Bár olyan írók, mint például Michael Chabon is a 20. századi amerikai irodalom egyik legnagyszerűbb alkotójának tartották Le Guint, ő a saját munkásságáról csak annyit mondott a róla szóló dokumentumfilmben: „Sosem akartam író lenni – csak írtam”.
Le Guin indulása nem volt könnyű, szerinte a női sci-fi írókat egy időben olyan mitologikus lényeknek tekintették, mint az egyszarvút. Nem nagyon tudott mit kezdeni a feminista sci-fi címkével sem, mert kicsit olyan érzése volt, mintha ezzel el kellene távolodnia a házasságtól, a férfiaktól, az anyaságtól, holott neki ez soha nem állt szándékában.
„Természetesen tudok regényeket írni egy kézzel, és fel tudok nevelni három gyereket a másikkal. Hát, persze. Csak figyeljenek.”
2010-ben, 81 évesen (!) kezdett el blogot írni a honlapján, és összesen 130 bejegyzése született, majd amikor a No Time to Spare megjelent, a könyvben szereplő posztok elérhetetlenné váltak.
2018-ban Le Guin elhunyt, és most, hogy a blog újra teljes egészében böngészhető, a bejegyzések különleges memoárként is olvashatóak: egy különleges elme értékes tűnődései ezek, amiben ugyanúgy elgondolkodik a technológiai fejlődés egy-egy jelenségén, mint egy harvardi kérdőíven, összehozza egy bejegyzésben Istent és a Google-t, de emlegeti Zadie Smith-t is (akinek könyve nálunk nemrég a hét könyve lett).
Le Guin blogját itt tudod elkezdeni olvasni.
