Az alakváltó pumafiú, Carag és barátai ezúttal Costa Ricába kerülnek egy diákcsere-programmal. A Clearwater High diákjaira azonban itt nem csak imádnivaló bőgőmajmok, veszélyes aligátorteknősök és viharos esőerdei kirándulások várnak. Egy alakváltó jaguártól megtudják, hogy Andrew Milling Costa Ricán is sok követőt szerzett. A gyerekek ezért mindent kockára tesznek az emberiségért, és szembeszállnak a gazdag és befolyásos gonosztevővel. Olvass el egy részletet Katja Brandis ifjúsági fantasy regénysorozatának legújabb részéből! Az elsőből ITT, a másodikból ITT, a harmadikból pedig ITT mutattunk részletet.
Katja Brandis: Woodwalkers 4. Messzi vadon (részlet)
Pánik
A szüleim mindig azt mondták, a vadonban csak az él túl, aki erős, gyors és éber. De akkoriban még sokkal fiatalabb voltam, és sokszor nem elég óvatos. Egyszer épp egy egeret üldöztem a napsütötte fenyőerdőben, a vérem szinte forrt az izgalomtól, és a figyelmem minden lényegtelent kizárt a fejemből. Nem láttam mást, csak azt az apró, barna rágcsálót, amely száraz ágak, fűcsomók és fenyőtobozok között cikázott előttem ide-oda. Egyetlen csapás, egyetlen ugrás, és mindjárt megvan – az első zsákmányom!
Carag, vigyázz! Ne mozdulj!
Apám olyan hangerővel kiabált a fejemben, hogy teljesen lefagytam, hangja azonnali megtorpanásra késztetett. Már-már hátrafordultam, hogy kérdő pillantást vessek rá, de szerencsére nem tettem. Nem én voltam az egyetlen, aki az egérre pályázott. Csak most, hogy csillapodott bennem a vadászösztön, hallottam meg a neszt, és pillantottam meg egy csörgőkígyó sárgás-barnás mintázatú testét – alig egymancsnyira tőlem. Ha Xamber nem figyelmeztet, egyenesen beleszaladok. Hím példány volt, a fejét ingerülten felemelte, miközben farkának végén a szarugyűrűket fenyegetően rázta. A hüllő szaga megütötte az orromat. Olyan közel volt… rémisztően közel.
Most meg fogok halni? Nagyon fog fájni?
Ne mozdulj!, ismételte apám, és éreztem rajta, mennyire félt engem. Akkor talán elmegy. De a csörgőkígyónak más tervei voltak. Úgy tűnt, eldöntötte, hogy ellenségnek tekint engem, pedig én semmi mást nem akartam, csak eltűnni innen! A rémülettől félig dermedten figyeltem, ahogy izmos teste támadásra készen megfeszül.
Apám is észrevette.
Gyorsan, hátra!, förmedt rám, majd elrugaszkodott a földtől. Inas, fahéjbarna alakja az imént még jóval távolabb volt tőlem, de most hirtelen mellettem termett, és habozás nélkül lesújtott mellső mancsával. A csapás messzire taszította a kígyót, én meg, kihasználva az alkalmat, hátraugrottam. A hüllő dühösen tekergőző teste ívben felrepült a levegőbe, és nyekkenve ért földet egy borókabokorban. Mi óvatosan visszahúzódtunk.
Köszönöm, mondtam remegve apámnak, és alig hittem el, hogy mindketten túléltük a kalandot.
Nem mart meg, ugye?
Nem, szerencsére nem.
Xamber lehajolt hozzám, végignyalta a fejemet, és egy másodpercre hozzábújtam. Elöntött a biztonság érzése.
Azért nem vetted észre a kígyót, mert nem…, kezdte szigorúan.
Lehorgasztottam a fülem és a bajuszom. Jön a jól megérdemelt fejmosás, gondoltam. De apám nem folytatta. Összerezzent, elfordította a fejét, és lebukott.
Már csak ez hiányzott! Most meg egyikünk sem figyelt!
Először nem értettem, mire céloz, de aztán én is meghallottam a távoli patadobogást és az emberhangokat. A bundám felborzolódott. Olyannyira el voltunk foglalva a csörgőkígyóval, hogy észre sem vettük, betolakodók vannak a közelben! Egy ösvény vezetett keresztül a területünkön, és néha-néha lovon ülő emberek haladtak át rajta. Kölyökként azt hittem, hogy minden lovas egyetlen lény – négy lába és két karja van, már miért ne létezhetne ilyen? De ekkor már okosabb voltam.
Hatan vagy heten vannak. Tűnés innen!, súgta apám, és a földhöz lapulva, roppant óvatosan kezdett kúszni az aljnövényzetben. Mancsai nesztelenül értek a szikkadt, meleg homoktalajhoz.
Tudtam, mennyire utálja, ha az emberek észreveszik – még soha egyetlen ember sem látta őt puma alakjában.
Néhányszor faggattam ugyan, hogy vajon ember alakban látták-e meg valaha, de efféle témákról körülbelül annyira szeretett beszélni, mint sülön hemperegni. Ösztönösen irányt váltottunk, hogy a szél másfelé sodorja a szagunkat, csakhogy ezzel már elkéstünk. A lovak észrevettek minket, hallottam, ahogy felnyerítenek és ijedtükben megugranak. Jaj, csak ússzuk meg ép irhával! Feszült borzongás futott végig a hátamon. Nemcsak a kígyók, az emberek is félelmetesek voltak, de nekik legalább nem volt méregfoguk. Kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy jobban lássak, mire apám rosszalló pillantást vetett rám.
– Óvatosan, Shanti! – hallottam az egyik ember, egy fiatal nő hangját. Egyenes háttal ült a nyeregben, és erősen markolta a ló szájából lógó bőrmadzagot, valószínűlegazért, hogy kordában tartsa idegesen rúgkapáló, szemét nyugtalanulide-oda kapó, barna kancáját.
– Ben, mi a baj? Farkas van a közelben? – kérdezte valaki más a csapatból. A lova szőre szürkésfehér volt, mint az ötnapos hó.
– Lehet… vagy pumák, esetleg egy grizzly. – Szakállas férfi ült egy sötétbarna lovon, és figyelőn körbekémlelt.
Valahogy biztos voltam benne, hogy nem lát meg minket. Szerencsére igazam lett, ugyanis egy ívelt fadarabot cipelt magával, egy íjat, ahogy apám egyszer elmagyarázta, a hátán pedig egy nyilakkal teli tegez lógott. Vajon vadászatra kellett neki? Biztosan. Hiszen azzal a nevetségesen kicsi emberi fogsorral lehetetlen zsákmányt ejteni.
Gyerünk már!, nógatott türelmetlenül apám. Mi az, odafagyott a mancsod a földhöz?
Megyek már, megyek, feleltem engedelmesen, és megfordultam. Elvégre az imént mentette meg az életem. Nem volna ildomos ellenkeznem: ha most parancsolgatni támadt kedve, hát legyen!
Ám ekkor éles nyerítés, majd egy kiáltás hasított át a levegőn, mire megtorpantam.
A fiatal nő lova felágaskodott, és rémült vágtába kezdett! Céltalanul rohant végig egy keskeny ösvényen, amelyet egyébként a vapitik használtak, és amelyet sűrű gyökerek hálóztak be. A bagolykakába! Ez most veszélyes lehet! A ló megbotlott az egyik gyökérben, és a nő már nemtudott megkapaszkodni. Leesett a nyeregből, és nagy nyögéssel elterült a földön.
Jaj, ne! Ez a mi hibánk! Tompa, sötét érzés szorította össze a gyomromat. Segítenünk kell rajtuk!
Jó vicc… mégis hogyan segíthetnénk?, kérdezte apám, de hallottam a hangjában az aggodalmat. Ő sem akarta, hogy ez történjen. Ha közelebb megyünk, a többi ló is bepánikol.
De támadt egy ötletem. Apámnak igaza volt, hogy a fiatal nőn nem tudok segíteni, de ha gyorsan cselekszem, talán meg tudom akadályozni, hogy a kanca eltörje a lábát azon az ösvényen. Habozás nélkül nekiiramodtam – hosszú, ruganyos ugrásokkal haladtam. Tudtam, hogy az ösvény kanyart vesz, ezért megpróbáltam a kanca elé kerülni, hogy visszatereljem az embercsapathoz. Ha meglát, talán visszafordul. Vagy annyira fél, hogy semmi nem számít már neki?
Egyszer csak nyugtalanság fogott el. Észrevettem, hogy valaki meglátott, ráadásul épp az az ember, akinél a hajlított lövőszerszám volt. Felkiáltott, és vágtára sarkallta a lovát. Azt hitte talán, hogy fel akarom falni a rémült állatot? Ugyan már! Azt se tudtam, milyen íze van a lónak!
A férfi vágta közben felajzotta az íját, a nyílhegyen napfény csillant. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy visszafordulok, de csak egy pillanatra. Helyre kell hoznom, amit elrontottunk! Ha belehúzok, talán sikerül elcsípnem a kancát. Szerencsére a felfegyverzett férfi hamarosan eltűnt a szemem elől. A ló rémisztően gyors volt, teljesen kifogytam a szuszból, mire a kiszemelt pontra értem. A kanca, amikor észrevett a keskeny ösvényen kuporogva, remegve torpant meg. Mind a négy lába a talajnak feszült, ugrásra készen. Majd megfordult, és lobogó sörénnyel visszavágtatott arra, amerről jött. Ott majd elkapják, gondoltam elégedetten. Ám mielőtt eltűnhettem volna a bozótban, máris ott állt előttem a fegyveres lovas. Honnan bukkant elő? A ménkűbe! Jól ismerte a terepet, és ugyanazt tervezte, mint én – a kanca elé vágni!
Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztünk, miközben a nyílhegy egyenesen a szívemre szegeződött. Mozdulni sem mertem, csak a saját szívverésemet hallottam. Most megöl? Vajon ő is azt hiszi, mint a csörgőkígyó, hogy meg akarom támadni? Csak apám ne próbáljon megvédeni! Nehogy megölje ezt az embert! A gondolattól kiszakadt belőlem egy fújtatás.
A fenébe! Most azt hiszi, támadni akarok!
– Ben! Minden rendben? – kiáltott valaki a távolból.
– Egy puma – válaszolta a szakállas, és kissé lejjebb eresztette az íját. – Egy fiatal hím, úgy tűnik. Még szinte ott a tojáshéj a fenekén. Maradjatok hátul, én megpróbálom elijeszteni!
Hogy micsoda? Tojáshéj?! Minek néz, bagolynak? És még hogy elijeszteni – engem? Ne nevettessen! Úgyis el akartam menni. Sértődötten hátat fordítottam, és a hátsómat mutattam neki. Aztán eliramodtam, ahogy csak a lábam bírta.
Visszafelé apámhoz furcsa, berregő hangot hallottam, és a zaj egyre közeledett. Bepánikoltam. Egy óriási szitakötő suhant át fölöttünk borzalmas robajjal!
Mi ez? Veszélyes?, futott át az agyamon, és fülemet lelapítva, fújtatva, karmaimat a földbe vájva kerestem menekülőutat.
Nincs veszély. Ez egy helikopter. A nőért jött. Apám a bozótba rángatott, nehogy meglássanak fentről. Úgy tűnik, eltört a lába.
Újra mardosni kezdett a bűntudat. Nem akartam, hogy ez történjen!
Tudom. De ne gyötörd magad! Az emberek amúgy is alattomosak és gonoszak, dörmögte apám. Egyszer rám lőttek egy ilyen helikopterből. Pedig nem ártottam nekik, csak vadásztam.
Ránéztem. Nem tudtam, higgyek-e neki. De hát az a férfi… nem is akart bántani. Tulajdonképpen kedves volt. Talán nem minden ember egyforma.
Nem tudtunk volna úgy elosonni, hogy észrevétlenek maradjunk, így egy sziklapárkány alá húzódtunk, és reméltük, hogy az a sok ember hamarosan elmegy. A helikopter borzalmas zaja sehogy sem akart elhalni, és én még mindig teljesen össze voltam zavarodva.
Hadd mondjak el neked egy történetet!, szólalt meg apám, miközben szorosan mellém feküdt, testével egyszerre melegítve és megnyugtatva. Szeretnéd tudni, hogy látott-e már engem valaha ember a másik alakomban?
Hát persze!, válaszoltam, és idegesen körbepillantottam.
Északnyugatabbra történt, a családi területünkön, kezdte Xamber. Hallottam, hogy nem messze él egy alakváltó puma, egy nőstény. Mindenképp meg akartam ismerni, útnak indultam hát.
Az a nőstény… anyu volt, igaz?, kérdeztem izgatottan. A bundám lassan lelapult.
Úgy van. Sejtettem, hogy szeretne majd emberi alakban is megismerni – csak hát kijöttem a gyakorlatból. Úgyhogy útközben többször is alakot váltottam, egyszer például egy folyóparton. És ha már ott voltam, próbáltam kézzel halat fogni.
És mi történt?, kérdeztem türelmetlenül.
Apám a szemét forgatta, ami egy pumánál elég vicces látvány. Felbukkant egy gumicsónak, tele emberekkel. Mivel nem volt rajtam ruha, megbámultak, mutogattak, kiabáltak. Szörnyű volt!
Ajjaj! Nevetni puma alakban sajnos nem tudok, de azért halkan fújtam egyet, jelezve, milyen jól szórakozom a képen.
Viccesnek találod? Anyád is annak találta! Mint kiderült, ő is ott volt már a közelben, az egészet végignézte a fűzfák közül! Ő is jól szórakozott rajtam, de azért tetszettem is neki. Egy nyárral később megszületett Mia, aztán te.
Időközben a helikopter zaja elhalkult. A gigaszitakötő eltűnt, és magával vitte a sebesült nőt. Még a lovak szaga is elillant. Az alkonyat rejtekében Xamber és én visszatértünk Miához és anyámhoz.
