Ahogy az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá váltak a globális környezetkárosítás következményei, úgy szaporodtak meg a klímafikciós művek az irodalomban is. 2022-ben például két ilyen regény végzett az első tíz között az év könyve listánkon. Ember és természet problémás viszonyának ábrázolása nem újdonság, így az Amerika gyarmatosításától a Dűnében felfedezhető bolygóökológiai szemléleten át a poszthumán létformák felbukkanásáig vezető folyamatról Dr. habil Limpár Ildikót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatóját, a Rémesen népszerű - Szörnyek a populáris kultúrában című kötet szerkesztőjét kérdeztük. Avagy hogyan kapcsolódik össze Shakespeare vagy Thoreau öröksége Ursula K. Le Guin, Frank Herbert, illetve Philip K. Dick munkásságán át Patrick Ness vagy Mike Carey regényeivel? És mit olvassunk, ha magyar szerzők klímafikciós munkái érdekelnek?
Egy hivatalnok jogi megállapodások keretében veszi el a másik ország természeti kincseit, az ott élő emberek biológiai funkcióit, például a látásukat, Moskát Anita kisregényében. Miután egy hőhullám több tízmillió embert öl meg Indiában, Kim Stanley Robinson könyvében az ENSZ létrehoz egy szervezetet, ami az eljövendő nemzedékek érdekképviseletét és az összes élőlény védelmét hivatott szolgálni. Octavia E. Butler már a kilencvenes években járványokat, háborút és tartós vízhiányt vizionál, és egy elnököt azzal a szlogennel: „Make America Great Again". Lőrinczy Judit nyomozói a kiszáradt Tisza medrében és az elsivatagosodott Alföldön próbálnak egy rejtélyes halálesetet felderíteni. Csak néhány példa az elmúlt két év hazai megjelenései közül, amikben közvetlenül vagy más témák mellett hangsúlyos az ember helye a természetben, illetve az emberi faj viszonya az ökológiai rendszerrel, aminek ő maga is a része.
Ahogy a közvélemény figyelme a klímaváltozás jelene és már tapasztalható következményei felé fordult, úgy vált egyre láthatóbbá a klímafikciónak (angolul climate fiction, rövidítve cli-fi) elnevezett irodalmi tematikus csoport térhódítása is. A cli-fi gyakran társul disztópiákkal, nagy barátja a sci-finek, de jól kijön a fantasyvel és más spekulatív műfajokkal is. “Már csak azért is, mivel a fantasztikum eleve lehetőséget biztosít arra, hogy »felforgató« módon nézzük és láttassuk a világot, vagyis eltávolodjunk a realitásunkra jellemző antropocentrikus (vagyis emberközpontú) világképtől. Az antropocén szemlélet meghaladására volna szükség, és ez lesz a poszt-antropocén szemlélet”, mondja Limpár Ildikó. Szerinte, bár szeretünk kategóriákban gondolkodni, a cli-fi leírásakor nem is a műfaji besorolhatóság az igazán érdekes, hanem az, ahogyan az időt kezeli.
Dr. habil. Limpár Ildikó
Történetek a fogyatkozó időről
A cli-fi gyakran olyan jövőről beszél, ami még ugyan nem jött el, de elég reális ahhoz, hogy könnyen elképzelhető legyen, hogy a leírtak szerint fog történni. Ez a bizonyos jövő pedig egyre közelebb kerül hozzánk:
“Régebben sokkal nagyobbakat szerettünk ugrani, ha a jövőről írtunk, most viszont olyan művek születnek, ahol ez az ugrás időben nagyon kicsi, mert a szerzők annyira közelinek érzik a fenyegetettséget.
Majdnem minden regényben fel is tüntetik az aktuális dátumot nemcsak az elején, hanem akár minden fejezetnél” - mondja Limpár Ildikó. Octavia E. Butler például 1993-ban jelentette meg A magvető példázatát (ami a hét könyve volt nálunk), a cselekményt pedig harminc évvel később, a 2020-as évek közepén indította, már a klímakatasztrófa után, egy megváltozott, az erőforráshiány miatt sokkal erőszakosabb társadalmi/civilizációs állapotban. Az Amerikában három éve megjelent A Jövő Minisztériuma pedig ugyanúgy a 2020-as évekre tette a cselekményt indító tömeggyilkos hőhullámot, hiszen a természettudományos ismereteiről is elhíresült, tapasztalt sci-fi író Kim Stanley Robinson szerint a katasztrofális jövő már nem évtizedes, csupán páréves távlatba került.
Egyébként maga a “cli-fi” kifejezés nem túl idős, a 2010-es években terjedt el, és jellemzően az újságíró és klímaaktivista Dan Bloomhoz kötik. Bloom 2007-2008 körül használta a Polar City Red című kisregényére, ami egy posztapokaliptikus világban, 2075 Alaszkájában szól klímamenekültekről. Az ember és természet kapcsolatának, illetve a természeti erőforrások kizsákmányolásának irodalma azonban ennél sokkal régebbre nyúlik vissza.
Shakespeare és az ő Calibanja
Ha a cli-fi gyökereit vizsgáljuk, az egyik erőteljes közülük az environmental literature, amely szó szerint környezeti irodalmat jelent, és talán környezettudatos (kevésbé szépen: környezetcentrikus) irodalomnak lehetne fordítani. Ez még elsősorban nem azzal foglalkozik, hogy hogyan tesszük tönkre a világunkat, hanem az ember és a természet viszonyát szövi bele hangsúlyosan a szövegbe, és nagy hagyományokkal érkezik az európai és amerikai irodalomba.
Assisi Szent Ferenc és Petrarca fedezte fel a természet szépségét a középkori európai ember számára, amit megörökölt a későbbi utazási irodalom is – utóbbiban is fontos, hogy mennyire el tud bűvölni minket a természet. Az amerikai transzcendentalista író, Henry David Thoreau a rousseau-i “vissza a természethez” eszmét próbálta a gyakorlatban is megvalósítani, és egy erdei tónál épített házikót magának, majd ott írta meg tapasztalatait és gondolatait a Walden című könyvében. A civilizációnkat viszont nem ez a hozzáállás alakította leginkább.
Százhatvan éve, 1862. május 6-án halt meg Henry David Thoreau amerikai költő, író, filozófus, a polgári engedetlenség filozófiai megalapozója. 
“A kolonizációval hangsúlyosabbá vált, hogy a technológiánk és a tudásunk erősebbé tesz minket, így az uralmunk alá tudjuk gyűrni azokat, akik természetközelibb életet élnek, illetve nem olyan fejlettek technológiailag. Az amerikai irodalomban – ami nagyon erősen hat a mai cli-fi-re – aztán hamar kialakuló alaptoposszá válik az ember és a természet szembeállítása” – magyarázza Limpár Ildikó.
Az amerikai frontier fiction, azaz határvidék-irodalom egyik alapszituációja a találkozás a(z ellenséges) természettel, illetve a vadonnal azonosított őslakosokkal.
Az Újvilágról szóló első híradások és a bennük rejlő kolonizációs lehetőségek már az angol reneszánsz irodalomban lecsapódtak. Ennek leghíresebb példája William Shakespeare utolsó önálló színműve, A vihar, amit ebből a szempontból sokan profétikusnak is tartanak. A Prospero érkezése előtt már a szigeten élő Caliban félig emberi, félig állati lény. A korabeli gondolkodás férfi > nő > állat hierarchiájában Caliban az állati szintre sorolódik, hiszen nem tud és nem is akar uralkodni az ösztönein, műveletlen, civilizálatlan, így nemcsak le lehet, hanem le is kell uralni. Ezt Prospero a mágiája segítségével meg is teszi.
Caliban alakjára (és sokak szerint a nevére) és a drámára is biztosan hatott a francia filozófus Michel Eyquem de Montaigne A kannibálokról című esszéje, amiben szembeállította a “primitív” és a civilizált társadalmakat. És míg a reneszánsz gondolkodás számára az európai kultúra megkérdőjelezhetetlenül magasabb rendű volt a “vademberekénél”, Montaigne a saját tapasztalatai alapján ezt pont fordítva gondolta. Rouenben találkozott a mai Brazíliából származó Tupinambe őslakosokkal, és nem barbárokat látott bennük, hanem olyan intelligens embereket, akiknek saját, az európaitól eltérően fejlődött, de kifinomult kultúrájuk van. Shakespeare mindenesetre nem átallotta kifigurázni ezt az elképzelést, amikor Gonzalo a II. felvonásban fantáziál a saját királyságáról.
A Dűnétől az elektronikus bárányokig
Limpár Ildikó szerint a cli-fi tulajdonképpen a környezettudatos irodalom egy alkategóriájának, bizonyos értelemben leágazásának tekinthető, és azon belül találkozunk realista, a múltban és jelenben játszódó művekkel – ide tartozik például Richard Powers Égig érő történet című regénye –, de többnyire a disztópikus science fiction zsánerét erősítik ezek a szövegek. Ilyen regény például A Jövő Minisztériuma, ami a cli-fire jellemző módon elmagyarázza a klímaváltozás jelenségét és következményeit. “Az ember és természet viszonyára reflektáló művek jelentős része – bár legtöbbször kevésbé direkt módon – arról beszél, ami a cli-fi-nek is a lényege, hogy ha meg akarunk állítani vagy vissza akarunk fordítani egy folyamatot, akkor meg kell értenünk a folyamat összetettségét. Látni kell, hogy ez egy gazdasági, társadalmi probléma is, és totális szemléletváltásra van szükség azzal kapcsolatban, hogy szerintünk mi a természet, mi a bioszféra, és mi, emberek, hol vagyunk ebben.
Magáról a bolygóról kell másképpen gondolkodnunk.”
A nagy váltás irodalmi oldalról az 1970-es években jött el, az ökokritikus és vele együtt az ökofeminista irányzatok hatására, ugyanakkor már az 1960-as években találunk máig meghatározó neveket, akik reflektálnak a civilizációs berendezkedésünk problémáira.
A bolygóökológiai szemléletet az irodalmi kánonba bebetonozó Dűne meghatározó inspirációs forrása például az az Egyesült Államokban végzett kísérletsorozat volt, ennek során az épített környezetet is veszélyeztető, kaliforniai és oregoni aktív homokdűnéket akarták megállítani (a nagyszabású, szövetségi kísérletről a Qubiton olvashatsz részletesebben). Frank Herbert 1957-ben újságíróként tudósított a próbálkozásról, és azt írta, a dűnék „egész városokat, tavakat, folyókat és autópályákat is elnyelhetnek”. Herbertet annyira lenyűgözte a homok ereje, hogy az közvetlenül inspirálta a Dűne megírásában. A regényben nemcsak tudatosan kezelte a különböző környezeteket, amik a bolygókhoz társulnak (sivatagos, vizes stb.), hanem erősen reflektált a kapitalizmusra és annak környezetromboló hatására is, azaz arra, hogy az életmódunk fenntartása miatt az erőforrások kinyerésének rendelünk alá más szempontokat, legyen szó a fűszerről vagy az olajról, és ha kell, ehhez leigázunk és kizsákmányolunk egy egész bolygót.
Frank Herbert fia új, hivatalos képregényt készített A Dűnéből. A regény korunk egyre égetőbb kérdéseit tárgyalja, ráadásul nagyon alkalmas a vizuális feldolgozásra. Mégis úgy tűnik, Brian Herbert alkotóként nem tudta magáévá tenni A Dűne legfontosabb imáját.
Philip K. Dick 1968-ban jelentette meg az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényét, amit a paranoia, az androidok és az ember elidegenedése miatt szoktak emlegetni, de Limpár Ildikó aláhúzza, hogy az utóbbi oka a klímaválság – az, hogy az ember egy olyan világban él, amiben természetes körülmények között már nem találunk élőlényeket. Vannak persze elektronikus állatok, afféle játékszerként, társként, amik imitálhatnak valamennyit abból, hogy mit jelent egymáshoz érzelmileg kapcsolódni. Ezek a játékok arra is reflektálnak, hogy képesek vagyunk-e empatizálni másokkal – ami nehezebben megy egy olyan világban, amiben az átlagember már állatokkal sem találkozik, és a kisember nagy álma, hogy hozzájuthat egy elektronikus verzióhoz.
Ahogy az asszonyoddal bánsz, úgy bánsz a természettel is
A feminista kritikákban hangosodott fel a hetvenes években az ökofeminista szemlélet, ami az ember és természet viszonyát összefüggésbe hozta a nők pozíciójával és értékével a társadalomban, mondja Limpár Ildikó. E szemlélet szerint
az, hogy a társadalom mennyire becsüli meg “a másik nemet”, analóg azzal, ahogyan a természettel bánik.
Továbbá, ha a természetet “Anyának” mondjuk és ezzel együtt kizsákmányoljuk, az azzal is párhuzamba állítható, ahogyan egymással viselkedünk (lekezelően, elnyomóan stb.), pedig az egyenlőségnek, a kölcsönös tiszteletnek kellene alapértéknek lennie, a természetet pedig partnernek kellene tekintenünk, hiszen otthont ad nekünk.
A gondolat már Ursula K. Le Guin 1972-es The Word for World Is Forest című regényében felfedezhető: ez a mű egy olyan jövőben játszódik, amiben a Földet már tönkretettük, de egy másik bolygón még van fa, vannak erdők, erre a földi megoldás pedig az, hogy odamegyünk és elvesszük, amit akarunk. (Ismerős lehet ez a narratíva a mai közönség számára jóval ismertebb Avatar-filmekből.) Az őslakosokkal sem törődünk addig, amíg békésen kiszolgálnak minket és nem lázadoznak. Persze a hódítók a következő szállítmánnyal nőket is hoznak magukkal, hiszen őket is csupán értékesítésre alkalmas árucikként kezelik.
Látható tehát, hogy a mára felerősödő trend előfutárai már az 1960-70-es években írtak az összefüggésekről. A Jövő Minisztériuma viszont arra is példa, hogy a most megjelenő művekben mennyivel közvetlenebbül, didaktikusabban kell fogalmazni, hogy átmenjen az üzenet. Robinson regényében a minisztérium vezetője nem specialista, hanem összefogja a szakembereket, akik neki (és az olvasónak) magyarázzák el a szakmai ismereteket. Limpár Ildikó szerint így tulajdonképpen “kiselőadásokat olvasunk, az egész arról szól, hogy tanulj már a világról, és lásd meg az összefüggéseket”. Robinsonnál az a gondolat is megjelenik, hogy miközben a szemléletváltást felülről kellene generálni, a döntéshozók ezt elutasítják, mert más, rövidtávú érdekeket helyeznek előbbre. Erre válaszul viszont egyre több regény azt veti fel, hogy semmi baj, megoldódik a probléma, csak az emberek azt már nem érik meg.
Ha jobban megértesz valamit, az téged is átalakít
Az ember központi és minden más élőlénynél magasabbnak képzelt pozícióját kezdi ki a poszthumán etika, ami azt mondja, hogy
minden faj ugyanolyan joggal része a bioszférának, nincs alá-fölé rendeltség, az ember nem felsőbbrendű.
Ezt a morális attitűdöt igyekszik előtérbe helyezni Patrick Ness Chaos Walking-trilógiája, amiben szintén egy másik bolygón vagyunk. Itt a cselekmény elejére már kialakult a telepes élet, és már szinte teljesen kiirtottuk az eredetileg a bolygón élő értelemmel bíró, idegen fajt, viszont az ember férfiakkal nincsenek együtt az ember nők. Ez utóbbi oka, hogy van a levegőben egy olyan zajbaktérium, ami az embereket az őrületbe kergeti: a baktérium miatt hallják a körülöttük lévő más intelligens lények gondolatait, így folyamatos és nem szűrhető az információáramlás. Az őslakos idegenek szimbiózisban élnek ezzel a baktériummal, és egy közös tudatban ennek segítségével kommunikálnak egymással. Ez az állapot az emberi fajon belül viszont ellentéteket generál, ugyanis a nők részben immunisak a zajra, ezért nem osztják meg a gondolataikat, és emiatt a férfiak kiszolgáltatva érzik magukat.
Amerikában négy hét múlva mutatják be a Patrick Ness disztópiáján alapuló Chaos Walkingot - aki már rég olvasta vagy még nem olvasta az első kötetet, az most felfrissítheti a tudását, az író kiadója ugyanis online könyvklubot indított, ahol Ness állítólag az olvasók kérdéseire is válaszolni fog.
Limpár Ildikó szerint a poszthumán etika ebben a regényben azáltal jelenik meg, hogy az ember kénytelen feladni a saját hatalmi pozícióját, és tisztelettel fordulni egy korábban lenézett életforma felé. Ezt a szemléletet erősíti, hogy szemben azzal az individualista gyakorlattal, amiben a kollektív tudat fenyegetésként jelenik meg, Nessnél ez pozitívum, egy új lehetőség, aminek segítségével képesek lehetünk befogadni másfajta szemléletet is. Ha pedig megértjük a másik álláspontját, akkor máris nem tekintünk rá olyan idegenként. Az őslakosokat a telepesek ugyan szörnynek tekintik, de ez a nézőpont a regényben megkérdőjeleződik:
az őslakosok nem gonoszok, és az ő szemszögükből az ember a megszálló idegen faj.
A regény végére a főhős adaptálódik a környezethez, és bekapcsolódik az őslakosok közös tudatfolyamába. Ez a fordulat szintén egy poszthumán gondolatot tükröz: az ember nem egy fixen definiálható létező, ami nem változik az évek folyamán. Azaz, mivel például azok sem vagyunk már, akik évtizedekkel ezelőtt voltunk, a határaink átjárhatók. A zárás Limpár Ildikó szerint utópisztikusan azt állítja, hogy annak, hogy tudunk adaptálódni és el tudunk fogadni egy szemléletváltást, az is a következménye, hogy mi magunk is markánsabban átalakulunk.
Ennél borúsabb képet fest Mike Carey Kiéhezettek című könyve vagy az ezzel számos rokonságot felmutató, nagy sikerű Netflix sorozat, a The Last os Us (ezekről a gombás horrorok kapcsán ebben a podcastben beszélgettünk), mivel ezekben a művekben a földi bioszféra válik ellenséggé: a Cordyceps gomba zombijárványt okozva tünteti el az emberiséget.
“A gomba egy látható tumora a világnak, megmutatja, hogy mit tettünk vele.
A zombik pedig gyakran köthetők a klímakatasztrófához vagy valamilyen más krízishez, így a járványirodalomhoz is” - magyarázza Limpár Ildikó.
A regényben megismerünk olyan másodgenerációs fertőzött gyerekeket, akik már poszthumán létformák: ugyan a “régi” emberekre még veszélyesek, már nem öntudatlan zombik, hanem emberi intelligenciával és érzelmekkel rendelkeznek. Mivel rezisztensek a fertőzés több hatására, ők azok, akik kompatibilisek az új bioszférával. A főszereplő gyerekkel, Melanie-val együtt menekülő felnőttek pedig emberségből vizsgáznak: az istenkomplexusos tudós a saját kegyetlensége áldozatává válik, míg a tanár a mítoszokon keresztül továbbadja az emberi értékeket és viselkedési formákat őrző történeteket is. A Kiéhezettek így arról is szól, hogy nem tudtunk tanulni a történeteinkből, pedig már Octavia Butler azt mondta A magvető példázatáról, hogy az “egy figyelmeztető történet felnőtteknek”.
Magyar regények és novellák az elmúlt évekből a témában – a teljesség igénye nélkül:
Moskát Anita: Szerződési szabadság, Horgonyhely, Irha és bőr, Rügyeid, Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember, Jöjjön el a fotoszintézis országa, Legdrágább
Veres Attila: Konda, Itt és most és majd és mindörökké, Ettől kicsit könnyebb lesz
Lőrinczy Judit: Az utolsó tanú
Sepsi László: Termőtestek
Rojik Tamás: Szárazság
Regős Mátyás: Lóri és a kihalt állatok
Gaura Ágnes: A szeméthegyen is túl, Ha elég mélyre nyúlsz
Füzesi Dóra: Amőbász, Kiscsillag Delta
Rusvai Mónika: Nem ereszt gyökeret belé
Nagy Viktória: Katicabogár
László Zoltán: Hullámfodrok, Távolvíz
Reke Balázs: Hamvadás
+1 Kleinheincz Csilla: Alvilági szövedék (megjelenés: 2023 májusa)