Tudtad-e? A mesterséges fákon egyetlen kurva mókus sem lakik.
Felpislantok egy matricát a liftben a gombok fölé, neonrózsaszín mókus toporog rajta, mintha zárva találta volna a nyilvános vécét, lebiggyedő szájjal szorongat egy csillogó makkot.
Babér összevonja a szemöldökét:
– Ezt ne csináld itt, jó? – A tükörnél a csokornyakkendőjét igazgatja, mellben szűk rá a pincéregyenruha, amit a parkólóban rángattunk fel magunkra. – Nehogy elszúrd nekem.
Lepislantom a matricát a liftről; majd felteszek párat a mosdóban. Engem ez nyugtatna meg, végigjelölni a szállodakomplexumot a medencéktől a sókamrákig, ahogy végigjelöltem már a metrókat, a kórházakat, a plázákat, lőttem az állatkerti elefánt hátára, egy miniszter kocsijának lökhárítójára, meg egy rohamrendőr sisakjára, amikor összefogdostak minket a tüntetés után. Akkor is fellövöm őket, ha az e-biztonság percek alatt letörli. Babér meg csak áll a liftben, a tükörre mered, és alig észrevehetően mozog a szája, ahogy imádkozik. Még egyszer végigtapogatja zsebeit, megvannak-e az ajándékaink. Aztán állával biccent, és kilépünk a személyzeti folyosóra.
Jóságos mag, te, a devon óta létező.
Nekem sem maradt más idegesség ellen, csak a litánia. Hallgasd meg Drüasz lányait, te, a hatalmas, akinek kültakarója ellenáll a gonosznak, te, aki bírod a szárazságot, a fagyot, te, aki kivárod a megfelelő pillanatot, hogy az ozmózisnak hála kirepedjen belőled a gyököcske és rügyecske, a sziklevelek oltalmazzák őket, és növekedsz és zöldülsz és lélegzel, ahogy az kezdettől fogva a DNS-edben írva van...
– Mi a szar – morogja Babér, és az asztalokra mutat.
Sosem láttunk még ennyi ételt. A szálloda hallját, a teraszt és a golfpályát is előkészítték már a fogadásra. A jéggel töltött tálcákon kagyló, lazacfalatok és szabályos kockára formált egzotikus gyümölcsök, amiket a fél világon át kellett utaztatniuk. Mi meg sáskát és hínárt eszünk évek óta. Ha máshol lennénk, ezért felbecsülhetetlen környezetvédelmi bírság járna, de hogyan jelentsd föl azt a társaságot, ahol a díszvendég maga a geomérnöki miniszter?
Tudtad-e? Franciaország faállományának 73%-a mesterséges.
Felhajtom a fehér terítőt, az asztalra pislantom az e-matricát, ahol az Eiffel-torony helyett egy mesterséges fa fekete burkolatos sírkőalakja látszik, ott táncol egy kupac eurón a megkötött CO2. Babér nem rám figyel. Egy fogpiszkálót tart a kezében, és arra számítok, leharapja róla a napsárga gyümölcsöt, de régebb óta Drüasz lánya, mint én, és uralkodik magán.
– Kezdjünk ültetni – mondja.
Gyerekkoromból emlékszem az ültetés mozdulataira. Apa hozta a magokat, mindig másfélét, újat, kísérletit, és hagyta, hogy ujjammal lyukat fúrjak nekik a fekete földbe, majd betemessen őket. Máskor fülhallgatón figyeltem a növekedést, a gyökerek ropogó nyújtózását, mintha a növények zenélnének. Apa úgy magyarázta, a génmódosítás olyan, mint átírni valaminek a tervrajzát, én pedig értettem, hogy a cég egyfajta tervrajzot követelt tőle:
a világ leggyorsabban növő fáit, szempillantás alatt sarjadó erdőket.
…gyarapítsák sejtjeidet a citokininek, és ahogy az auxin akarja, úgy nyúljon meg a te szárad az ég felé, hála néked, apikális dominancia…
Babér átnyújt egy zacskót az ajándékokkal. A papír alatt érzem a magok göcsörtjeit, morzsolgatom őket, mint apám laborjában, aztán kirázok párat a tenyerembe. Jóságos mag, te, a devon óta létező. A fény felé forgatom, akár a gyöngyöket.
Megnőhet egy fa öt év alatt? Két év alatt? Felgyorsíthatjuk tíz hónapra? Ami gyorsabb, az eladhatóbb, ami eladhatóbb, az fontosabb, mi meg a cég megbízásából apával folyton költöztünk, kerestük a legjobb környezeti feltételeket, a legjobb táptalajt. Ahol januárban félsivatagot találtunk, decemberben olyan sűrű erdőt hagytunk, akár az emberi haj. Lassú, mondta apámnak a cég egyik igazgatósági tagja. Annyi idő alatt növesszen nekem egy erdőt, amíg a kávé lefő.
Persze hogy ezt kérte. Annyi évet elpazaroltak a klímakatasztrófa küszöbén, egy perccel sem maradt több idejük.
…bővelkedjen neked a fény, a kiapadhatatlan, hozsánna zengjen az autotrófiának, és áldott legyen a fotoszintézis gyümölcse…
Ezúttal nem zsíros, fekete talajba fúrok lyukat, hogy ültessek. Fogom azt a gyöngyszerűen fénylő magot, Drüasz ajándékát, és belenyomom egy mozzarellagolyó közepébe. Babér egy fém szívószállal lyukat váj a nyers lazacba, oda ültet. Az emeletes szendvicsfalatkához tűzzük a magot, akár egy egzotikus hozzávalót. Megszórjuk velük a pohárkrémen a tejszínt, mintha mindig is díszítésnek szánták volna az eperszirup csíkja közé. Megy az olivabogyóba, a kaviár közé, a citromos vízbe. Gyorsan ürülnek a zacskók – úgy teszünk, mintha a tálcákat igazgatnánk, de így is sietnünk kell, ne szúrjunk szemet a valódi személyzetnek.
Apám fái sosem lettek elég gyorsak. Végül alig segítettek a klímaharcban. Egy másik cég vásárolta fel a szabadalmát:
azért keresett gyorserdőket, hogy a faipar azonnal letarolhassa őket.
Addigra úgyis mindent leuraltak a mesterséges fák – gyorsabb, hatékonyabb, egyszerűbb. Persze sértő őket fáknak nevezni, de így könnyebben bevezethették őket a piacra: fémből és plasztikból álló, kúpos fekete testek, amelyek harmincszor annyi CO2-t kötnek meg évente, mint egy valódi fa egész életében. Inkább ezzel fedtek be országnyi területeket, mintsem apám ropogva növő erdeivel, és a légifelvételen úgy látszott, sírkövek borítják a városok környékét. A megkötött CO2-ből bármit gyárthattak, cementet, téglát, ruhát, jógamatracot, fogkrémet, hogy az áruházak polcai végre büntetlenül teljenek meg fenntartható termékekekkel. A profit gyorsabban duplázódik, mint ahogy a kávé lefő.
Ezért hoztam el apám magvait. Drüasz lányai tudták, mihez kezdjenek velük.
Tudtad-e? A 18-35 éves lakosság 56% kivágna egy valódi fát, hogy mesterségest telepítsen a helyére, ha az több CO2-t köt meg.
A puncsos tál fölött Babér megfogja a kezemet. Azt várom, megró, mert fellőttem azt az e-matricát a tálalókocsira, de szelíd a szeme.
– Mi jövünk, Kőris.
Alig pár gyöngyházfényű mag maradt a tenyerében.
…ragyogjon az összes pigmented, ékeskedjen nekünk a klorofill, a likopin és a xantofill, gyönyörködjön szemünk az antociánban, mert nem csak jóságos, hanem szépséges is vagy, mi pedig méltatlanul mormoljuk virágképleteidet…
Babér bevesz néhány magot a szájába. Körbe se néz, figyelik-e valahonnan, csak felkap egy pezsgőspoharat, és pár korttyal leöblíti. A maradékot kitartóan nyújtja felém.
– Mi lesz már?
…vezessen minket a fototropizmus a fény felé, ahogy a te szárad törekszik a világossághoz…
– Ugye, nem parázol be?
Babér az elülső fogai közé veszi a nekem szánt magot, számra tapasztja száját, és nyelvével belöki a fogam mögé. Nem tiltakozom, de amikor nekem is átnyújt egy pezsgőt, nyelvem alá rejtem a magot, úgy iszom a pohárból. Babér biccent, és nem ellenőrzi, lenyeltem-e, mint valami gyógyszert, észrevétlenül szopogatom.
A gyöngyházfényű védőréteget úgyis csak a gyomorsav oldja le.
Ahogy megérkeznek a vendégek, elkezdjük a felszolgálást Babérral. Koktélcserenyébe rejtett magok, kaviár közt megbújó magok, csillogó cukorkamagok az édességek tetején. Senki se pillant rám, csak férfi és női kezeket látok, ahogy elemelnek egy-egy fogpiszkálós falatkát a tálcáról, aztán sodródom is tovább, de Drüasz lányai megszerezték az ötszáz fős vendéglistát, ezért pontosan tudjuk, kik vannak ma jelen. Igazgatók, befektetők, politikusok, akik meg akarják ünnepelni a GDP rekordnövekedését: a legnagyobbat a klímaválság kezelése óta. Vége az ínséges éveknek, jöhet újra a növekedés, növekedés, növekedés.
…köszönjük kambium, hisz nélküled nem lenne növekedés…
A geomérnöki miniszter az első a vendégek közül, aki a szemembe néz. Túl fehér fogaival rám mosolyog, aztán választ egy szendvicset: a vékony rozskenyérben ott virítanak a magvaink.
– Köszi – mondja, és visszafordul beszélgetni egy csoporthoz.
Babérral akkor találkozom, amikor a pultoknál újra tele tálcákat veszünk magunkhoz. Erre készültünk hónapok óta, és most csillog a szeme, mintha máris lázas lenne.
A magot még mindig a nyelvem alatt tartogatom.
– Hát nem gyönyörű? – súgja oda Babér.
A golfpályára tekint, a végtelen, folyton öntözött, pazarló gyepre, és tudom, hogy ő már nem öltönyös férfiakat lát egyre részegebben beszélgetni, hanem dús koronájú, ökológiai körforgásba illő, valódi erdőt. Le se kell hunynom a szemem, én is látom a kérgek göcsörtjeit, tenyerem összemérhetem a levelekkel.
– De, az – felelem.
Apám fái ezért nem tudtak elég gyorsan nőni: nem a megfelelő táptalajt választotta. A növekedéshez rengeteg energia kell. Drüasz lányainak magvai már úgy használják fel a húst és a vért, mint más növények a szikleveleket.
Miután a gyomorsav feloldja a védőburkot, a gyököcske a bélbolyhok közé ereszti ágait, megkapaszkodik a hasizomsejtek rostjai közt. A rügyecske ellenirányban nyújtózik, míg utat talál a hashártyáig és átdöfi azt. Növekvő hámsejtjei pihések, akár a megborzongó emberi bőr, szállítószövetei egybeforrnak az erekkel, egyetlen csepp vért sem hagynak a gyepre folyni, és végül minden csontgerenda, minden csigolyaív göcsörtté és tömör gesztté alakul, ahogy az mesterséges DNS-ében írva van. Sztómák nyílnak és csukódnak, mintha emberi tüdejét szívná tele az erdő a golfpálya helyén – tele lesz vele a sajtó, csodájára járnak a világ minden táján.
Tudtad-e? A leggyorsabb fa akár öt óra alatt is képes elérni a kívánt törzsmagasságot.
…hisz te, a jóságos, nem csak a talajból, hanem szolgáid húsából, a bőr alól is megtalálod az utat…
Bekapcsolom a fülhallgatóm. Nem sikolyokat akarok hallani, öklendezést, vagy hasfalba döfött késeket, mintha még ki lehetne tépni a gyökerek szövedékét, akár a gyomot. A nyúló növényi sejtek cellulózropogására vágyom, mint apám laborjában, mintha még ott ülnék vele.
Hiszen már hallom is. Olyan, akár a tábortűz.
Lenyelem a számban tartogatott magot.