„Ha Pétert kérdeznék, azt mondaná, hogy ez egy szerelmi történet. Ha engem kérdeznének, én is ezt mondanám. Pedig nem az” - olvasható Dobray Sarolta Léna című regényének fülszövegében. A kötet, amely egyben az Üvegfal folytatása is, a párkapcsolati dinamikák, a zátonyra futott kapcsolatok és a házasság kérdéseivel foglalkozik. A történet középpontjában Léna áll, aki sok évvel korábban hűséges szerelmet fogadott Péternek, de az évek múlásával a férfi egyre manipulatívabb és bántóbb lett. Fontos kérdésekkel találkozunk ebben a kötetben: a család egysége vagy a saját mentális egészségünk a fontosabb? Látják-e a gyerekek, ha valaki jó apa, de szörnyű férj? És végül, hogy van-e kiút a bántalmazó kapcsolatokból?
Dobray Sarolta: Léna (részlet)
Nem emlékszem, mit kértek, hogy bort vigyünk, vagy sört. Sör nincs itthon, úgyhogy viszünk bort, nem érdekel. Nem, bor sincsen, csak egy ezeréves tojáslikőrt meg valami Camparit találok a szekrényben. Pedig volt itt még két tokaji. Utáljuk, édes, mint a bűn, valaki úgy hozta nekünk is ezer éve, amikor még jártak erre vendégek, és nevettünk, és gyilkosost játszottunk a konyhaasztal körül. Péter korábban csokit evett bánatában, mostanában bort iszik.
Pár napja is úgy találtam itthon, vizespohárból itta a Taklert, még ment a mosogatógép, benne volt az összes borospohár.
Már csak négy van, a többi eltört az idők során, de már sosem jönnek vendégek, ketten használjuk maximum, igyál kicsit, szokta mondani Péter, és akkor tölt, és odanyújtja nekem a poharat, ha azt akarja, hogy ellazuljak, magyarán, amikor azt akarja, hogy azt csinálhasson velem, amit akar. Egy ideje már egy kortyot sem iszom, fáradt leszek tőle, és szomorú. Hülye barom, dögölj meg!, ordít Bori Misinek, dögölj meg te!, ordít Misi Borinak, próbálom szétválasztani őket, Bori megint sír, kussoljatok már!, üvölti Péter, és arrébb rántja Misit a csuklójánál fogva, Misi a szobájába rohan, bevágja az ajtót. Mit csinálsz már, el kell indulni, rég el kellett volna indulni, mondom Péternek, miközben Bori lábára húzom a cipőt, azaz előbb lehúzom róla a kék csizmát, és felerőltetem rá a fekete lakkbakancsot, már vagy fél éve kinőtte, de ragaszkodik hozzá, fél órája válogatjuk, hogy mit fog felvenni, azaz ő válogatja, hagyni kell, hogy ő döntsön, meg kell támogatni a saját akaratát, szabad gyereket kell nevelni belőle, aztán szabad nőt, aki tudja, mit akar, de azért mégiscsak van egy határ, szabad legyen, vagy boldog? Jó, ez a rózsaszín makkos pulóver lesz, és kész, kibontom a haját, mert hogy legyen mégis inkább lófarok a fonott copf helyett, Misi hisztizik, menjünk már, de nem néz az apjára, a legelején lesz a piñata, nem késhetjük le a piñatát, ne szórakozz, kislányom, azonnal vedd le azt a hülye bakancsot, mondja Péter, de Bori nem veszi le, büszke vagyok Borira. Végre ott állunk felöltözve, feldíszítve, indulásra készen, mindenünk ünneplőben, kivéve a szívünket.
De Péter játszik tovább a gépen. Lövi a tankokat.
Odaszól nekem, hogy ne ordibáljak már folyton, megmondta, hogy kész lesz időben, miért nem tudom felfogni, de hát már most sem vagy kész időben, mondom, a te hülye hajad miatt fogunk elkésni, mondja Misi, kirántja Bori lófarkából a gumit, Bori visít, ez a hülye kitépi a hajam!, az apjához rohan, az csak játszik, mit csinálsz, fiam, akarsz egy pofást?, gyáva féreg, paff, Misi újra bevágja maga mögött az ajtót, pár másodperc csönd, induljunk el akkor nélkülük, anyu, Misi toppant, már rajta van a cipő, a dzseki. Hogy mondjam el neki, hogy ha elindulunk nélkülük, ha elindulunk Péter nélkül, abban nem lesz köszönet? Még bort is kéne venni. Péter összecsapja a két tenyerét, feláll.
– Na, mehetünk? – kérdezi.
Kinyitom az ajtót, a gyerekek szaladnak lefele a lépcsőn, az új szomszéd nő is jön lefele, most sárga kabát van rajta, úgy látszik, imádja a sárgát, jó napot, sziasztok, a hangjában viszont nincs semmi szín, se sárga, se semmilyen, vajon hallotta az üvöltözést? Vajon mindig hallja? Péter nem jön, visszamegyek a lakásba. A konyhaszekrényben kotorászik.
– Te mi az istent csinálsz? – nézek rá értetlenül.
– Rendet rakok a kuplerájodban.
– Most?
– Most.
– Ezt nem hiszem el.
– Ez a te életfilozófiád. Nem hiszed el. Pedig az életben történnek valóságos dolgok, szívem, de nem maguktól. A kupleráj sem szívódik fel magától.
– Szívem? – csak ennyit tudok hirtelen kinyögni.
– Ne állítsunk csapdákat egymásnak – feleli.
Tíz perc múlva öt. Hogy lehet, hogy már sötétedik? Ez a szürkület a legrosszabb, amikor még nem égnek az utcai lámpák, de már elmosódnak a világ kontúrjai, úgy, ahogy elmosódnak a tévében futó film képei az álmosan lecsukódó szemhéjad előtt. Iszonyúan kell pisilnem. Otthon már nem mertem, most már vinnem kell magammal a Halász Pistiék rücskös csempés vécéjébe. Bori lófarka legalább jól sikerült, nézem, nincs benne egyetlen pukli sem, pedig az nem kis mutatvány. Tele van rakoncátlan fürtökkel a haja, tavaly nyáron másfél hónapig szedegettem belőle a tetveket, meg a sajátoméból is, Bori néha hátracsapott a kezével, hogy fáj!, én ideges voltam, és fáradt, kiabáltam, hogy akkor majd apád megcsinálja, persze tudtam, hogy Péter nem csinálja meg. Péter nem hisz a tetvekben.
– Még bort is kell venni – mondja, miután beindítja a motort. Misi mérgesen az anyósülés kárpitjába rúg, érzem a derekamban a lökést, azt hiszem, egy kicsit bepisiltem.
Péter hátrafordul, megragadja Misi vádliját, ha még egyszer összekoszolod a kocsimat, te szerencsétlen, kiváglak az árokba, a kurva istenit.
Misi nem szól semmit, hátrafordulok, látom, hogy dacosan összeszorítja a száját, de a gyomromban érzem az ijedségét, megsimogatom a lábát, nem vagy szerencsétlen, de ne rugdosd az ülést, Misikém, sietünk, oda fogunk érni, vagy majd félre tesznek neked a piñatából, mondom, Misikém, úgyis olyan baromság az a piñata, mondja Péter, csak a hülyék vernek bottal egy papírmasé állatot, hogy aztán a fejükre essen belőle egy kiló cukorka, amitől aztán dagadt leszel, diabéteszt kapsz, a végén meg levágják a lábad. Mi nem vagyunk hülyék. A gázra tapos. Egy opeles nő dühösen mutogat, ahogy jobbról előzzük a Hegyalján, Prince szól a rádióban, a Purple Rain, Péter feltekeri a hangerőt, énekel, kilencvenet mutat a sebesség mérő, aztán százat, a gyerekek dermedten nézik a mellettünk lemaradó autókat. Rávágok a rádió gombjára:
– Lassabban, könyörgöm!
Péter is rávág a gombra, újra üvölt a Purple Rain, sietünk, nem?, kérdezi a zenén át, hátrafordulok, a gyerekek ugyanúgy markolják a kapaszkodót, ahogy én. Az Erzsébet híd előtt aztán lelassít, letekeri a hangerőt, és egészen nyugodt hangon azt mond ja a visszapillantó tükörnek:
– Ha anyátok rendet tartana, meg normálisan elkészülne, akkor nem lenne ez az őrület. Meg nem üvöltözne állandóan, hogy mindenkinek szétmenjenek körülötte az idegei.
Mit gondoltam, de komolyan? Mi az istent gondoltam? Hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk?
– És nem kellett volna meginni az összes bort – teszi még hozzá.
Lendülettel fordulok felé, megtámaszkodom a műszerfalon.
– Mi van?!
– Anyu, hagyd már abba – mondja Misi.
– Te elmebeteg vagy! – ordítom Péternek.
– Hát persze. – Péter hátrafordul a gyerekek felé: – Szerintem mindenki tudja ebben az autóban, hogy ki az elmebeteg.
Persze lekéstük a piñatát, már csak az üres cukorka meg csokoládépapírok hevernek a földön szanaszét, színes szemétdomb a Barndröm szőnyegen.
– Micsoda copf! – mondja köszönés helyett a Halász Pisti anyukája, és megfogdossa Bori haját.
– Lófarok – mondja Bori kicsit megbántva.
– Mindegy, szép a gyerek, az a lényeg – mondja a Halász Pisti anyukája mosolyogva, és Péter felé fordul, aki Bori kezét fogja.
– Ugye? Az én lányom – mondja Péter, mire Bori hirtelen zavarában bebújik a hónalja alá.
Nem tudom, ki választ szabad akaratából ilyen rücskös csempét, pláne egy vécébe. Az arcom se jobb. Fogalmam sincs, mennyi ideje bámulom magam a tükörben, és még mennyi ideig fogom bámulni ezeket az idegen vonásokat, a jobb szemhéj a másiknál erősebben redőzött, vagyis inkább, legyünk őszinték, lefittyedt kis bőrét, a vértelen szájat, ahogy az alsó, keskeny ajakra olyan szomorkás hullámban ül rá a duzzadtabb felső, a két, kissé száraz rózsaszín foltot a sápadt homlokon és a bal orcán, a rosszul megfésült, szöszös lófarkat. Ki ez a nő? Léna szép. Ez a nő randa. Csíp a szemem, a kocsiban kicsordult pár könnycsepp belőle, épp annyi, hogy ne látszódjon, de odamosson egy adag szempillafestéket a kontaktlencsém elé, ki kéne öblíteni, de akkor elkenődik minden. Így viszont a kicsinosított anyák és apák kenődnek el a mindenféle székeken, mert homályosan látok csak. Szerintem észre sem vettek.
Chuck Norris egyszer betett egy szelet szalámit a DVD lejátszóba, és visszanézte az egész disznóvágást.
Mikor kezdett Péter vicceket mesélni? Nevetnek, kinyitnak egy újabb chardonnayt. Valaki megjegyzi, milyen kár, hogy nem értünk ide hamarabb, micsoda sikongatás volt, amikor szétverték a piñatát.
– Léna kicsit sokat készülődik – mondja kedélyesen Péter, és megsimogatja Misi fejét, aki mellette áll. Aztán végigmutat rajtam.
– De legalább megérte. Ugye? És még be kellett ugrani az Aldiba borért.
Misi Péter vállára hajtja a fejét.
– Mert anyu megitta az összeset – mondja.
Mindenki zavartan mosolyog. Nekem is mosolyognom kéne, vagy üvölteni, vagy higgadtan azt mondani, hogy én egyáltalán nem iszom, de nem tudok semmit sem mondani, csak ezt a zsibbasztó fáradtságot érzem a lábaimban meg a bordáim között. Leülök egy fotelbe a szoba sarkában, a kezemben szorongatom a néma telefont. Csak a kis Rebeka anyukája jön oda hozzám, valami Ildikó, de ő mindig mindenkihez odamegy. Eszemkás vagy mi. Én nem vagyok eszemkás. Néha bűntudatom van emiatt. Vajon a jó anyák eszemkások is? Ildikó leül mellém, azt kérdezi, beteg vagyok-e. Nem vagyok beteg, mondom. Azt mondja, nyugodtan menjek haza, ha rosszul érzem magam, nem fog senki neheztelni, Péter úgyis olyan jól elvan a gyerekekkel, nézzem, milyen édesen játszanak a Halászék ikeruszkárjaival.
Meg hogy örül, hogy sikerült rendeznünk a dolgainkat, olyan nehéz manapság normális pasit találni.
Elfogyott az arctej. Már nem volt rá pénzem, amikor a dm-ben megvettem a tisztítószereket meg a vitaminokat. A csap alá tartom a vattakorongot, azzal próbálom ledörzsölni az alapozót, vörös lesz tőle a homlokom. Valaki megint összeköpködte a tükröt. Péter odalép hozzám, megfogja a derekam.
– Szarul érzem magam – mondja. Nem ismerem ezt a parfümöt rajta, édeskésebb, mint amit megszoktam.
– Nem érdekel, hogy miért érzem szarul magam? – kérdezi.
Nem érdekel. Nem fogok mondani semmit. Szürke kő vagyok, nem hatolnak át rajtam a szavak, az eső, ha meg is nedvesíti a bőröm, megszárad rajtam, amikor majd kisüt a nap. Ahogy a könnyek is megszáradnak, ámen.
– Hát jó. Azért érzem szarul magam, ahogy viselkedtem veled.
Miért, hogy viselkedtél? Csak a szemem kérdez a tükörből, a kicsike fogkrémpöttyökön át. Hogy viselkedtél velem, Péter? Elengedi a derekam.
– De azért valamit ne felejtsünk el – folytatja. – Egy igazán jó kapcsolatban nekem semmiért sem szabadna szarul éreznem magam. Meg a gyerekeknek sem.
Elmosolyodom, a kéztörlőért nyúlok, megnedvesítem a csap alatt, letörlöm vele a tükröt, de csak még homályosabb lesz az egész, Péter mindjárt szólni fog érte, de nem szól, hanem mosni kezdi a fogát. A fogkrémhab eltompítja a szavakat, ahogy kijönnek a száján.
– Ideje, hogy összeszedd magad, Léna. Hogy felfogd végre, hogy neked egyszerűen kutya kötelességed mindent megtenni ezért a házasságért. Hogy végre ne kelljen mindenkinek szarul éreznie magát. Minek rángattál vissza, ha nem akarsz engem?
Fotó: Ritter Doron / Dobray Sarolta Facebook-oldala
