Élethalálharc Supermannel, Robin eltemetése, elmegyógyintézeti tébolykörút, igazságosztás a „posztapokaliptikus” Gothamben, és Batman Jr. A sötét lovag történetfolyamát sok író sok irányba vitte azóta, hogy a ’80-as évek végén a DC rebootolta az egész univerzumát, és hősei tiszta lappal indultak. Mivel úgyis a nyakunkon Christopher Nolan mozitrilógiájának zárlata, vessünk egy pillantást azokra a modern történetekre, amik a leginkább formálták Batman karakterét az utóbbi bő negyedszázadban – és amikből talán ebbe a mozitrilógiába is csurrant-cseppent valami.
The Dark Knight Returns (1986)
Van egy rövid jelenetsor Frank Miller négyrészes minisorozatában, aminek hatásától, erejétől az utókor azóta sem képes szabadulni. Ekkor az olvasó már sokadszor látott flashbacket Bruce Wayne szüleinek meggyilkolásáról, de nem így: csak szöveg nélküli pillanatképek vannak, egy arc, egy pisztoly, egy tekintet… és egy elszakadó nyaklánc, aminek gyöngyszemei lassan hullanak a föld felé, szimbolizálva a véget, a törést, a világ összeomlását. Semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt. Ez a motívum azóta is az egyik legmeghatározóbb vizuális ismertetőjegye a szülőgyilkosságnak a Batman képregényekben, számtalanszor utánozták/használták/gondolták tovább. Volt olyan író/rajzoló, aki egyetlen, a hulló gyöngyszemeket ábrázoló panellel idézte meg az egész tragikus eseményt – sikeresen, mert annyira beleégett az a kép a kollektív tudatba. Még egy tucatnyi egyéb oka van annak, hogy Frank Miller klasszikusa máig az egyik legmeghatározóbb darabja a sötét lovag mitológiájának, és hogy kis túlzással a szintén ’86-ban elstartolt Watchmenhez mérik a jelentőségét. A sztori a jövőben játszódik, amikor Batman 10 év önkéntes nyugdíjazás után tér vissza, hogy a hősöktől megtisztított világban, a fasiszta önkényuralom felé hajló Amerikában, a minden korábbinál mocskosabb és kegyetlenebb Gothamben szembeszálljon legnagyobb ellenségeivel – és a kénytelen-kelletlen a karhatalmat képviselő Supermannel. Kor- társadalom- és médiakritika, kegyetlen, brutális, hardcore szuperhőstörténet, szatirikus antiutópia – képi, történeti, strukturális mestermű.
Year One (1987, magyarul: Első év, 2005)
Egy évvel a vég után Frank Miller megírta a kezdetet is: az Első év részletesen, négy füzeten át mesélte el Batman addig pároldalas flashbackekben letudott eredettörténetét. A képregény azzal kezdődik, hogy Bruce Wayne visszatér Gothambe (éppen amikor Gordon felügyelő is megérkezik a városba, áthelyezése után – a két karakter közti párhuzam végig megmard, és végig hangsúlyos), és felkészül az alvilág elleni harcára. Düh, keserűség, megszállottság, önmarcangolás dúl benne, pszichológiarajza abban a jelenetben éri el csúcspontját, amikor sebesülten, vérezve hazatántorog első – még civilruhás – akciója után, és inkább meghalna, mint hogy még egy kicsit várnia kelljen, hogy módszert találjon a bűnözők megfélemlítésére. Ironikus, hogy első komoly csatáját a korrupt rendőrséggel és városvezetéssel kell megvívnia. Miller karakterei mélységesen emberiek, gyarlók (különösen a középkorával küszködő, feleségcsaló, szükségből törvényt szegő Gordon), történetének atmoszférája sötét, nyomasztó, David Mazzucchelli rajzai nyersek, kontrasztosak – ikonikusak (ld. a néma panelen, szülei sírja előtt térdelő Bruce-t). Aki ismerkedni akar Batman képregényes pályafutásával, annak itt érdemes kezdenie. (A 2000-es években Darren Aronofsky akart filmet rendezni az Első évből, mielőtt Christopher Nolan saját sztorijával hozta vissza a franchise-t tetszhalott állapotából – a Batman: Kezdődikben egyébként több jelenet is visszaköszön Miller képregényéből, kezdve a denevérraj segítségével való meneküléstől a zárószcénáig – tavaly pedig született is belőle animációs film.)
The Killing Joke (1988, magyarul: A gyilkos tréfa, 1990)
Mindjárt az elején le kell szögezni, hogy saját írója, Alan Moore (és ha már itt tartunk, a rajzolója, Brian Bolland) szerint A gyilkos tréfa egyáltalán nem egy jó képregény – aztán gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez sem engem, sem a mű többi nagy tisztelőjét nem érdekli. A comic nem is annyira egy történetet mesél el, mint inkább a Batman és Joker közti kapcsolatot boncolgatja, főleg abból a szempontból, hogy mennyire riasztóan hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy elvileg egymás ellentétei. A gyilkos tréfa egy pszichológia tanulmány az őrületről, és két emberről, akiket az végleg, visszavonhatatlanul magával ragadott – mert Moore olvasatában Batman ugyanolyan elmeháborodott, mint a vigyorgó gyilkos, csak nála ez egy egészen más formában csapódik le. Kezdve attól, hogy Jokernek ezúttal egy konkrét, a maga módján racionális terve van (be akarja bizonyítani, hogy egyetlen szörnyű nap elég ahhoz, hogy a legnormálisabb ember is megtébolyodjon), egészen a zárójelenetig, amiben a két főszereplő hisztérikusan röhögve áll egymással szemben, A gyilkos tréfa hátborzongató, kényelmetlen és félelmetes, őrülettől, irracionalitástól és tragédiától súlyos. (2009-ben Bolland az eredeti elképzelései szerint újraszínezte a képregényt, megfosztva azt annak eredeti, rémálomszerű látványvilágától – kerüljétek, mint a pestist.)
A Death in the Family (1988-1989, magyarul: Halál a családban, 1990)
Amikor Joker lelőtte az imént tárgyalt A gyilkos tréfában Barbara Gordont (Batgirl), és ezzel tolószékbe kényszerítette, még csak bemelegített: A Halál a családban című sztoriban a második Robint, Jason Toddot verte félholtra egy feszítővassal, és aztán felrobbantotta őt az anyjával együtt. Robin megölésének döntését a DC az olvasókra bízta: mivel a karakter, elődjével ellentétben, nem volt túl népszerű, a rajongók egy emeltdíjas telefonszámon szavazhattak, hogy Robin túlélje az agyonverést és felrobbantást (miért ne, hisz a szuperhőstörténetekben bármi lehetséges), vagy ne. A mérleg nyelve a „ne” felé billent, az olvasók szegényebbek lettek egy irritáló, forrófejű karakterrel, Batman pedig gazdagabb lett egy tragédiával. Ennek hatásai az azóta eltelt csaknem 25 évben is folyamatosan gyűrűznek, annak ellenére, hogy Jason a 2000-es években visszatért az élők közé (az Infinite Crisis című crossover világformáló eseményeinek köszönhetően, konkrétan: Superboy akkorát bemosott az univerzumnak, hogy Robin feltámadt tőle – nem vicc). A Halál a családban ennek köszönheti klasszikus mivoltát, egyébként egy igen gyengén elmesélt, hatalmas logikai lyukakon szellőző történet, ami látványos kudarcot vall többek közt abban is, hogy Batman karakterét hitelesen exportálja az árnyékokkal teli Gothamből a nyílt, napsütéses sivatagba.
Arkham Asylum (1989, magyarul: Arkham Elmegyógyintézet, 2008)
1989-ben Grant Morrison is úgy döntött, hogy van potenciál a „Batman sem különb az ellenségeinél” témában. Az Arkham Elmegyógyintézetben a címbeli intézmény lakói Joker vezetésével fellázadnak, és túszul ejtik a személyzetet. Egy követelésük van: csatlakozzon hozzájuk Batman, úgyis odavaló ő is. Annak ellenére, hogy Morrion nagyszerűen írja a sötét lovag őrületbe nyúló vesszőfutását (amit párhuzamba állít az elmegyógyintézet alapítójának fokozatos megtébolyodását elmesélő flashbackekkel), a graphic novel (ami egyébként önmagában létezik, azaz mindenféle kontinuitástól független) elsősorban Dave McKean szürreális-impresszionista festményeinek köszönhetően emlékezetes. Minden, a szokatlan panelszerkezettől az egyes karakterek lelkivilágát tükröző betűtípusokon át Batman sajátos ábrázolásáig (tudatállapotát tükrözve a figura általában szinte beleolvad a háttérbe, sokkal elnagyoltabban van megfestve, mint a többi szereplő) a kiben csak lappangó, kiből már teljesen előtört őrület vizuális leképezése. Sokan az egész Batman-mítosz legeredetibb, legnívósabb darabjának tartják.
Knightfall (1993)
A ’90-es évek nem a legdiadalmasabb időszaka az amerikai képregénynek, és részben pont az ilyen sztorik miatt. A DC-nél valakinek eszébe jutott, milyen komoly (pénzügyi) lehetőségek rejlenek abban, ha ikonikus karakterekkel egy-egy történetben drasztikusan elbánnak. Így eshetett meg, hogy Superman meghalt, Batman pedig tolószékbe került. A Knightfallban egy Bane nevű, új gonosztevő (akit közvetlenül azelőtt mutattak be az olvasóknak egy külön, Vengeance of Bane című füzetben), mind intellektuálisan, mind fizikailag félelmetes ellenség, a fejébe vette, hogy megkaparintja magának Gothamet – és mivel az ő szemében Batman egy Gothammel (potens karakterkép), először a maszkos igazságosztóval akart elbánni. Hatalmas káoszt okozott a városban, figyelte, tanulmányozta a sötét lovagot heteken át, majd mikor eljött az ideje, szembeszállt vele, legyőzte, eltörte a gerincét, a félholt testet pedig otthagyta az utca közepén. Amíg Bruce Wayne lábadozott, egy szövetségese, Jean-Paul Valley húzta magára a denevérmaszkot. A Knightfall (aminek folytatásai, a Knightquest és a Knight’s End együtt mesélik el a teljes történetet) egy viszonylag jól megírt, olvasócsalogató témájú blöff, egy lufi, ami egy idő után törvényszerűen kipukkadt – de addig azért szolgált emlékezetes jelenetekkel (mint a sorozatgyilkos Zsasz rettenetes ámokfutása egy iskolában), a gerinctörés pedig azóta is egy kitörölhetetlen része a Batman-mítosznak.
The Long Halloween (1996-1997)
Jeph Loeb 13 részes sorozata egy esszenciális Batman történet, alapvetően Frank Miller Első évének, ha nem is közvetlen cselekménybeli, de mindenképpen tematikai folytatása. A sötét lovag, Gordon és Harvey Dent államügyész az abban megismert gengszterbáró, Carmine Falcone lebuktatásra szövetkeznek, ám alig látnak munkához, egy rejtélyes gyilkos tűnik fel Gothamben, aki ünnepnapokon ritkítja a Falcone-birodalom prominens tagjait. A klasszikus whudonit szerkezetű miniben felsorakozik Batman szinte összes nagy ellensége, a Jokertől a Riddleren át a Madárijesztőig, és itt ismerjük meg Dent arcának és pszichéjének eltorzulását, vagyis Kétarcúvá válását is. Grandiózus, noir-hangulatú képregény, Tim Sale gyönyörűen stilizált képi világával, ami még úgy is a modern Batman-mítosz egyik ékköve, hogy a vége felé a sztori majdnem összecsuklik saját jelentősége és fordulatai súlya alatt (Dark Victory című folytatása egyébként hasonlóan színvonalas). Az Első év mellett Nolan ebből használt fel a legtöbbet a mozifilmekhez, különösen A sötét lovaghoz.
No Man’s Land (1999)
Talán az egyik legambiciózusabb, legszerteágazóbb Batman történet a Knightfall mellett – csak azzal ellentétben ez el is éri, amit akar. A No Man’s Land csaknem 100 részen át futott tucatnyi Batman, illetve Batman-közeli sorozatban, és egy hatalmas földrengésben romba dőlt Gothamban játszódott, amit a kormány kiüríttetett, és lezárt. Csak bűnözők, őrültek, szegények, és azok maradtak hátra a senkiföldjén, akiknek nem volt hová menniük – na meg néhány rendőr, és maga a sötét lovag, akiknek egy szinte posztapokaliptikus mikrovilágban kellett valahogy visszaállítaniuk a rendet. A No Man’s Land szenzációs képregény (nem kell mind a kb. száz részt elolvasni, az öt gyűjteményes kötet bőven elég, az tartalmazza a sztori esszenciáját – a többi csak sallang, tie-in), látványos történetmesélési siker, talán az egyetlen a maga műfajában, ami tucatnyi író és rajzoló ellenére is végig koherens, izgalmas, fordulatos, élvezetes, röviden, nagyszerű marad. Az egyes karakterek személyes, lírai szintjén ugyanolyan erőteljesen működik, mint eposzi léptékben, és még az emberi természet, a társadalom vizsgálatának is jut hely. Szabadon fogalmazva: szuperhőssztori a világvége után.
Hush (2002-2003, magyarul: Hush, 2006-2007)
A 2000-es évek elején Jeph Loeb megirigyelte saját korábbi sikerét a fent említett The Long Halloweennel és Dark Victoryval, és ráhúzott ugyanarra a vázra még egy 12 részes sztorit: ismét egy rejtélyes alak ólálkodik Gothamban, aki folyton a sötét lovag előtt jár egy-két lépéssel, és az ügybe belekeveredik a mítosz szinte összes jelentős mellékszereplője, legyen az hős vagy gonosz. A csavar ezúttal az, hogy a titokzatos ellenség, Hush, magára Batmanre vadászik, támadásai egyre személyesebbek és veszélyesebbek. A hatalmas sikerű, végig a toplisták élvonalában maradt sztori leginkább három aspektusával fogta meg az olvasókat: Jim Lee gyönyörű rajzaival (senki nem tudja olyan „hitelesen eltúlzott” anatómiával felruházni a hősöket, mint ő), a könnyen emészthető, vágtató cselekménnyel és a már megszokott mellékszereplő-armadával. Más kérdés, hogy Loebnek sem a karakterábrázolása, sem a cselekményvezetése nem túl intelligens (a fordulatokról már ne is beszéljünk), és hogy az olyan jelenetek, mint amikben a háztetőn álló Hush Arisztotelészt szavalva figyeli az eseményeket, meglehetősen kínosak. De a tények makacs dolgok: a Hush bebetonozta pozícióját, mint a 2000-es évek egyik (?) legjelentősebb Batman-képregénye, és a címszereplője azóta is vissza-visszatér a sorozat lapjaira.
Batman and Son (2006)
Grant Morrison hosszú idő után 2006-ban tért vissza Batman karakteréhez, aztán éveken át nem is tágított mellőle. Mindjárt az első sztorijával, a Batman and Sonnal felkavarta az állóvizet – a címből nyilvánvaló, hogy miért. A sötét lovag még az 1987-es Son of the Demon című sztoriban vette feleségül egyik legnagyobb ellensége lányát, Talia Al Ghult, és nemzett neki gyermeket (amiről ő maga nem tudott, mert felesége elvált tőle, és a terhességét eltitkolta). A DC mindezt a ’90-es években kontinuitáson kívül helyezte, de Morrison úgy döntött, van potenciál a dologban, és felhasználta az előzményeket. A 12 éves Damian Wayne-t egész életében profi harcosnak és gyilkosnak nevelték, és amikor találkozik apjával, az természetesen egy komplex terv része. A Batman and Son egyértelműen azért fontos a mítosz egésze szempontjából, mert a tinédzser fiú bemutatásával olyan drasztikus és tartós változást hozott a sötét lovag életébe, amilyenre ritkán volt példa azóta, hogy 1939-ben először felbukkant a Detective Comics lapjain – maga a képregény egyébként lapos és csapongó, és a Damian karakterében rejlő potenciált is inkább csak a Morrisont követő írók tudták igazán jól kihasználni.
+1: The Court of Owls: Friss, épp az elmúlt hetekben véget ért sztori, ami tavaly szeptemberben indult – vagyis nyilván lefekteti a DC 2011-es rebootjának hangulati-tematikai alapjait, már ami Batmant illeti. Jól felépített, szenzációsan elmesélt történet, aminek erejét az sem csökkenti, hogy az alapkoncepció pofonegyszerű és elcsépelt.
