Lehet-e szép gyerekkora valakinek, aki diktatúrában nő fel? Ioana Pârvulescu román író Ártatlanok című regénye egyszerre mutatja meg a gyerekkor felhőtlen, naiv és végtelennek tűnő világát, illetve a diktatúra váratlan, de annál áthatóbb szürke és kegyetlen valóságát. A 20. század második felében járunk Brassóban, ahol egy bizonyos Ana visszaemlékezéseiből ismerjük meg a letűnt, olykor nosztalgikus bájjal rendelkező múltat. Az egyfajta fikcionalizált önéletrajzi regényként is olvasható kötet egy kaleidoszkópot nyújt, egyszerre történelmi- és családregény, továbbá felnövéstörténet, de legfőképpen egy színes gyerekkort rajzol meg. „Egy olyan gyerekkorét, melynek atmoszférájában irigylésre méltó lehetett felnőni, és melyről olvasni is csoda” – írtuk róla korábban a kritikánkban.
Ioana Pârvulescu: Ártatlanok (részlet)
ROSSZ IDŐ A HORN-VÖLGYBEN
Gyere, menjünk le a folyóhoz, nézzük meg, hogy nincs-e ott a híd!
…
Esős időben kezeslábasban és bakancsban mentünk be az istállóba. Megcsapott az istállószag, a lekaszált, száradó fű illata, és valami szúrós, nálunk otthon, Brassóban sohasem érzett szag, hisz ott nem voltak állataink. A házunknak is volt saját szaga, de nem olyan erős, mint a Horn-völgyi gazdaságé. A nagyobb tehén nem volt az istállóban. Kicsit csodálkoztunk, de nem ismertük a tehenek szokásait. A kisebbet etettük, aztán megsimogattuk a forgót a homlokán, bár mindig elkapta a fejét, ha hozzáértünk, nem ült szelíden az ember mellett, mint egy macska, és a farkát sem csóválta örömében, mint egy kutya. Aztán a bátyámnak támadt egy ötlete, mert hál’ istennek!, azokból ő sohasem fogyott ki.
– Gyere, menjünk le a folyóhoz, nézzük meg, hogy nincs-e ott a híd!
Átszaladtunk az udvaron, én a nedves fűbe is belegázoltam, mire megkaptam a magamét: „Buta vagy! Kicsi vagy és buta!” De amikor Matei is elcsúszott, rögtön visszavágtam: „Milyen buta vagy! Nagy és buta! És kelekótya!”, úgyhogy minden magától elrendeződött. „Aki mondja, az a szamár, mint a mesében!”, diadalmaskodott a bátyám. „Nem én vagyok, hanem te!”, motyogtam.
Egyáltalán nem ártottak nekünk az ilyen szóváltások, egyszerű támadó és védekező gyakorlatok voltak, és sajnálom, hogy ma, amikor még nagyobb szükségem lenne rá, nem folytatom ezeket az edzéseket.
Sohasem tudtam meg, hogy ki volt az a szamár a mesében, akit folyton emlegettünk, de végül is az ő meséje volt. Mentünk az ösvényen, a bakancsunk belesüllyedt a sárba. Mielőtt megláttuk volna, már hallottuk a víz zúgását.
– Ajaj, nézd csak, egy éjszaka alatt mekkorát nőtt!
Mindennap megvizsgáltuk a folyót, és kétszer nagyobb volt a víz, mint előző este, amikor még állt a híd.
– Ha tovább nő, lehet, hogy minket is elvisz – mondta a bátyám hangosabban, hogy hallani lehessen a zajban, és nagyon komoly arccal nézte a szabályos folyammá duzzadt hajdani folyócskát, mintha a pillantásával képes lenne megállítani.
Azzal az éles és nagyapától örökölt zöld szemével, mint mondtam, egyébként is nagyon hasonlított rá, csak nem volt olyan kopasz.
Érdekes lehetőségnek tűnt, hogy a folyó esetleg kilép a medréből. Akkoriban minden a szokásosnál váratlanabb esemény örömet okozott, akár még egy ilyen ijesztő is. A szokásos hétköznapokon a Horn folyó tisztán csordogált, nem volt túl mély, látszott az alján a homok és a különböző méretű, víztől lekerekített kövek, helyenként fodrosan hullámzott vagy apró vízesésként csobogott. A fahíd a víz fölött körülbelül egy méterre, a két part között húzódott. Néhány általunk is ismert helyen a hidat megkerülve, a vízből kiálló nagy köveken átugorva is át lehetett kelni. Ha megcsúsztunk, az sem volt katasztrófa, vizesek lettünk, és kész. Hogy a folyóban fürödhessünk, nehéz munkával gátat kellett építeni, a legnehezebb köveket odahordani, és egy jól kiválasztott helyen falat építve a medret jól kimélyíteni. Fürödhettünk benne, még ha nem is volt olyan jó, mint a házunk közelében a régi Aro szálloda medencéje vagy az „erdei fürdő”, amelyről majd később mesélek, de ezt is ugyanolyan boldogan sikoltozva használtuk.
Most megváltozott, félelmetes lett a folyó. A koszos víz bugyborékolva hömpölygött, és a zavaros örvények mindenféle fákat, kicsavart gyökereket sodortak hihetetlen erővel és sebességgel.
A két farönkre szögezett, ingatag léckorláttal ellátott hidunkat is így vitte el az ár.
Énekelni kezdtünk, „Leomlott a kőhíd / Elvitte a nagy víz…”, nem zavart minket, hogy ez csak fahíd volt. De aztán mégis aggódni kezdtem. Apu hogy fog hozzánk jönni, ha a vízen nem tud átkelni? Neki nem volt olyan hosszú szabadsága, mint a mi nyári vakációnk, úgyhogy mindig csak szombat délután jött – biztosan emlékszel, hogy akkor a szombat is munkanap volt –, és hétfőig maradt, reggel korán ment vissza a munkába. Mi, gyerekek, elé szaladtunk, a hátizsákjából kivettük a dinnyét, és vittük az erdei forráshoz lehűteni.
– Apu hogy fog hozzánk jönni?
– Lejjebb van egy nagyobb híd, csakhogy onnan az erdőn át kell jönni, a forráshoz vezető úton. De szombatig a folyó visszahúzódhat a medrébe, még két nap van addig.
Mindketten csuromvizesek voltunk a kezeslábasban is, úgyhogy sajnos el kellett szakadnunk az elszabadult, áradó folyó látványától, pedig sokkal izgalmasabb volt, mint a lángok a kályhában, és vissza kellett mennünk a szobánkba. Anyu egy kicsit aggódott már, és a paradicsomlevest is kitálalta a három pléhtányérba. Száraz ruhát adott ránk, és alighogy belehörpintettünk a levesbe, kopogtak az ajtón. Apó volt. Két szerencsétlenség is történt.
– Eltűnt a tehenünk – mondta románul, nagyon magyaros hangsúllyal.
– Nem tudom, ki hagyta nyitva az istállóajtót… Ez nagy baj, mert bármelyik pillanatban borjaznia kell.
Vagyis azért tűnt olyan kövérnek, mert kisborja születik. Ami az istállóajtót illeti, nem emlékeztem, hogy előző este nyitva maradt volna, amikor más elfoglaltság híján végigjártuk a gazdaság minden zegét-zugát. Összenéztünk a testvéremmel, és ő jelzett, hogy nem, vagyis hogy nem mi voltunk. Megnyugodtam, mert ha mi lettünk volna a hibásak, máshogy mutatta volna a nemet, de ez most a pozitív nem volt.
– És Lupu is megszökött, eltépte a láncot, és elment. Ezt csak olyankor csinálja, ha medve van a közelben.
…
Másnap apó és néhány ember megjavította a hidat, és visszatette a helyére. Szombat délután apu átjött rajta, hozott a hátizsákjában egy dinnyét, amit az erdei forrásnál lehűtöttünk. Visszatért a jó idő. Az esti égen hatalmas csillagok bukkantak fel, nagyon közel, majdnem elérhettük őket, és egészen távol olyan aprók, mint a szeplő, középen a Tejúttal. De nem volt több tehéntej, mert a megmaradt tehén nem adott tejet. Siettünk elmesélni apunak, hogy ha egy nappal korábban jön, nem tudott volna átjönni a Horn folyón.
– A vízen is átgázoltam volna – mondta ő egyszerűen, és az utóbbi napok minden fájdalma olyan gyorsan távolodott el tőlünk, ahogy a megáradt patak sodorta el a kitépett fákat. Az édenkertünk vize megint kitisztult, az élet pedig visszatért a régi kerékvágásába.
Azt hiszem, hogy egyik este a zavaros vízről jutott apunak eszébe az a történet, amelyet elalvás előtt mesélt el nekünk a pattogó tűz mellett, amelynek sárgásvörös fénye a sötét falon és „az utolsó vacsorás” falvédőn játszadozott.
– Egyszer néhány fiúval lementünk a Dunára. Az odavalósiak mondták, hogy ne menjünk a vízbe az örvénylés miatt, de mi nem hallgattunk rájuk. Egy darabig jól úsztam, de felkapott a hullám, és hirtelen belekerültem egy örvénybe. Elképzelni sem tudjátok, hogy az milyen. Mint a kádban, amikor kihúzod a dugót, és a víz nagy, majd mind kisebb köröket leírva villámgyorsan eltűnik a lefolyóban. Mindazt, ami belekerül az örvénybe, pörgeti, nyomja, dobálja, és végül beszippantja.
Így kapott el engem is az örvény, és hiába tudtam úszni, úgy éreztem, hogy végem van. A Duna sokkal erősebb volt nálam, nem versenyezhettem vele.
– És mit csináltál? – kérdeztem félve, de reménnyel telve.
– Eszembe jutott, hogy mit tanultam az egyik ottani fiútól, akivel összebarátkoztam. Ha örvénybe kerülsz, nem szabad ellenállnod, mert csak fölöslegesen kifárasztod magad, nyelsz egy csomó vizet, és megfulladsz. Inkább hagyd, hogy minél előbb levigyen az aljára, mert lent, a víz fenekén sokkal kisebb a kör, és egy oldallépéssel könnyen kikerülsz az örvényből, ott már túl vékony ahhoz, hogy fogva tartson, elenged. Így tettem én is, és megúsztam, de majdnem megjártam. Azóta sem fürödtem a Dunában, és már nem is fogok. Itt, a Horn folyóban szerencsére nincsenek örvények… És most alvás!
A felszólítás ellenére mi minden este még tovább meséltünk, és akkor apu mondott egy „regáti”[1] versikét, mert ő ott született: „A pópa kapujában / Egy döglött macska fekszik / Aki beszél, kacarászik / Süsse meg és egye meg / Petrezselyemmel, kaporral / jól megkenve kutyazsírral”. Ahogy véget ért a fenyegetés, valamelyikünk elnevette magát vagy megszólalt, mire a másik diadalmasan felkiáltott: „Megeszed a macskát!” És kezdtük elölről, amíg hullafáradtan a sok lenyelt, kaporral és petrezselyemmel ízesített macskától, már nem ettünk, nem nevettünk, meg se mukkantunk, hanem kiléptünk az elmúlt ódon napból, és beléptünk az álom csupa újdonsággal teli világába.
Másnap folytattuk a gátépítést, mert azt is elvitte a megáradt folyó.
A Horn-völgyben több foglalatosságunk is olyan volt, mint valami túlélési gyakorlat, amilyeneket ma is látunk a Discoveryn.
Az erdőkben és mezőkön megtanultuk felismerni azt a savanykás növényt, amely olyan, mint a gyom, sóskának hívják, és ha nincs víz, elűzi a szomjúságot; megtanultunk mogyorót szedni, két kővel megtörni, és miután megpucoltuk a barna héjától, megenni a közepét; egyenes mogyoróvesszőt vágni, amiből erős és kemény botot lehetett faragni, rátámaszkodhattunk a meredek ösvényen; bogánccsal dobálózni, ami beleakadt a ruhánkba és a hajunkba (ez nem volt jó semmire, de remekül szórakoztunk); nádkunyhót építeni; kövekkel körülrakott tűzhelyt csinálni és távozáskor a parazsat eloltani; fára mászni; vadmézet keresni (igaz, sohasem találtunk); és még sok egyebet. Legkedveltebb foglalatosságunk a szamóca-, málna-, szeder-, áfonya-, vagy ahogy mi mondtuk, vad kokojzaszedés volt. Mint minden gyereknek, nekünk is fejlettebb volt a gyakorlati érzékünk, mint az esztétikai, úgyhogy mindig a beteljesülés élményével tértünk haza egy-egy „élelmiszerbeszerző” túráról. Sokszor ilyeneket mondtunk: „A piacon ez öt lejbe is belekerülne! – Miről beszélsz, ez legalább hét lej, ha nem nyolc!” És nagyon büszkék voltunk magunkra.
A málnából, mert hamar romlik, anyu rögtön, ott kint a napsütötte lejtős, füves udvaron nekiállt málnahabot készíteni. A gyümölcs élénk piros volt, az apró kelyhe nagyon ízes, nem túl méretes és majdnem teljesen szagtalan, amilyet később a síkságon láttam. Vigyázni kellett, hogy ne legyen kukacos, és ne keveredjenek közéje apró levelek, vagyis jó szem kellett a tisztításához, és hál’ istennek!, nekünk jó szemünk volt. Persze a habot kézzel kellett felverni, és az egész művelet a varázslathoz hasonlított. Először az ép kelyhek szétmállottak apró bogyókra, a leválasztott tojásfehérje olyan volt, mint a szatén, a fehér porcukor pedig csillogott és csikorgott a villa alatt. Aztán minden pépes, homogén és puha lett, nem volt nehéz felverni, egy ideig én is megkaptam a tálat. Élveztem, ahogy a színe egyre világosabb, az állaga egyre keményebb lett. Egy idő után éreztem, hogy megfájdul a karom, és átadtam a bátyámnak vagy apunak, végül anyu visszavette. Oldalról figyeltem a műveletet, és ahányszor csak lehetett, beledugtam az ujjamat a habba.
Amikor az árnyalata a leggyönyörűbb rózsaszínűre váltott, a lila mellett a kedvenc színemre, mint mondtam, akkor az összeálló hab már nem esett le a villáról, az ólom arannyá változott, és mi halhatatlannak éreztük magunkat.
Egyik délután, amikor éppen nekiláttunk egy ilyen hab készítésének, váratlanul megjelent apu, nem szombaton, mint vártuk. A hét közepén. Nagyon örültünk, amikor láttuk felfelé jönni az udvari ösvényen, de rögtön látszott, hogy nagyon siet, iszonyúan kipirult és gondterhelt volt az arca.
– Az oroszok lerohanták Csehszlovákiát! – mondta, mire anyu kezében megállt a habverő, és többé már nem is folytatta.
Ilyen, amikor a történelem hívatlan vendég az asztalnál.
[1] Regát – királyság románul (a Kárpátokon túli országrész).
Fotó: Wikipédia
