészen mást kapunk. Ennek talán a legegyértelműbb példája, hogy a filmbeli hippibüntető lángszórós csúcsjelenet itt a könyv első harmadában mintegy mellékesen megemlített esemény. A regény zárása pedig egészen meglepően megható és önmagán túlmutatóan szép.
Éppen ezért, bár adja magát, nem is nagyon van értelme annak a kérdésnek, hogy mit tesz hozzá a könyv a filmhez. Tarantino például már a könyv megjelenése előtt mesélt arról, hogy rengeteget kutatott a filmhez, aminek egy jó része végül persze nem fért bele - ezeket aztán a könyvben használta fel, például mert árnyalni akarta a szereplők személyiségét. Így a regényben feltárul Cliff története is, amiből kiderül, hogy a pletykák igazak, tényleg gyilkos, de emellett leginkább egy hímsoviniszta macsó. A higgadtan marcona karizmája forrásaként pedig a könyv alapján megkockáztatnám, hogy Cliff egyszerűen egy jól funkcionáló pszichopata. Finom kritika a kor vagy úgy általában a kultúránk értékrendjére, hogy Cliff azzal szerzett két Becsület érdemérmet is a második világháborúban, hogy halomra ölte az olaszokat és a japánokat. A hidegvérű gyilkosból lett az ünnepelt hős, akitől aztán elvárnánk, hogy békeidőben másképp működjön. Leszerelését követően Cliff Párizsban el is játszik a gondolattal, hogy lányokat futtasson, de végül elveti az ötletet, mert túl macerás.
Tarantino szándéka ellenére ezekkel a fejezetekkel nem sikerül valódi mélységet adni Cliff karakterének: nem változik meg a cselekedetei súlya vagy értelme a jelenben - csak a titokzatosságát veszíti el. És cselekményépítés szempontjából hasonló írói tévútnak bizonyul a Manson család alaposabb bemutatása is, ami teljesen kiheréli annak a jelenetnek a feszültségét, amikor Cliff elviszi a hippilányt a régebben westernforgatásokra használt Spahn Ranchre. Hiszen mire a könyvben Cliff odaér, az olvasó már tudja, hogy a ranch öreg tulaja rendben van.
Amit viszont itt Tarantino elér, hogy nőként pont olyan nyomasztó olvasni ezeket a részeket, mint nézni mondjuk a hatvanas években játszódó Mad Men - Reklámőrültek sorozatot. Az a bizonyos letűnő kor a patriarchális rendszerek megannyi viszolyogtató visszásságától terhes - ebben a miliőben Harvey Weinstein soha nem bukott volna meg. Macsó versengés keveredik a macsó bajtársiassággal, az érzelmi problémákat alkoholba fojtják, egy nő pedig elsősorban a szexuális szolgáltatásai miatt érdekes, vagy hogy melyik fickónak melyik nő volt meg. Illetve, végül is csinálhat karriert egy titkárnő, ha hajlandó felszopni magát egy bizonyos szintig. A kivétel ritka, Tarantinónál egy nyolcéves kislány, Rick színész kollégája válik a regényben komplex és izgalmas kulcsfigurává - de például Sharon Tate a lapokon is megmarad annak az üres “cuki csinibabának”, aminek a filmbeli ábrázolásáért is sok kritika érte Tarantinót.
Mindezekkel együtt a Volt egyszer egy Hollywood egyáltalán nem rossz könyv, sőt! És olvasható a filmtől függetlenül is. Tarantino tulajdonképpen remekül ír, a könyv 400 oldala könnyedén lecsúszik és nagyon szórakoztató. A rendező legfontosabb technikája íróként is a pofázás, a dialógusoknak jó húzása van, és szerencsére a magyar fordítás kellő szabatossággal kezeli a tarantinósan trágár alapanyagot, valamint a régimódi szófordulatok is jól működnek a szövegben. Tarantino a szereplőivel együtt dumál és sztorizik mindenféléről, ami vagy kötődik a cselekményhez, a filmekhez, vagy pedig pusztán arra szolgál, hogy még inkább életre keltse az ötvenes-hatvanas évek amerikai filmgyártásának miliőjét és valós alakjait. És Tarantino teszi ezt úgy, hogy közben egyáltalán nem szépít vagy hízeleg a kornak és ezeknek az embereknek. Viszont teljesen érezhetően rajong értük - azzal a fajta érett rajongással, ami ismeri a kor fényeit és árnyékait is, elfogadja az ellentmondásosságait és összetettségét, és ezzel együtt nagyon mélyen szereti.
Ez a szeretet pedig ott lüktet a lapokon, ezáltal válik a könyv egyre líraibbá, miközben pont olyan vaskos és agresszív marad, mint bármelyik Tarantino-film.
Tarantino hajdani Hollywoodja elég nyomorult hely, tele emberi roncsokkal, elszalaszott és elbaltázott lehetőségekkel. Nem tabló ez abban az értelemben, hogy tankönyvszerűen felmondaná, kik voltak akkor a nagyok, akiknek sikerül is átmenteniük magukat a következő korszakba, mint Paul Newman, Charles Bronson vagy az oly sokat emlegetett Steve McQueen, hanem a választott békaperspektívából bontja ki szubjektíven egy korszak végének mindennapjait. Mármint annyira szubjektíven, hogy saját magát is beleírja, fikció és valóság pedig végképp összeolvad: abban az alternatív univerzumban, amiben Rick a karrierjével küszködik, a színész egy ponton eldumálgat Tarantino apjával, a rendező pedig a saját filmográfiájához is hozzáilleszt egy fiktív kilencvenes évekbeli filmet, amiben a kis nyolcéves kolleginát már felnőttként szerepelteti. Szintén nagyon tarantinósan elszórakozik az idősíkokkal, és ahogy a vásznon is láthattuk a film-a-filmben jeleneteket, a könyvbe is megírja Rick aktuális szerepének regényesített változatát. Ebben a játékos korrajzban rengeteg a fésületlenség, a széttartó vagy lezáratlan szál, a vége felé pedig végképp fogalmad sincs, mire fogja ezt az egészet kifuttatni, de aztán egyszer csak ott van Tarantino egyértelműen legszebb és legőszintébben vallomásos történetzárása.
Azaz nem is igazi zárás. Az a Tarantino, aki annyira odavan a fényüket vesztett filmcsillagokért, bejelentette, hogy egy könyvben részletesen kifejti Rick Dalton filmográfiáját, valamint kész arra is, hogy leforgassa a Fejvadászt - az első öt rész forgatókönyvét már meg is írta.
