Regős Mátyás: Lóri és a kihalt állatok (részlet)
A kopár sziklás parton állt, a vizet nézte.
Görnyedt a háta, fekete a ruhája, két karja pedig, mintha két görbe csonk lenne, úgy meredt ki a testéből. Egy méter magas sem lehetett, rémisztő alak volt. Úgy tűnt, egy boszorkány áll a tenger partján.
Nem akartam közelebb menni, de hideg szél fújt, sós levegő szárította az arcomat, a torkomat. Arra gondoltam, inkább szomjan halok, de nem szólítom meg a torz külsejű banyát. Félelmetes volt, ahogy mozdulatlanul állt, és a tengert figyelte. Igyekeztem elkerülni a vénasszony figyelmét, megfordultam, és gyorsítottam a lépteimen. Ugyanolyan kis szörnyetegek, furcsa kezű boszorkányok ácsorogtak a parton, biztonságos távolságban. A szememet már alig bírtam nyitva tartani a rárakódott sótól, a tengeri szél felsebezte, megkarcolta az arcomat. Teljesen kiszáradt a fejem.
Aztán nem tudom, mi történt, de ott állt velem szemben. Inkább pingvinnek tűnt.
– Minek jöttél? – mondta. – Jobb volt nélküled.
– Nem akartam zavarni. Lóri vagyok.
– Ne fárassz a neveddel, kisfiam!
Hatalmas fekete csőrével megcsapta a térdemet. Odakaptam a kezemmel, újra éreztem, hogy cserepesre száradt a bőröm, minden mozdulattól recsegett.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem.
– Gyáva disznó vagy. Mit akarsz?
– Nem tudom, mit akarok. Kiszáradt a bőröm és a torkom, szomjas vagyok. Azt hiszem, így nem bírom sokáig.
Vijjogó hangot hallottam, talán nevetett, a többiek a távolból válaszoltak rá.
– Sírdogálsz a tengerparton, hogy szomjas vagy? Ne szórakozz velem! – és megint térden csapott, egy kicsit erősebben, mint az első alkalommal. – Szedd össze magad, legyen tartásod!
Meghajoltam a fájdalomtól. Letérdeltem a madár előtt.
– Mit ártottam neked? Egy korty vizet adj, kérlek!
A madár megint nevetett, bólogatott, valamit motyogott magában.
Kinyitotta hatalmas csőrét, előhúzott belőle egy ásványvizes palackot.
Nyálkás volt, gusztustalan. Félig volt tengervízzel.
– Ezt itt hagyta egy cimborád, egészségedre. Pedagógiai jelleggel adom.
Kortyoltam a langyos tengervizet a palackból, felfordult tőle a gyomrom. Lemostam az arcomra rakódott száraz, fehér réteget.
– Köszönöm, nagylelkű madár!
Felém lépett, éppen a fejem fölött magasodott fehér mellkasa, fekete feje.
– Óriásalka vagyok. Elpusztíthatatlan.
– Hogyhogy elpusztíthatatlan? Úgy tudtam, vadásznak az alkákra.
Olvastam korábban az alkákról, hogy egy részük kipusztult emberi tevékenység következtében. Vadásztak rájuk, hasonlók.
– Én Óriásalka vagyok.
Alulról nézve tényleg óriásinak tűnt. Fölálltam, behúztam a hasam, összegörnyedtem, hogy minél kisebbnek tűnjek.
– A fajunkat majdnem kiirtották. Egy megközelíthetetlen helyen lévő vulkán tövében telepedett le, aki megmaradt belőlünk. A vulkán kitört, a sziget felrobbant. Átmentünk egy másik szigetre, ott kiirtottak teljesen. Akkor utalták ki nekünk ezt a partszakaszt, hogy itt lézengjünk örök időkön át.
– Miért irtottak ki? – kérdeztem. Úgy tűnt, kicsit lenyugodott a madár.
– Hús, tojás, pehelytoll. Az okosabbja. Mások boszorkánynak néztek. Babonás népség, kalózok.
Nekem is boszorkánynak tűnt távolról, próbáltam másra gondolni, fürkésztem a tengert.
– Te is boszorkánynak néztél?
– Nem.
– Úgy nézek én ki, mint egy boszorkány?
– Egyáltalán nem.
Óriásalka felém lépett, hazudozni kezdtem.
– Dehogy nézel ki úgy, Óriásalka, figyelj, nincs nálam most semmi, de hozok neked, ami kell, visszajövök, lesz tonhalkonzerv, kérek apámtól paradicsomos halat, meg mindent, ígérem.
Nem csapott meg újra.
– Apád? Milyen apád van neked?
– Rendes. Semmilyen.
– Ezek a semmilyen apák, mi? Teljes szívedből gyűlölöd őt, igaz? – úgy tűnt, élvezi, amit mond.
– Nem gyűlölöm az apámat. Ez nem igaz.
– Kopaszodó, tohonya, mindenhonnan elkéső, kopott szemöldökű, nyikorgó térdű, vécén szenvelgő, dohos fejű, nyirkos testű, bikkfanyelvű patás disznó, ugye?
– Nem mondanám – mondtam neki, miközben felidéztem Apát, és egyáltalán nem rémlett, hogy dohos lenne a feje, vagy bikkfa volna a nyelve.
– Dehogynem – Óriásalka nevetett. – Hozd csak el nekem a paradicsomos halat, kár abba a pinceszagúba.
– Majd hozom.
– Mit kezdjek a majddal? Ha nem hozod most, csapj hozzá egy randevút a nővéreddel.
– Honnan veszed, hogy van nővérem? Nincs is nővérem.
– Ó, a fejedre van írva, te alattomos. Szerelmetes drága nővéred, akinek húsa zsenge a puha ágyban töltött őszi reggelektől, gyomra korog a lemondástól, szőke, mint a tavaszi szél. Hozd ide, beszámítom a randevút.
Arra gondoltam, Évi biztosan kiröhögné Óriásalkát. Ha nagyon erősködne, talán fejbe is rúgná a madarat.
– Nem hiszem, hogy vevő lenne erre. Válogatós ilyen téren, barátja sincs.
– Miért ne lenne vevő?
– Nem tudom – eszembe jutott Óriásalka csőre. Kelepcébe kerültem.
– Mégis, mi baj van velem?
– Semmi. Jó vagy.
– Mondd meg, mi a probléma. Akárhogy igyekszem, nem vevők rám a nők. Mintha látnának valamit a tekintetemben, kiolvasnák belőle, hogy éhes vagyok. Talán nem velem van a baj, de a külső szem jobban rálát a dologra.
– Nem tudom.
– Mondd, vagy eltöröm a térded.
– Óriásalka, egy törpe vagy. Legfeljebb egy méter magas, de annyi sem. Ezzel még nincs is nagy gond, ha nem a nővéremet akarod randevúra vinni, hanem egy másik alkát, de agresszív vagy, és közveszélyes. Alapvetően kibírhatatlan alak.
– Más egyéb? – kérdezte Óriásalka megilletődött hangon.
– Messziről boszorkánynak tűnsz.
– Tudom – mondta szomorúan a madár, aztán közelebb lépett hozzám, átölelte a térdemet, és hosszú csőrével valami nyálkás nedvet kent a nadrágomba.
– Jól van, na. Szedd össze magad! – megveregettem nedves hátát, nagyon megsajnáltam, amiért egy kihalt fajhoz tartozik, és még az öröklétre kiutalt partszakaszon sem sikerült párt találnia magának.
– Utolsó féreg vagyok – mondta hüppögve Óriásalka, és még beljebb furakodott a két combom közé.
– Ez nem igaz – mondtam neki, és komolyan is gondoltam. Egészen megváltozott. Szomorú, elhagyott kis madár ácsorgott alattam. – Végül egész jót beszélgettünk.
– Mocskos vagyok a mocskosok között is, utolsó az utolsók között. Alkafejemre hamut szórok, megtöretem csontjaimat. Ha magamra gondolok, elfog az undor, jogos a pusztulásom.
– Nem igaz. Jó fej vagy.
Óriásalka eltolt magától, apró fekete szemével hosszan a szemembe nézett, elérzékenyülten szólalt meg.
– Tényleg így gondolod?
– Aha. Jó fej vagy.
– Köszönöm – és Óriásalka visszabújt a lábaim közé. – Ráérsz most? Könyörgök, maradj itt egy kicsit velem, van egy csomó jó ötletem. A többiek úgyis leléptek.
Végignéztem a sziklás partszakaszon, a távolban ácsorgó boszorkányok eltűntek.
– Hová repültek? – kérdeztem tőle, mert sehol sem láttam szárazföldet a közelben, ekkor vettem észre, hogy egy szigeten állunk.
– Nem repültek sehova. Mi nem tudunk repülni. Ezért akarlak megtanítani téged.
– Repülni?
– Igen. Kiváló tanár vagyok. Aki tud repülni, képtelen a repülni nem tudók fejével gondolkodni. Ebben áll a módszerem titka. Átérzem a bánatot, a szenvedést, a repülés iránti olthatatlan vágyat. Érted?
– Aha, értem.
Jókedve lett Óriásalkának, belelendült a tanításba, nem szakítottam félbe.
– Figyelj, ez a kiindulási pont, alapvető fontosságú – kicsit összehúzta magát, szemét becsukta. – Gondolj rá erősen! Akarom, akarom, ezt mondogasd magadban. Repülni szeretnék, vágyom a szélre, magasság, lendület, indulat, hatalom.
Egyre hangosabban mondta Óriásalka, amit mondott, nem nagyon tudtam követni.
Repülni szeretnék, magasság, mondtam magamban.
– És akkor most hopp a testnek, hopp a léleknek, kapj a szél alá, gyáva karom – két szárnyával, mintha lendületet akarna venni, csapott egyet, közben szökdécselni kezdett. – Emelkedj, gyáva lélek, szállj fel, repülj!
Óriásalka pattogott a sziklaszirten. Megpróbáltam utánacsinálni.
– Repülj, magasság, kérlek, repülni szeretnék – mondtam hangosan, evezni kezdtem a karommal, és ellöktem magam a földtől. Felemelkedtem.
Óriásalka szeméből potyogni kezdtek a könnyek, a magasból figyeltem, a tanítvány túlszárnyalja mesterét, suttogta maga elé, és a feltámadó szél elkapta könnyeit, ide-oda cipelte, egyre több potyogott a szeméből, majd szitálni kezdtek a cseppek, akár az eső. Elrugaszkodtam, egy-két méteres magasságba, de nehéz volt, haladni nem tudtam a levegőben, kényelmesen lebegtem. Lassú karcsapásokkal tartottam a testem a magasban, sűrű volt a levegő, mint a sós víz. A szél a tenger felé kezdett sodorni, úgyhogy lehuppantam a földre Óriásalka mellé. Letérdeltem, ő a vállamra hajtotta a fejét.
– Sikerült – suttogta a fülembe halszagú csőrével. – Megcsináltuk, fiam.
