Az Ingókövek és az Elveszett Gondvána után új regényében a cli-fit vegyíti a krimivel és az easternnel a szolnoki születésű jogász és író Lőrinczy Judit. Az utolsó tanú (itt beleolvashatsz) a közeljövő Magyarországára vezet, amikorra a klímakatasztrófa könyörtelenül átalakította az életfeltételeket, és elszabadított egy ősi fenyegető erőt is.
Kritika. Fotó: Kleinheincz Csilla
Magányos férfi várakozik az alföldi éjszakában, hogy biztos legyen benne, semmiféle élő és másélő figyelmét nem kelti fel, ha végre leereszkedik a kiszáradt Tisza medrében nyílt hasadékhoz. A tét óriási: a betyárok kincset remélnek a feltáruló sírtól, mások hatalmat, megint mások viszont tisztában vannak a közelgő katasztrófával, és mindenáron próbálják megakadályozni.
Ez 2052. Magyarország. A víz ritka kincs, hozzáférni a megmaradt településeken szigorú szabályozás, a pusztában a farkastörvények szerint lehet. Az elsivatagosodott Alföldön a nappali forróság a szabadban elviselhetetlen, az emberi civilizáció és a természetes ökoszisztéma túlélőit a pusztító szárazviharok veszélyeztetik, amik tombolásuk során mindent por alá temetnek.
Az utolsó tanú víziójában a disztópikus cli-fi összetalálkozik a pisztolypárbajos easternnel, a cselekményt viszont elsősorban a fantasztikummal megfűszerezett krimi alakítja. Martfűnél a Tisza medrében két holttestet találnak, egy szegedi régészprofesszorét, aki Attila sírja után kutatott és a jelek szerint a kiszáradásba halt bele, és a Bánként emlegetett hírhedt betyárét, akit viszont lenyilaztak. A nyomozásba hamarosan bekapcsolódik a szegedi, a szentesi és a szolnoki rendőrség, valamint ügyészek is, néhányuk számára pedig nagyon hamar egyértelművé válik, hogy az ügyet csak úgy lehet megérteni és felgöngyölíteni, ha a természetfelettit is számításba veszik. Egyre több embernek vannak ugyanis látomásai, amik - hol töredékesen, hol kiforrottabban - mozaikként rajzolnak ki egy a martfűi esethez kapcsolódó, de jóval nagyobb horderejű eseménysort.
Lőrinczy az új regényben hazatér, kétszeresen is. Egyfelől a közeg ábrázolásában - a miliő minden kíméletlensége ellenére - ott bujkál annak a meghittsége, hogy az író az általa jól ismert vidékeket járja be, azok jövőjét gondolja tovább, és épp olyan őslakos errefelé, mint a nyitójelenet előtt idézett Temesi Ferenc-szócikkben szereplő nép:
“Nem akármilyen önbizalma lehet annak a népnek, amely a lapályra telepszik. Puszta erején kívül nem számíthat másra.
Itt nincsenek barlangok, sziklák adta zugok, ahol a hegyvidéki ember meghúzódhat, és kilesheti az idegen szándékát. Itt szemtől szembe kellett állni a betolakodóval. Ezért is harcias az itteni nép. Ha nem lett volna az, ma hírmondó sem lenne belőle.”
Másfelől a szerző hazai terepen jár akkor is, amikor a rendőrségi és ügyészségi munkát emeli a középpontba, és helyenként már-már a Drótot idéző aprólékossággal mutatja be, hogyan képes a bürokrácia elnehezíteni a hatékony nyomozást, illetve hogyan zavarnak be egymás munkájába a szomszédos körzetek vagy egy olyan államigazgatási csípési sorrend, amiben Szeged az ország kiemelt déli bástyájaként jóval több erőforrás és jogosultság fölött rendelkezik, mint a kisebb súlyú Szolnok, pláne Szentes.
Ez az ismerősség viszont több szempontból gyengíti is a majd’ 600 oldalon hömpölygő regényt. Hiába gyomorszorítóan erős a természeti könyezet, a klímakatasztrófa ábrázolása, ami ráadásul szervesen be is épül a cselekménybe, a feszültségépítést újra meg újra visszaveti egy-egy írói döntés vagy hiányosság.
A regény lapjain kirajzolódó játszmában például bőven vannak résztvevők, akik ráadásul külön-külön cselekményszálakon mozognak, úgyhogy nagyon jót tett volna legalább egy névlista a kötetbe, ahol gyorsan le lehet csekkolni, hogy az adott szereplő melyik csapathoz tartozik:
- szentesi, szolnoki, netán szegedi rendőr,
- ügyész vagy bíró,
- betyár,
- a derekegyházi ökofaluban él vagy onnan való szakadár,
- másélő,
- vagy az egyéb pusztai népek táborát erősíti?
Lőrinczy a sok szálon futó cselekménnyel és a szereplői mozgatásában a trónok harcás iskolát követi, amiben nincs egyértelmű főhős és nincs semmiféle garancia a túlélésre, vagy hogy kivel mi történik a cselekmény adott pontján, így az általános klisékből táplálkozó várakozásainkat teljesen feladhatjuk. Ez egyébként még izgalmas is lehetne, ám a szereplők zöme azzal együtt marad kidolgozatlan és nehezen követhető, hogy valamilyen megkülönböztető információt azért megtudunk róla. Ennek az információnak viszont többször nincs nagyobb súlya, mint egy névtáblának, mert a figura drámájához, ha egyáltalán van neki, ritkán ad hozzá eleget. És ha mégis, ott is le-ledobnak a szikárnak szánt, de inkább banális stílusú megfogalmazások.
Emellett olyan visszatérő és fontos szereplők maradnak jellegtelen karakterek, mint az ügyész Margaréta, akinek pedig a vérről és egy gigantikus szárazviharról szóló látomásai elég hangsúlyosak a kötetben, és neki magának is kulcsszerepe lesz a végkifejletben. Vannak ugyanakkor olyan alakok is, akik mintha jobban érdekelnék az írót, mindenesetre sikerült árnyaltabban megrajzolnia őket. Ilyen például a körözési listák élén trónoló betyárvezér, Lóta, aki egy aranymaszkot keresve koncol fel irgalmatlanul bárkit. Vagy ilyen a látó Miseta Zsóka és a másélő Sámán kettőse, akik egymás kölcsönös manipulálásával igyekeznek elérni a céljukat: megállítani Atillát.
2052. Alföld - A szép új jövő helyett fallal körülvett városok és magára hagyott, újkori betyárokat bújtató vidék, ahol a porviharok és az aszály mellett a feléledő mítoszok jelentik a legnagyobb veszélyt. Olvass bele Lőrinczy Judit új könyvébe!
Mert nyilván ő jelenti itt a nagy, végső fenyegetést - és akit ez meglepett, az nagyon gyorsan olvassa el Gárdonyitól A láthatatlan embert. Hamar kiderül, hogy a regénybeli Atillát mindössze a hagyomány köti a történelmi Attilához (a két név eltérő írása a regényben jelzi is a különbséget), valójában olyan emberiség előtti szörnyeteg, ami időtlen idők óta várja, hogy ismét szabad lehessen (itt Lovecraft kacsint egyet). És részben azért is tud éppen most elszabadulni, mert a klímaváltozás kiszárította a folyót, ami a börtöne egyik fontos védőrétegeként borult fölé.
Ez az ötlet egyébként ad egy tágabb cli-fis szimbolikát is a könyvnek, hiszen - miközben itthon éppen lecsap az újabb hőhullám - a klímaváltozásban olvadó permafroszt miatt bőven lehet olvasni cikkeket például a felszabaduló metán, illetve rég eltűnt, ám a jégből újra felbukkanó, ősi kórokozók fenyegetéséről. Ezt a vonalat erősíti, hogy Lőrinczy a látomások cselekményformáló ereje kapcsán fejtegeti a szabad akarat kontra végzet kérdéskörét is. Nemcsak azt, hogy vajon tudunk-e változtatni az eleve elrendeltnek tűnő sorson, katasztrófákon, hanem azt is, hogy egyénként mennyi hatásunk lehet a Nagy Dolgok alakítására. Innen nézve akár még érthető is lehet egy olyan tudatos írói döntés, ami a klasszikus hőstoposz alkalmazása helyett ennyi szereplőt vonultat fel párhuzamosan, akik hol fel-, hol eltűnnek, és
mindannyiuk kis és nagy volumenű tetteire szükség van a végkifejlethez.
Atilla viszont összességében túl nagy falatnak bizonyul Lőrinczy számára, akit annyira lefoglal a nyomozás bemutatása és az Atilla eljövetelére való készülődés kellemetlenül szövevényes alakulása, hogy elveszik a részletekben, ennek pedig a regény arányai és a feszültségépítés látja a kárát. Az óriássá növekvő Atilla is bosszantóan súlytalanul jelenik meg ahhoz képest, hogy milyen pusztítást végez, ami tükrözi is, hogy mintha nem tudnának találkozni a regény léptékei: a szörny archaikus gigantikussága és a kisemberi cselekvőképesség.
Mindez nem azt jelenti, hogy Lőrinczy könyve ne lenne korrekt és helyenként elgondolkodtató nyári olvasmány, pláne ebben a forró, aszályos időben, hiszen tele van erős atmoszférájú jelenetekkel és pillanatokkal, az alapötlet pedig jó. Csak érződik rajta, hogy ez egy kihagyott lehetőség maradt.