Talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy A Dűne az a sci-finek, mint ami A Gyűrűk Ura a fantasynek. Mindkét mű hagyományteremtő volt ezeken a műfajokon belül abból a szempontból, hogy a szerzőik milyen elképesztően komplex mítosz-, illetve univerzumépítésbe kezdtek (J. R. R. Tolkien világépítéséről ebben a podcastben beszélgettünk).
A Dűne ugyanakkor kicsit hasonlít a Trónok harcára is abban, hogy a felületes szemlélőnek körülbelül annyit mond, hogy adott egy birodalom, aminek az uralkodó osztálya politikai és hadi csatározásokat folytat, megjelennek benne hősök, esetleg kifejezetten messianisztikus figurák, és persze vannak ikonikussá váló, gigantikus, látványos, szörnyűséges állatok: sárkányok ott, homokférgek itt.
Dűne 2021, Denis Villeneuve/Legendary Pictures/Warner
Ennél pedig igazán érdemes egy kicsit jobban megismerni A Dűnét.
Frank Herbert klasszikusa 1965-ben jelent meg, majd Herbert öt folytatásban árnyalta és tágította még hatalmasabbra A Dűne ökológiai, politikai, szociológiai, vallási és filozófiai témákkal sűrűn teleszőtt világát. A Dűne azonnal elnyerte a Hugo-díjat, azóta lefordították több tucat nyelvre, és eladták több mint 20 millió példányban. Írók sora méltatta, Arthur C. Clarke egyedülállóan különlegesnek nevezte, Carl Sagan amerikai csillagász, planetológus, asztrobiológus, békeaktivista és nemzetközi hírű ismeretterjesztő pedig, miután kritizálta más sci-fik valószerűtlenségeit, 1978-ban A Dűnét az olyan történetek közé sorolta, ami annyira részletgazdag és annyira feszesen felépített, hogy esélye sincs kritizálni.
A Dűne ráadásul a klímaválság korában időszerűbb, mint valaha. Nevezték már az első jelentős bolygóökológiai regénynek, kiemelve, hogy mennyire összetetten mutatja be a sivatagbolygó Arrakis élővilágát.
Környezetvédők szerint A Dűne erősen hatott a zöld mozgalmakra is azáltal, hogy ennyire népszerű regényként úgy ábrázolt egy bolygót, mint egy komplex - szinte élő - lényt,
mégpedig ugyanabban az évtizedben, amikor elkészültek az első űrfelvételek a Földről.
A Dűne a távoli jövőben játszódik egy feudális csillagközi társadalomban, amiben nemesi házak sora vetélkedik és uralkodik a birtokaiknak minősülő bolygókon. A főhős Paul Atreides, akinek a családja a rivális dinasztiát váltja az Arrakison. Az Arrakis barátságtalan, gyéren lakott sivatagbolygó, ahol a legnagyobb kincs a víz - illetve a melanzs. A “fűszerként” is emlegetett anyag egyfajta drog, ami meghosszabbítja az életet, kiterjeszti a tudatot, illetve drasztikusan fokozza és élesíti a mentális képességeket, ami elengedhetetlen például a biztonságos űrbéli navigációhoz. Csakhogy a világegyetemben a melanzsot egyedül az Arrakison lehet kitermelni, ami azonnal megteremti a konfliktus kiindulópontját. Az uralkodó osztály mellé itt felsorakozik a Bene Gesserit nevű rend, amely szürke eminenciásként a háttérből irányítva a szálakat igyekszik kitenyészteni azt a szuperembert, a Kwisatz Haderach-ot, aki egyszerre képes látni a múltat, a jelent és a jövőt. Az arrakisi sivatagi nomádok, a fremenek pedig egy jóslatban bizakodva várják a saját messiásukat, és próbálják titokban újra élhetőbbé tenni a bolygót.
Megérkezik a tékozló fiú
A Dűne világa tele van rendkívül látványos jelenetekkel és helyszínekkel, amik szinte hívják, hogy vizuálisan is megjelenítsék őket. Mozgóképen már többször láthattuk: a leghíresebb/hírhedtebb David Lynch máig erősen vegyes megítélésű, 1984-es filmje, most pedig a koronavírus miatt már egy jó éve a részben Magyarországon is forgott, Denis Villeneuve-féle feldolgozásra várunk sokan, hiszen a rendező és a színészgárda minőségi szempontból nagyon ígéretes.
Érdekes módon az ütős képregényes adaptációk eddig tulajdonképpen elkerülték A Dűnét, pedig a képregény mint hordozó izgalmas lehetőségeket jelent a regényben rejlő vizuális potenciál és a narratív tartalom közös feldolgozására. A Lynch-film forgatókönyve alapján a Marvel adta ki az első Dűne-képregényt Bill Sienkiewicz rajzaival még 1984-ben, és szintén Sienkiewicz lett az, aki a mostani képregény borítóját is tervezte.
A Villeneuve-féle adaptáció érkezésével Brian Herbert, az író fia és számos Dűne-előzményregény szerzője (Kevin J. Andersonnal közösen) elérkezettnek látta az időt egy szigorúan szöveghű, új hivatalos képregényváltozat elkészítésére. Aki most arra a bizonyos bőrre és annak újabb lehúzására gondol, annak minden bizonnyal igaza van. Ezzel együtt maga a képregény lehetett volna különleges, emlékezetes, netán bombasztikus.
Egy minden kötöttségtől mentes, eszement vizuális orgia.
De nem lett az, sőt, igazi elpazarolt lehetőség.
Pedig amikor a kezembe vettem a kiadványt, a szépséges és hangulatos borítótól egészen izgatott lettem, hogy mi vár odabent. Olyan művészek nyomában járó illusztrációk, mint Frank Miller, Francesco Francavilla, esetleg Alex Maleev vagy mondjuk szinte bárki erről a listáról? Azt reméltem - és a borító is megerősítette ezt -, hogy eljött az alkalom, hogy egy ennyire eredeti szerző, mint Frank Herbert, a lapokon összetalálkozzon egy szintén nagyon eredeti és bátor stílusú művésszel, és ebből a találkozásból valami felejthetetlen születhessen.
Hogy ez nem valami naiv elképzelés, hanem lehetett volna realitása, arra hadd mutassak be egy lenyűgöző példát.
H. R. Giger látvámnyterve Jodorowsky Dűnéjéhez.
A Dűnéből kirobbant az űr szörnyetege
Alejandro Jodorowsky orosz zsidó származású, chilei-mexikói művészpolihisztor, tulajdonképpen a mozgókép őrült sámánja, akinek például az egyik elborult filmjére John Lennon és Yoko Ono adta a pénzt. Jodorowsky rendezett filmeket, szerepelt bennük, szerzett zenét, fellépett pantomimművészként, írt prózát, verset, forgatókönyvet, képregényt. Annak a hallucinogén szerekkel és spirituális eszmékkel alaposan átitatott kornak az egyik jeles képviselője, amiben még élt Salvador Dalí és Orson Welles, de a Pink Floyd már elkészítette a legjobb albumait. Nem véletlenül említem őket, hiszen ők is benne lettek volna Jodorowsky abszurdan zseniális projektjében: A Dűne megfilmesítésében.
Jodorowskynak ugyanis sikerült a lehetetlen, és olyan csapatot állított a projektje mellé, amit sem azelőtt, sem azóta nem látott a világ. Színészként a főbb szerepekben láthattuk volna Orson Wellest, Salvador Dalít, Mick Jaggert, Alain Delont, Geraldine Chaplint, David Carradine-t. A Pink Floyd az egyik zenei felelős lett volna, a látványért pedig a később világhírűvé váló Jean Giraud (Mœbius), H. R. Giger és Chris Foss felelt. A projektből végül nem lett semmi, mert a gyártó azt mondta, hogy a nagy nevek kellenek neki, de ezzel a rendezővel nem mer belevágni - csakhogy ezek az emberek mind Jodorowskyval akartak dolgozni. Jodorowsky Dűnéjéről végül 2014-ben jelent meg egy nagyon szórakoztató és izgalmas dokumentumfilm, tele vázlatokkal, tervekkel, anekdotákkal:
A dokumentumfilmet már csak azért is érdemes megnézni, mert jó figyelni egy olyan alkotót, aki akkor a nyolcvanas éveit taposva is ilyen energikusan, ilyen őszinte lelkesedéssel képes beszélni az ötleteiről. A vázlatok és tervek alapján kirajzolódó látványvilág pedig nem egyszerűen grandiózus, hanem szinte látomásos. Kicsit nyomasztó, kicsit idegen, kicsit abszurd (főleg a bohócokat idéző karaktersminkek miatt) - de mindenképpen emlékezetes és inspiráló.
És ha a képsorokat vagy akár csak az előzetest nézve eszünkbe jut az Alien-filmek univerzuma, az nem véletlen. A stáb egy része, például a biomechanikus gép-humanoid alakjairól ismert H. R. Giger később Ridley Scott mellé szegődött, és az első Alienben felhasználták A Dűnéhez készült látványelemeket is. A dokumentumfilm szerint Jodorowsky Dűnéjének öröksége ott él a filmekben a Csillagok háborújától kezdve az első Indiana Joneson és a Terminatoron át a Mátrixig és Az ötödik elemig. Ráadásul a Lynch-féle Dűne is ennek amolyan elkorcsosult leágazása, hiszen a Dűne-film fejlesztésének a folyamata végighömpölygött a hetvenes éveken, és nemcsak Jodorowskyt, hanem egyébként Ridley Scottot is bedarálta, aki szintén szerette volna megfilmesíteni.
Steril Dűne: hozza, amit ígér, de még véletlenül sem többet
Jodorowsky látomásához képest - az előzetes alapján - már Villeneuve filmje is biztosra megy, hiába monumentális és magabiztos eleganciájú a látványvilága. A most megjelent képregény viszont elég lehangoló.
Raúl Allén és Patricia Martín munkája ugyanis meglehetősen ötlettelen. Nem igénytelen, de annyira minimalista, hogy az már steril és unalmas. Még ha el is engedem a nagyravágyó elképzeléseimet, akkor is kevésnek érzem.
Az előszóban az alkotók azt írják, hogy nem akarták értelmezni A Dűnét, nem akarták rajta hagyni a képregényen a kezük nyomát.
És az tény, hogy a feldolgozás ennyit teljesít: funkcionálisan kiszolgálja a történetmesélést.
A háromkötetesre tervezett sorozat első darabja 176 oldalas, és addig fedi le a regényt, mikor Paul és az anyja megmenekül a rezidenciát és a családot ért támadásból. Ez körülbelül a cselekmény harmada, aminél a könyv fizikai megjelenése valamivel többet ígér. Fellapozva viszont kiderül, hogy az érzéki csalódásért nemcsak a kemény kötés felel, hanem azt a belívhez használt, meglehetősen vastag, merev papír is magyarázza.
Ahogy azt az előszóban ígérik, az összeszokott Herbert-Anderson páros tényleg fejezetről fejezetre mesél, ami arra jó, hogy részletesen felidézze a cselekményt. A plánozás nagyon egyértelmű, a párbeszédek mellett pedig a szereplők gondolatait is olvashatjuk a buborékokban - más színnel jelölve, hogy egyértelmű legyen. Emellett A Dűne világának fontosabb kifejezéseit, kicsit ugyan beleerőltetetve a szövegbe, de tömören meg is magyarázzák.
Kérdés viszont, hogy tulajdonképpen ki ennek a kiadványnak a célcsoportja?
A rajongók? Mert szerintem nekik ez kevés lesz. Brian Herberték feldolgozása száraz, és hiányzik belőle sok-sok részlet és árnyalat, ami ugyan helyenként nehézkessé tette, mégis életre keltette a regényt.
Esetleg azok, akik most ismerkednek A Dűnével, és a Villeneuve-film előtt elmerülnének benne, de riasztja őket a vaskos regény? Ők vajon mennyit kapnak ezzel a lecsupaszítottsággal, és mennyire lesznek számukra érthetőek a történet finom dinamikái, amik később sorsfordítóvá nőnek?
Mindent összevetve persze értem Brian Herbertet, az új film előtt nyilván egy ilyen kiadvány a leginkább rentábilis és biztonságos lépés ama bizonyos bőr lehúzására. Azért sajnálom, hogy nem volt bevállalósabb, hogy nem költött kicsit drágább, izgalmasabb művészekre. Főleg, hogy ha a bátorság hiányzott, ahhoz igazán kéznél lett volna A Dűne félelem elleni litániája:
“Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa…”
